Kritika Az ember, akit Ottonak hívnak című filmről

Elismerem, első ránézésre tényleg nincs sok köze egymáshoz a 90-es évek közönségkedvenc Oscar-díjasának és Az ember, akit Ovénak hívnak című svéd sikerregény amerikai filmadaptációjának. Azonban ha jobban belegondolunk, mindkettőnek egy kissé magányos, számos autista jeggyel bíró, viszonylag passzív fickó a főhőse, aki csak élné csendben az életét, de körülötte az emberek folyton belerángatják valamibe, hogy aztán az élete végül egy nagy-nagy kalanddá váljon. Persze, amíg Forrest Gumpnak ez a kaland az egész amerikai kontinensen átívelt, sőt olykor még azon is túlra, addig Az ember, akit Ottónak hívnak (az Ove név ezek szerint nem annyira kedvelt Amerikában) hőse, Otto Anderson kalandozásai kimerülnek a háza utcájában, hiszen elsősorban a szomszédai kérnek tőle segítséget, ő pedig bár vonakodva és némi morgás kíséretében, de azért mégis mindig mindent megtesz értük, ezzel téve jobbá az életüket, és színesebbé a sajátját. Pont ahogy Forrest Gump is tette.

Családi vállalkozás

Segítség, felnőttem: Tom Hanks igazi sztár lett, de mi történt a film többi szereplőjével?

Fredrick Backman 2012-ben megjelent sikerregénye a fél világot meghódította, és a belőle három évvel később készült svéd filmadaptáció is szép sikert aratott világszerte. Csak az amerikai mozikból összeszedett kis híján 30 millió dollárt, pedig egy svéd nyelvű, sztárokat nem felvonultató film Amerikában általában nem szokott komolyabb hullámokat verni. A sikerre felfigyelt Tom Hanks és a felesége, Rita Wilson is, akik meglátták benne az amerikai remake lehetőségét, így megvásárolták a megfilmesítési jogokat, és azzal, hogy bevették a projektbe a fiukat, Trumant is (aki a filmben a fiatal Ottot alakítja), igazi családi vállalkozást csináltak a filmből.

Tom Hanks, Rita Wilson és Truman Hanks Az ember, akit Ottónak hívnak New York-i bemutatóján (Fotó: Profimedia)

Rendezőnek szerződtették az érzelmes filmek visszafogott kismesterét, Marc Forstert (Én, Pán Péter; Papírsárkányok…), a forgatókönyvet pedig átdolgozták úgy, hogy egy nagyon is mai amerikai történetet faragjanak belőle, miközben azért megőrizzék azokat az ízeket is, amik a svéd változatban annyira szerethetők voltak. Vagyis Otto Anderson (a svéd név és a svéd származás azért megmaradt) nem egy napsütötte, pálmafás floridai utcában él, hanem egy szélfútta, szürke pittsburghi kertváros kissé lehangoló mellékutcájában, ami hangulatában eléggé hasonlít a svéd filmben is látott környezethez. A legfontosabb kérdés azonban nem is ez, hanem az, hogy van-e bármilyen létjogosultsága egy édes-bús svéd dráma amerikai adaptációjának, vagy ez is csak a teljesen felesleges hollywoodi remake-ek sorát gyarapítja, amiket a lehető leggyorsabban elfelejtünk.

A fegyver, akit úgy hívnak: Tom Hanks

Az amerikai változat radikálisan nem tér el a svédtől, inkább csak kisebb igazításokat végez rajta. Iráni nő helyett Otto itt mexikói szomszédot kap, meleg srác helyett itt egy transzneműn segít és bekerül a képbe egy közösségi médiás újságíró is, hogy emberünkből helyi hőst és socialmedia-sztárt csináljon, miután megmentett egy elájult férfit, aki az érkező vonat elé esett. Valamivel kisebb hangsúlyt kap a volt munkahelye, és bár nem méricskéltem, érzésem szerint az amerikai verzióban valamivel kevesebb a flashback, mint a svéd moziban volt. A cselekmény legfőbb pontjai azonban szinte teljesen megegyeznek az eredetivel, a Hanks család hozzáállása tehát valószínűleg az volt, hogy minek változtassanak azon, ami egyszer már bizonyította, hogy jól működik.

A legfőbb változást tehát maga Tom Hanks jelenti. Míg a svéd filmben a tényleg nagyon mogorva arcú Rolf Lassgård játszotta a főszerepet, addig itt Amerika kedvenc apukája, Tom Hanks bújt Otto bőrébe, akit szinte az egész világ imád, és ha Schwarzeneggert az izmaiért, őt biztosan a kedvességéért és nagylelkűségéért szokás szeretni. Az, hogy Amerika legkedvesebb embere játssza Amerika egyik legmorcosabb emberét, elsőre talán furcsa lehet, de Tom Hanks jó ideje keresi már a nagy színészi kihívásokat és az alapkarakterétől valamennyire távol álló szerepeket (lásd az Elvis főgonoszát), és ebbe a sorba Otto is tökéletesen beleillik. Ebből a szempontból neki könnyebb dolga van elhitetni a nézővel, hogy a mogorva természet mögött egy igazán nagy szív (szó szerint is) lapul, hiszen ő Tom Hanks, akit a hatalmas szívéért szeretünk. Az pedig a színészi nagyságát dicséri, hogy mogorva fráterként is működőképes.

A morgós film

120 centis, dögösen táncol, gyereket nevel és… gyilkol

Marc Forster rendezőnek olyan nagyon nem kellett megerőltetnie magát a film hollywoodiasításával, hiszen már az eredeti is elég érzelmes és – valljuk be – kissé giccses volt. Tény, hogy az amerikai verzió egy kicsivel annál is feljebb csavarja a cukiság- és giccsfaktort, de a giccshatárt csak nagyon ritkán lépi át, és akkor is csak annyira, hogy maximum az erre kimondottan érzékeny nézőknek fájjon. Ez bevállaltan egy érzelmes és kissé hatásvadász mozi – a hatást ahol lehet, Thomas Newman zenéje is megerősíti – , de itt a hatásvadászat tényleg hatni tud, emiatt a filmre sem tudtam haragudni. Ebben a tekintetben Az ember, akit Ottónak hívnak rengeteget köszönhet a Tom Hanks szomszédját, Marisolt alakító Mariana Treviñonak, aki természetes, felszabadult játékával és ragyogó humorérzékével még a leginkább giccsbe hajló jeleneteket is képes megmenteni. Ő a film igazi rejtett kincse, aki nemcsak felnő Tom Hanks mellé, hanem lazán be is előzi őt. Megérdemli, hogy ezután Hollywood elárassza őt jobbnál jobb szerepajánlatokkal.

Tom Hanks és Smeagol, a macska Az ember, akit Ottonak hívnak egyik jelenetében (Fotó: Profimedia)

A rajongók kedvéért elárulom, hogy itt a Volvo-Saab konfliktusból Ford-Chevrolet vita lett, és itt is megkapjuk az imádni való kóbor macskát, viszont a filmben az a jó, hogy azokat is képes elvarázsolni, akik már látták a svéd verziót, és azokat is, akik most találkoznak először ezzel a történettel. Az előbbi kört a film a humorával és a középpontban álló két pompás színészi alakítással foghatja meg ismét, az utóbbiak pedig egy örökérvényű, érzelmes sztorit kapnak, ami arról mesél, hogy milyen sokat jelent a mai világban, ha kedvesen, segítőkészen viszonyulunk egymáshoz. Még akkor is, ha esetleg morgunk közben.