Kritika az Elvis című filmről

Azt mindenki tudja, hogy ki volt Elvis Presley, de azt már nem annyira, hogy kicsoda Tom Parker ezredes. Parker ravasz menedzserként figyelt fel Elvis tehetségére Memphisben, és látva, hogy mennyire elalél a közönség az ifjú titántól, szép lassan az összes ügyfelét ejtette, hogy kizárólag Elvisszel foglalkozhasson. Kétségtelen, hogy eleinte a módszerei ragyogó eredményeket hoztak, és az ötvenes években villámgyorsan a csúcsra repítette a rock and roll sztárját, de ennek meg is kérte az árát. Míg a szakmában a menedzserek jellemzően 15-20 százalékos részesedésért dolgoztak, az ezredes minden Elvis által keresett dollárnak legalább a felét elrakta magának.

A kapzsisága leginkább annak volt köszönhető, hogy gyorsan akarta lehúzni az ügyfeleit, ugyanis látta, hogy a könnyűzenében a divatok jönnek-mennek, és aki tegnap még sztár volt, holnapután már senkit nem érdekelt. Hosszú éveknek kellett eltelniük, mire Elvisszel kapcsolatban belátta, hogy ő nem egyike a hullócsillagainak, akiknek a fénye egy-két év alatt kialudt, hanem ezúttal egy igazi legenda jutott neki. Ennek ellenére mégis elérte, hogy Elvist a sztársága csúcsán is csúnyán lehúzza, kihasználva, hogy a sztár sokáig egyfajta apafiguraként tekintett rá, és elérte, hogy Presley a show biznisznek kizárólag a show oldalára figyeljen, a többi meg amúgy sem érdekelte igazán.

Egy nem hagyományos életrajzi film

50 órán át énekelt Elvis-dalokat az új világrekorder

Hogy miért mesélek ilyen sokat Tom Parker ezredesről egy Elvis életrajzi film apropóján? Elsősorban azért, mert a film címe hiába Elvis, a rock and roll ikon történetét az ezredes szemszögéből mutatja be, rajta keresztül ismerjük meg a címszereplőt, épp ezért a középpontban végig a kettejük kapcsolatát láthatjuk. Ez kétségtelenül egy izgalmas perspektíva, ráadásul szükség is van rá, mert Elvis Presley élete nemcsak a legnagyobb rajongói számára nyitott könyv, elég nehéz 2022-ben bármi újat mondani egy olyan kaliberű világsztárról, mint amilyen ő volt.

Nem mintha az ezredes és Elvis története új információ lenne, egyszerűen csak az életrajzi filmektől nem szoktuk meg, hogy egy ilyen kapcsolatot helyezzenek a középpontjukba. Ha Baz Luhrmann Elvise egy hagyományos biopic lenne, biztosak lehetünk abban, hogy a középpontba a Priscillával kudarcba fulladt házassága vagy a tablettákra/drogokra való rászokása került volna.

Austin Butler és Tom Hanks, Elvis és Tom Parker ezredes szerepében (Fotó: Warner Bros/AFP)

Az áruló mentor – tanítvány kapcsolat fókusz azonban nemcsak előnyökkel, hanem hátrányokkal is járt. Mivel Elvist leginkább az ezredesen keresztül ismerhetjük meg, nem igazán megyünk a karakterében, a jellemében, a történetében olyan mélyre, főképp úgy látjuk őt, ahogy az ezredes is látta: hálátlan fiúként, aki időről időre lázadni kezd a férfi ellen, aki annak idején megteremtette őt. Persze ennél azért árnyaltabb a kép, de az biztos, hogy a sztorinak az ezredes legalább annyira főszereplője, mint maga Elvis, még ha Baz Luhrmann rendező nem is rejti véka alá, hogy Tom Parker (akinek ez nem az igazi neve) egy alapvetően manipulatív, minden hájjal megkent figura volt, akinek Elvis csupán egy olyan nyerőautomata volt, ami csak lökte ki magából a pénzt, és ha néha-néha nem működött, akkor csak bele kellett rúgni oldalról párat, hogy tovább ontsa magából a dohányt.

Két és félórányi gyönyörű giccs

Baz Luhrmann, a túláradó giccs földi helytartója kezében Elvis élete egy óriási, veszett tempójú, féktelen vizuális orgiává változott, ahol nincs idő megpihenni, egyszerűen csak átszáguldunk az énekes életének legfontosabb momentumain, amibe legalább egy-két perc erejéig még a gyerekkor is belefér. Alapvetően sohasem voltam a bölcsőtől sírig tartó életrajzi filmek szerelmese, hiszen még a két-háromórás játékidő is kevés ahhoz, hogy egy eseményekben gazdag életet tisztességesen meséljenek el. Sokkal jobban szeretem azokat a mozikat, melyek az alanyuk életének egy-egy fontos fejezetére fókuszálnak csupán, és azon az eseménysoron keresztül mutatják be, kik is voltak ők igazán.

A Rómeó + Júliáról, a Moulin Rouge-ról és A nagy Gastbyről ismert Luhrmann kétségtelenül a felszínesebb verziót választotta, de ő amúgy sem a kifinomult drámák mestere. Luhrmann világában minden érzelem óriási, minden mondatnak jelentősége van, és minden kép, minden beállítás piszkosul vagány. Elvis életén is olyan lendülettel száguldunk végig, hogy igazából csak a játékidő végéhez érve kezdtem el azon gondolkodni, hogy valójában nagyon kevés újdonságot kaptam a filmtől, viszont a mesélőnk olyan lelkes és olyan stílusos, hogy a film közben nem volt bennem hiányérzet. A rendezőnek egyszerűen kisujjában van a filmnyelv, bámulatos látni, hogy akár két-három idősíkot is képes vadul keverni, méghozzá úgy, hogy az eredmény nemcsak látványos, hanem a néző sem zavarodik bele, mindig nyilvánvaló, hogy hol és mikor járunk éppen. A lényegre koncentrálás és a sűrítés sajnos magában hordozza azt is, hogy a szereplők több jelenetben nem életszerűen beszélgetnek egymással, hanem tételmondatokban, ami kissé mesterkéltnek hat, de egy teljes élet elmeséléséért cserébe efféle áldozatokat be kellett vállalni.

Családbarát Elvis

Ikertestvér, túlsúly, utolsó üzenet: 25 elképesztően különös tény Elvis Presley-ről

Luhrmann egyszerűen bámulatos abban, hogy ötvenes- és hatvanas években játszódó jelenetekben bátran használ fel aláfestésként mai hiphop zenéket, ezek mégsem esnek le a filmről, csak még vagányabbá teszik azt. Félreértés ne essék, ezek csak hangulatfestő zenék, Elvis a filmben nem megy át hiphopba, hanem a jól ismert slágereit énekli, én pedig újra meg újra rácsodálkoztam a filmet nézve, hogy mennyi jól ismert slágere volt a rock and roll királyának. Ha pedig már éneklés, akkor mindenképp szóba kell hozni Austin Butlert, akit Luhrmann hosszú casting során választott ki, és a harmincéves színész ugyanannyira hiteles pályakezdő, bátortalan Elvisként, mint kiégett, pirulákon élő, elhízott vegasi fellépőként is, bár tény, hogy az utóbbiból a filmben jóval kevesebbet kapunk. Butler ráadásul az összes Elvis dalt maga énekelte fel, nem is akárhogyan. Ha Rami Malek annak idején az Oscarig vihette a Bohém rapszódiával, akkor ne csodálkozzunk majd azon, ha Butler is hasonló bravúrt hajt majd végre, abban pedig csak reménykedni lehet, hogy később ő jobban menedzseli majd a karrierjét az utóbbi időben kissé elveszettnek tűnő Maleknél.

Tom Hanks az új Elvis filmben (Fotó: Warner Bros/AFP)

Tom Hanks a karikatúra irányába viszi el az ezredest, amiben nyilván szerepe van a színészre pakolt többkilónyi maszknak is: alakítása inkább tűnik egy túltolt Marvel gonosznak, mint egy valódi, létező személy megformálásának, de ebből az amúgy is túltolt filmből ez nem lóg ki, sőt, még illik is hozzá. Ha pedig valaki azon csodálkozik, hogy miért kapunk feltűnően keveset Elvis drogfüggőségéből, leépüléséből és csajozásaiból, arra az a válasz, hogy ez a film 200 millió dollárból készült, ami még szuperhősös mércével is sok, így nem csoda, hogy a stúdió arra törekedett, hogy egy olyan változat kerüljön a mozivásznakra, amire az egész család bátran beülhet.

Az Elvis június 23-tól látható a hazai mozik műsorán.