A cári Oroszországban a 16-17. században kezdtek feltünedezni az államegyházból kivált, illetve azzal szembeforduló, önmagukat valamiféle tébolyult, misztikus istenimádatba hajszoló, leginkább a babonás és jóformán írástudatlan szegényparasztság körében népszerűvé váló úgynevezett szellemi keresztény szekták, amelyeknek működése gyakran nem csak az ortodoxok, hanem az óhitűek szemét is erősen szúrta. Ilyen csoport volt például a szkopcoké, akik egy Kondratyij Szelivanov nevű, levágott péniszű földművest tiszteltek Jézus Krisztusként (és akikről itt írtunk hosszabban), vagy a duhoboroké, akik – egyebek mellett – a békét, az erőszakmentes életet, valamint az emberek közötti teljes egyenlőséget hirdették, és időnként nem átallottak meglehetősen rendhagyó módszerekhez folyamodni, hogy felhívják magukra a figyelmet. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Mivel nem voltak hajlandóak fegyvert fogni, és nem ismerték el a cárt uralkodójukként, a duhoborok a 19. század végére páriává váltak Oroszországban. 1895-ben több ezren gyűltek össze egy kis kaukázusi (azerbajdzsáni) falu mellett, és egy gigászi máglyát raktak puskáikból, közben pedig zsoltárokat énekeltek, hogy így tiltakozzanak a háború és az hadseregbe való erőszakos besorozás ellen; a modern történelem első nagy béketüntetésének aztán a kozák rendfenntartók érkezése vetett véget, akik irgalmat nem ismerve tarolták le a demonstrálókat. Az eset viszonylag komoly és pozitívnak aligha nevezhető nemzetközi visszhangot váltott ki, így a nyomás hatására az orosz vezetés kénytelen volt némileg finomítani az álláspontján. A duhoboroknak végül három feltétellel engedélyezték az emigrációt: ha soha nem térnek vissza szülőföldjükre, ha maguk finanszírozzák az utazásuk költségeit, illetve, hogy a szibériai száműzetésben raboskodó duhobor-vezetőknek le kell tölteniük maradék büntetésüket, mielőtt elhagyhatnák az országot.
A duhoborok tűzre dobják a fegyvereiket (forrás: ojs.library.ubc.ca)
A nagy duhobor-kivándorlás egyik legbőkezűbb mecénása maga Lev Tolsztoj volt, a világirodalom óriása, az orosz nagyregény öregapja, akitől egyébként sem állt távol a szellemi keresztényekre jellemző kissé szektás-misztikus spiritualizmus és a fanatikus békevágy. Az író – aki ekkoriban előszeretettel viselt paraszti ruhát, és rendszeresen a jobbágyai mellett dolgozott a földeken – élénk levelezésben állt a duhoborok egyik karizmatikus vezetőjével, az éppen a fagyos Szibéria kényszerű vendégszeretetét élvező Peter Veriginnel: a két férfi futárral küldött levelek sokaságában osztotta meg egymással gondolatait háborúról, békéről, a társadalmi osztályokról és a végtelen isteni szeretetről.
Tolsztoj olyannyira magának érezte a duhoborok ügyét, hogy végül ő fizette a szekta nagyjából 7500 (!) tagjának Kanadába tartó hajóútját (vagy legalábbis ő kalapozta össze az összeg jelentős részét).
Az orosz eretnekek először Saskatchewanban, majd az ország legnyugatibb részén, Brit Columbiában telepedtek le, ahol a kormány földet biztosított a számukra. Valószínűleg ez volt Kanada történetének legnagyobb migrációs hulláma.
Ám az hamar világossá vált, hogy a duhoboroknak egyáltalán nem áll szándékukban engedelmes kanadai hazafiakká válni; paradox módon épp a csoport radikális pacifizmusa volt az, amely évtizedeken át tartó erőszakos konfliktusok sorához vezetett. Az egész azzal kezdődött, hogy bár a saskatchewani hatóságok ingyen adtak földet az orosz bevándorlóknak, 1907-ben mégis körülbelül 300 ezer hektár került vissza az államhoz, mivel a duhoborok makacsul ragaszkodtak a közös tulajdon eszméjéhez, és nem voltak hajlandóak hűségesküt tenni a koronának. Ez közösségen belül hármas szakadáshoz vezetett: a független duhoborok az állammal való együttműködés mellett döntöttek, a közösségi duhoborok követték vezetőjüket, a már említett Peter Verigint, aki 1908-ban földet vásárolt Brit Columbiában, és követőivel együtt farmokat és gyümölcsösöket hozott létre. Ezekkel a frakciókkal – nyilvánvaló különcségeik ellenére – nem is volt különösebb gond, azonban a harmadik, anarchista szellemiségű csoport, amely magát a Szabadság fiainak nevezte, és amely mindenfajta állami kontrollt vagy beavatkozást erőszakos asszimilációs kísérletnek tekintett, már sokkal problémásabbnak bizonyult.
Peter Verigin, a kanadai duhoborok legfőbb szellemi vezetője (fotó: Wikipedia)
Először is: imádtak nyilvánosan meztelenkedni. Számukra ebben semmiféle szexuális töltet nem volt: Ádám és Éva bűnbeesés előtti ősi ártatlanságát és mágikus erejét próbálták ily módon megidézni. Egyfajta tiltakozás volt ez a materialista világ, az osztálytudat és a társadalom romlottsága ellen. A Szabadság fiai az emberi bőrt Isten művének tekintették, amely sokkal szebbnek, mint a ruházat, hisz az az „emberi kéz tökéletlen munkája csupán”.
Haszonállataikat szabadon engedték, vegetáriánus étrendre tértek át, egymás közt pedig oroszul beszéltek, és a gyermekeiket sem tanították meg angolul: az állami iskolát háborús uszító intézménynek tekintették, ahol a gyerekeket erőszakos versenysportokra nevelték, arra kényszerítették, hogy tisztelegjenek a zászló előtt, és hazafias dalokat énekeljenek.
Így a duhoborok gyerekei gyakran egyáltalán nem is vettek részt semmiféle hivatalos oktatásban (vagy csak kényszer hatására), ami természetesen rengeteg feszültséget szült a kanadai hatóságok és az orosz bevándorlók között. 1921 és 1922 között a duhoborok összesen tizennégy darab iskolát gyújtottak fel, a radikálisabbak pedig a saját házaikat is tűzbe borították, hogy így tiltakozzanak a kötelező oktatás, illetve a számukra kiutalt földek visszavétele ellen. Még meztelen tömegtüntetéseket is szerveztek a kormány ellen: 1903-ban például nagyjából 1700 ruhátlan duhobor vonult végig a kanadai prérin, a szenzációkra, botrányokra és borzongató hírekre éhes média nagy megelégedésére. (A meztelen felvonulásról például itt látható egy remek 18+-os fotó, a házfelgyújtásról meg emitt.)
Az egész közösség szellemi vezetőjeként fellépő, ugyanakkor bizonyos kompromisszumokra is hajló Peter Verigin 1924-ben meghalt egy bombamerényletben: hogy ez az extremista duhoborok műve volt-e, vagy éppen a kanadai kormány keze volt a dologban, az máig nem derült ki. Az mindenesetre bizonyos, hogy rejtélyes halála után a Szabadság fiai és az állam közötti konfliktus tovább éleződött.
Brit Columbia új törvényt vezetett be a duhoborok ellenőrzésére: 1929-ben megtiltották nekik, hogy szavazzanak a tartományi választásokon, 1934-től pedig a szövetségi választásokon sem vehettek részt. A nemzeti regisztrációs törvény kötelezővé tette számukra a születések, halálesetek és házasságkötések nyilvántartásba vételét, 1931-ben meg a közszeméremsértés elleni törvényt alakították direkt úgy, hogy az a dohuborokat vegye célba: a büntető törvénykönyv egy olyan paragrafussal egészítették ki, amely a meztelen felvonulásokat is bűncselekménynek minősítette, és három év börtönbüntetéssel sújtotta.
1932-re több mint hétszáz dohubort zártak be egy hat méter magas szögesdrótkerítés mögé a Brit Columbiához tartozó, amúgy teljesen elhagyatott Piers-szigeten. Miután szüleiket bebörtönözték, 365 gyermek került a brit kormány gyámsága alá, és árvaházakban vagy ipari iskolákban helyezték el őket. Közben a Szabadság fiai viszonylagos rendszerességgel kezdtek robbantgatni és gyújtogatni szerte az országban: 1943-ban például a Brilliant lekvárgyárat röpítették a levegőbe. 1950-re a bombázások, dinamitrobbantások és gyújtogatások több millió dolláros anyagi kárt okoztak. Ezek az események egybeestek a hidegháborús paranoia, a doktriner antikommunizmus és a mccarthyizmus tetőzésével, így
mivel a duhoborok oroszul beszélő, furcsa kommunákban élő, jóformán írástudatlan, és meglehetősen ellenségesen viselkedő idegenek voltak, a kanadai közvélemény számára elsősorban ők testesítették meg a kommunista veszedelmet, ami nyilvánvalóan csak még tovább rontott a megítélésükön.
Ahogy a Wikipedia írja: „Kevesebb mint ötven év alatt a Szabadság Fiai 1112 különböző erőszakos cselekményt és gyújtogatást követtek el, amelyek több mint 20 millió dolláros kárt okoztak; ezek közé tartoznak az állami iskolák elleni robbantásos és gyújtogatási támadások, a kanadai vasúti hidak és sínek elleni robbantások, egy nelsoni bírósági épület felrobbantása, valamint az East Kootenay körzetet kiszolgáló áramátviteli torony megsemmisítése, ami 1200 munkahely elvesztését eredményezte.”
Duhoborok Kanadában (fotó: doukhobor.org)
1952-től az új kanadai kormány még keményebben lépett fel az anarcho-keresztény szekta ellen: a kanadai királyi lovasrendőrség az úgynevezett ragadozó hadművelet keretében egy sor razziát hajtott végre a Szabadság fiainak otthonaiban. Körülbelül 200, 4 és 14 év közötti duhobor gyereket hurcoltak el erőszakkal, és egy volt tüdőszanatóriumban helyezték el őket.
„Ezek a gyerekek egy szerető, orosz nyelvű, családközpontú közösségi környezetet hagytak el, hogy egy hideg, szervezetlen, rosszul felszerelt, angol nyelvű intézménybe érkezzenek. A nevelőnők és a tanárok túlterheltek voltak, és büntetéseket osztogattak. A szülők csak minden második vasárnap látogathatták őket: ezt a kiváltságot elvették, ha egy gyermek rosszul viselkedett. A szülők gyakran több mint száz mérföldet utaztak, hogy meglátogassák gyermekeiket, hiába, mert a látogatást a gyermek »rossz magaviselete« miatt a szülők értesítése nélkül törölték. A szülők és a gyerekek vasárnapi találkozóit egy magas kerítés választotta el egymástól. A szülők a fémkerítéseken keresztül csókolták meg gyermekeiket, piknikkosarakat és takarókat adtak át a kerítésen.”
Ez a rettenetes állapot 1953-tól egészen 1959-ig tartott, amíg a duhobor szülők bele nem egyeztek abba, hogy gyermekeiket ezentúl állami iskolába járatják, így a Szabadság fiai végül sikerült megtörni, megszelídíteni és asszimilálni. Illetve azért nem teljesen: egy 81 éves Mary Braun nevű duhobor nőt 2001-ben például hat évre ítéltek, amiért felgyújtotta egy állami főiskola épületét, és ezzel 350 ezer dolláros kárt okozott. A bíróságon – hűen a duhobor hagyományokhoz – természetesen azonnal megszabadult a ruháitól. Az egykor borzalmas körülmények között fogvatartott gyerekek, akik mostanra már a hetvenes éveikben járnak, pedig 2000-ben összefogtak, és azóta azért lobbiznak, hogy a kanadai kormány hivatalosan is bocsánatot kérjen az őket ért súlyos érzelmi és fizikai sérelmekért.
