Az 1879-ben született Alma Maria Mahler-Werfel (eredeti vezetéknevén Schindler, de erre már senki nem emlékszik) a századforduló korabeli, illetve a huszadik század elei Bécs művészeti életének egyik legünnepeltebb társasági figurája volt, akit mindenki ismert, és aki ismert mindenkit; mármint mindenkit, aki számított. Mindezt pedig előkelő pedigréje (apja Emil Jakob Schindler, Európa-hírű osztrák tájképfestő volt, akinek munkáit még a tragikus sorsú Rudolf trónörökös is igen nagyra értékelte) mellett feltűnő szépségének, szikrázó intelligenciájának és tévedhetetlen jó ízlésének köszönhette. Alma ráadásul maga is művész volt: zongorista és zeneszerző (nőnemű komponistákkal még a kulturálisan pezsgő és sokszínű Bécsben sem lehetett Dunát rekeszteni akkoriban, szóval ez utóbbi igazi kuriózumnak számított).
Azonban Alma Maria Mahler-Werfelre nem elsősorban zenei munkássága, valamint az összeurópai kulturális életben betöltött nagyasszonyi-salonnière-i szerepe miatt szokás emlékezni, hanem azért, mert hosszú élete során annyi világhírű művészférjet és szeretőt fogyasztott el, hogy az alighanem kozmikus összevetésben is egyedülálló teljesítménynek számít.
Ha véletlenül szembejött vele az utcán egy ígéretes expresszionista festő vagy feltörekvő modern író, arra azonnal rávetette magát (vagyis inkább fordítva). Akivel meg egy ágyba került, az gyakorlatilag automatikusan a huszadik század egyik megkerülhetetlen művészévé vált.
Alma Mahler 1909-ben (fotó: Wikipedia)
1895-ben , pár évvel Emil Schindler halála után Anna Schindler, Alma édesanyja feleségül ment Carl Carl Moll festőművészhez, és az ő kapcsolatai révén az akkor 16 éves lány közelebbi kapcsolatba került a merev akadémiai hagyományokkal szembehelyezkedő bécsi szecesszió nagyjaival, köztük a mozgalom vezető alakjával, a harmincas évei közepén járó Gustav Klimttel, akitől – legalábbis a legenda szerint – élete első csókját kapta. Klimt beleszeretett lányba, Alma azonban nem viszonozta hasonló hevességgel a jóval idősebb és kissé furcsa külsejű festőóriás közeledését, így ebből a kis fellángolásból végül nem lett semmi (igaz,egészen Klimt haláláig barátok maradtak). Nagyjából ekkoriban udvarolt neki Max Burckhard, a Burgtheater nagytekintélyű igazgatója is, de ez csak lényegtelen lábjegyzet maradt.
1900 őszén Alma Alexander von Zemlinskynél, egy manapság viszonylag keveset emlegetett, ám akkoriban elég sikeres osztrák komponistánál kezdett zeneszerzést tanulni. Zemlinsky és Alma egymásba szerettek, de kapcsolatukat titokban tartották. A nő gyakran gúnyolta a zeneszerzőt – az ő szavaival élve – „csúf vonásai” miatt, illetve azzal, hogy „bármikor találhatna tíz másik férfit a helyére”. Még azt is a szemére hányta, hogy ha feleségül menne hozzá, akkor frigyükből alighanem „alacsony, degenerált zsidó gyerekek” születnének, amit ő kevéssé tartana kívánatosnak. Ahogy a kapcsolatuk egyre feszültebbé vált, Zemlinsky egyre ritkábban látogatta őt, 1901 őszén pedig Alma viszonyt kezdett a későromantikus zene titánjával, a bécsi operaház karmesterével, a nála több mint két évtizeddel idősebb Gustav Mahlerrel, akivel a következő év tavaszán össze is házasodtak. Bár két lányuk is született (Anna, az idősebbik később ismert szobrász lett), kapcsolatuk korántsem volt kiegyensúlyozottnak nevezhető, ugyanis a férj gyakorlatilag eltiltotta feleségét a komponálástól.
Alma Mahler a lányaival (fotó: Wikipedia)
A sértett asszony ezért viszonyt kezdett egy fiatal, nagyreményű építésszel, bizonyos Walter Gropiusszal, a Bauhaus későbbi alapítójával, a huszadik század egyik legjelentősebb művészeti intézményének fő ideológusával, akivel egy gyógyfürdőben ismerkedett meg. Miután Mahler erről tudomást szerzett, egészen megváltozott: hirtelen varázslatos módon érdeklődni kezdett Alma zeneművei iránt, sőt, 1910-ben öt szerzeményének kottáját is megjelentette a saját kiadójánál. Még Sigmund Freuddal is konzultált annak érdekében, hogy megpróbálja helyrehozni kisiklott házasságát. Nem sokkal később New Yorkba utaztak, ahol Mahler karmesteri pozíciót kapott a Metropolitanben. Ám 1911 februárjában súlyos betegségbe esett egy több évvel korábban diagnosztizált szívhibával összefüggő fertőzés következtében; májusban, nem sokkal Bécsbe való visszatérésük után meghalt.
Férje halála után Alma nem vette fel azonnal újra a kapcsolatot Gropiusszal, hanem a változatosság kedvéért 1912 és 1914 között inkább viharos, érzelmileg is rettentően megterhelő viszonyt folytatott Oskar Kokoschka festőművésszel, aki több ismert művén is megörökítette az asszony alakját, illetve a kettejük kapcsolatát: ilyen például a vibrálóan expresszionista A szél menyasszonya, amelyet máig munkássága egyik legemblematikusabb darabjaként tartanak számon.
Oskar Kokoschka: A szél menyasszony (forrás: Wikipedia)
Az első világháború kitörésekor Kokoschka bevonult az osztrák-magyar hadseregbe. Alma ezt követően eltávolodott a festőtől, és újra közeledni kezdett Walter Gropiushoz, aki ekkoriban szintén a seregben szolgált. Ez a művelet olyannyira jól sikerült, hogy 1915-ben, amikor a férfi eltávot kapott, Berlinben össze is házasodtak, és született is egy közös lányuk (ezzel párhuzamosan pedig Kokoschka kissé bekattant, mentális problémái miatt leszerelt a seregtől, és hazaérve készíttetett egy életnagyságú, habár rettenetesen ijesztő babát volt szeretőjéről, de ez már egy másik történet).
Alma aztán ismét teherbe esett, és egy fiút szült, akiről Gropius eleinte azt hitte, hogy az övé, azonban rajta kívül nagyjából már mindenki tudta Bécsben, hogy a nőnek viszonya van Wranz Werfellel, aki az egyik legdivatosabb és legmodernebb fiatal (vagy többé-kevésbé fiatal írónak) számított ekkoriban. Alma hamar elvált Gropiustól, de ezúttal nem házasodott újra azonnal; új szeretőjével csak egy szűk évtizeddel később, 1929-ben kötötték össze hivatalosan is az életüket. Érdekesség, hogy a meglehetősen – de amúgy a korszak viszonyait tekint nem kirívóan – antiszemita asszony Werfelt egy „csúnya, kövér zsidónak” tartotta, és korábbi kedveseiről is hasonló véleménnyel volt, leszámítva makulátlan származású Gropiust.
Alma közben divatos művészeti szalont tartott fent, ahol egymásnak adták a kilincset a korszak legnagyobb művészei, egészen 1938-ig, azaz az Anschluss idejéig: ezután a pár elköltözött Ausztriából az Egyesült Államokba tette át székhelyét. A búcsúbulin részt vett egyebek mellett Ödön von Horváth, Bruno Walter, Ida Roland, Carl Zuckmayer és Egon Wellesz; a parti végén Werfel részegen zuhant a kerti tóba, Zuckmayer pedig a kutyaólban töltötte az éjszakát. Az asszony hatvan körül is a szalonok királynője maradt, kaliforniai rezidenciáján rendszeresen ott tolongott a kortárs művészeti élet apraja-nagyja Thomas Manntól, Arnold Schönbergig, Werfel halála után pedig a Nagy Özvegyként (Thomas Mann nevezte így) parádézott óriási sikerrel. Hetvenedik születésnapjára a volt (és még élő) férj Gropiuson kívül Stravinsky, Kokoschka, Heinrich és Thomas Mann, Ormándy Jenő, Benjamin Britten, Ernst Toch, Darius Milhaud és még több tucat művész küldött szívélyes köszöntőket egy nagy füzetben összegyűjtve. 1964-ben, 85 éves korában hunyt el New Yorkban.
