Nagy rendezők, akik meghatódtak a saját gyerekkorukon

A Fabelman család, Belfast, Isten keze, Roma, Licorice Pizza és Apollo 10,5: Űrkorszaki gyerekkor. Mi a közös ezekben a filmekben? Elsőre talán az, hogy az utóbbi (vagy épp a közelmúlt) évek kritikuskedvenc produkcióiról van szó, melyek többsége kiválóan szerepelt a díjszezonban, sorra gyűjtötték a neves jelöléseket és díjakat (Bafta, Golden Globe, Oscar…) a filmes gálákon. Másodjára talán az is beugorhat, hogy mindegyiket egy-egy neves, már befutott rendező csinálta, méghozzá nem a pályája elején.

Steven Spielberg már jócskán a hetvenes éveit tapossa, Kenneth Branagh elmúlt hatvan, Paolo Sorrentino nemrég lépte át az ötvenet, Alfonso Cuarón is az ötvenes évei második felében járt, amikor megcsinálta a Romát, Paul Thomas Anderson túl van az ötvenen és Richard Linklater is a pandémia idején csúszott át a hatodik ikszen. Bár talán korai ezt magabiztosan kimondani, de jó eséllyel a legnagyobb sikereiket már maguk mögött tudták, és ekkor döntöttek úgy, hogy eljött az a pont, amikor visszafordulnának a saját gyerekkorukhoz, hogy erről meséljenek. Olykor direkten, olykor áttételesen egy félig fiktív, mégis erősen önéletrajzi ihletésű karakteren keresztül. Bizonyos esetekben eléggé ragaszkodva a valósághoz, máskor azonban jelentősen eltérve tőle.

Építik saját maguk szobrát

A filmrendezők már réges-rég készítenek filmeket saját magukról vagy a gyerekkorukról, ez egyáltalán nem új jelenség, és nincs ezzel semmi baj. Régebben azonban a direktorok inkább pályakezdőként, jellemzően valamikor a pályájuk első harmadában estek át ezen a fázison. Van is erre egy szép magyar kifejezésünk: ezek voltak az „Így jöttem” filmek. És az is kétségtelenül igaz, hogy egyetlen művésznek sem szabad felróni, ha a saját életéből inspirálódik, hiszen honnan máshonnan tenné?

„Hamarosan párterápiára megyünk” – Pedro Pascallal és Bella Ramsey-vel a Last of Usról beszélgettünk

Az új jelenségben leginkább az számít különlegesnek, hogy itt már meglett férfiak néznek vissza egy kamera segítségével a régi, szép – vagy nem annyira szép – időkbe. Míg a fiatal rendezők esetében nem az érdekes, hogy „XY híres ember elmeséli, milyen volt a gyerekkora”, és nem azzal próbálták rávenni a moziba járókat a jegyvásárlásra, hogy „Tessék, itt a kedvenc rendeződ gyerekkora, ha kíváncsi vagy, miért ilyenek a filmjei, akkor nézd meg”, az ő esetükben a filmek még magukért beszéltek. Nem a rendező miatt érdekelt a film, hanem a film miatt kezdett érdekelni a rendező. Most a dolgok megfordulni látszanak. A Fabelman család azzal próbálja becsalogatni a nézőket, hogy tessék, itt van Steven Spielberg, a világ leghíresebb rendezője, és most megnézheted, hogy a szülei válása mekkora hatással volt a művészetére, a Belfast pedig azzal, hogy nézd, milyen érdekes, hogy Kenneth Branagh valójában ír és most megmutatja, hogy még gyerekként menekült el otthonról a polgárháború elől. Ezek a filmek sok szempontból inkább már olyanok, mint a népszerű életrajzi mozik egy-egy hírességről, legyen az színész, zenész, művész vagy politikus, csak itt az a különbség, hogy maguk az érintettek építik alkotóként a saját maguk szobrát. De biztosan érdekes ez nekünk?

Nosztalgiába fojtva

A cikkhez az ihletet az adta, hogy megnéztem Spielberg A Fabelman családját, és nem igazán értettem, miért lenne ez érdekes nekem. Mondom ezt nagy Spielberg-rajongóként, akinek az élete első moziélménye az E.T. – A földönkívüli volt az ipolysági moziban, amiből alig értettem valamit, mégis annyira magával ragadott, hogy másnap újra elcipeltettem rá magam az édesanyámmal. Értem én, hogy a szülők válása mekkora hatással volt Spielbergre, hiszen ilyen-olyan módon ez több filmjében is előkerült már, de ennyire direktben megmutatva, ennyi nosztalgiával nyakon öntve és a kritikai él teljes nélkülözésével a film inkább csak egy vérprofin felvett terápiás home video marad.

A Fabelman család

Spielberg ugyanis úgy ábrázolja a szüleit, hogy vagy nem látja a hibáikat vagy látja, de annyira azért nem őszinte, hogy azokat is megmutassa nekünk. Itt a dolgok a házasságban csak úgy megtörténnek, senki nem hibás, senki nem tesz semmi rosszat, sőt mellesleg már-már mindketten szent emberek, sőt szent ember az a családi barát is, akivel a kis Spielberg (filmbéli nevén Fabelman) anyukája összeszűri a levet. Abban pedig már tényleg nincs semmi érdekes, hogy emberünk gyerekként egy moziélmény hatására akar filmessé válni, és elsőre ezt a moziélményt próbálja a kamerájával reprodukálni: hát nem így kezdi minden rendező? Spielberg túlságosan elmerül a saját nosztalgiájában, túl sok szűrőn átszűrve mesél, és közben elfelejt valami univerzálisan átélhetőt mondani, ami izgalmassá tehetné A Fabelman családot azoknak is, akik nem a rendező családtagjai és barátai, illetve a hibáit is könnyedén megbocsátó rajongói. De hasonló a helyzet Kenneth Branagh-gal is, aki kapásból világszép embereket (Jamie Dornan és Caitríona Balfe) szerződtetett a szülei szerepére, és szintén hibátlan, önfeláldozó és persze nagyon rendes, makulátlan embereknek mutatta be őket, ahogy a nagyszüleit is. Ahogy Spielbergnél, itt is érződött a hamis nosztalgia: őszinteséget próbált mímelni azzal, hogy bizonyos dolgokat elmeséljen magáról, a múltjáról és a családjáról, de valójában sosem nyílt meg előttünk: hamis cukormázba mártogatta a múltját, és ezzel kivette a mélységet a filmjéből.

Csináld jól!

Hogy ezeknek a filmeknek ne lenne létjogosultsága? Ilyet azért nem állítok. Egyrészt lehet ezt jobban és őszintébben csinálni, mint ahogy Branagh vagy Spielberg tette – elég csak Sorrentinóra és az Isten kezére gondolni, melyben a rendező kisebb őrültekházaként, sok-sok szeretettel mutatta be a saját famíliáját, és valóban a lelkünk mélyéig hatol a tragédiája –, másrészt sokat segít a helyzeten, ha az alkotó úgy merül el a múltjában, hogy képes kívülről látni önmagát, sőt képes elvonatkoztatni saját magától. A múltját és a gyerekkorát inkább csak inspirációként, a hatásos atmoszféra- és világteremtéshez használja fel, nem arra, hogy egy az egyben a saját sztoriját mesélje el.

Isten keze (Fotó: Netflix)

Tom Hanks megcsinálta a Forrest Gump 2-t, csak egész más címmel

Richard Linklater a Netflix kínálatában látható Apollo 10,5: Űrkorszaki gyerekkor készítése közben érezte, hogy a filmötlete legnagyobb ereje az ábrázolt korszakban és városban rejlik: Houston a hatvanas évek végén, amikor mindenki az űrhajózás lázában égett és a fél város a NASA-nak dolgozott. Vajon milyen volt gyereknek lenni akkor és ott? Nyilván ennek bemutatásához a saját houstoni gyerekkorából inspirálódott, sőt egészen biztos vagyok abban, hogy számos ponton mutat be személyes sztorikat vagy kötődéseket, ám sok fantáziaelem beemelésével el is tartja magától a sztorit, például a film fiatal főhőse egy kimondottan boldog családban nőhet fel, míg Linklater saját elmondása szerint nem volt ennyire szerencsés.

Apollo 10,5: Űrkorszaki gyerekkor (Fotó: Netflix)

A Sráckor és a Mielőtt-trilógia rendezője képes alkotóként tekinteni a múltjára, és látja, mi az benne, ami túlmutat önmagán, és ezért izgalmas lehet a nézők számára is. Nosztalgiázik, de nem öncélúan teszi azt. A filmje nem róla szól, közben mégis ott van a személyisége minden képkockájában. De hasonló a helyzet Paul Thomas Anderson Licorice Pizzájával is, amit egy haverja története inspirált, de mégis ott van benne ő is. Az egész környezet, a gyerekkora fontos helyszínei, zenéi és popkulturális alakjai és történetei is felvonulnak benne: gyerekkort idéz, de közben mégsem akarja azzal eladni magát, hogy önéletrajzi film. Richard Linklater és Paul Thomas Anderson szerencsére tudta, hogy nem minden híres ember gyerekkora annyira érdekes, hogy saját nagyjátékfilmért kiáltson, viszont háttérként, inspirációként használva ez az élményanyag valóban kincset érhet. Ettől lesznek az ő filmjeik sokkal átélhetőbbek, izgalmasabbak és univerzálisabbak, miközben letagadni sem lehetne a személyességüket. Lehet, hogy Spielberg a filmművészet egyik legnagyobb mestere, de ezen a téren még lenne mit tanulnia másoktól.