John Cage 1952-ben írta háromtételes, tetszőleges hangszerre komponált, ám cserébe egyetlen hangot sem tartalmazó művét, a 4’33-at, amely – ahogy arról egy korábbi cikkünkben már megemlékeztünk – a mai napig a 20. századi kortárs komolyzene egyik legemblematikusabb és legismertebb alkotásának számít, és amely éppúgy értelmezhető magasröptű konceptuális gesztusként, fokozhatatlanul extrém minimalista kísérletként vagy épp a mindenhonnan ömlő kéretlen kísérőzene (a muzak avagy a liftzene), illetve a korábban a futuristák által ünnepelt modern nagyvárosi zajok elleni gyújtó hangú kiáltványként, mint fontoskodó avantgárd blöffként, netán new age-es, kamu-zenbuddhista szépelgésként.
A művet 1952. augusztus 29-én mutatták be Woodstockban. Az előadó David Tudor volt, egy fiatal, tehetséges zongorista, aki egy zsebórával felszerelkezve, ünnepélyes arccal ült a zongora mögött, időnként felhajtotta, majd lecsukta a billentyűzetet takaró fedelet, a megfelelő pontokon lapozott a partitúrában, és közben nagyon ügyelt arra, hogy még véletlenül se szólaltasson meg egy hangot se. Aztán 4 perc 33 másodperc után (merthogy – minő váratlan fordulat – pontosan ennyi ideig tart a mű) felállt, meghajolt és bezsebelte udvarias, ám szórványos tapsot.
A 4’33 tehát már a címében is egyértelműen jelzi, hogy pontosan mennyi ideig is kell tartania az előadásnak. John Cage másik – mondjuk így – hírhedt darabja, az 1987-es, eredetileg zongorára írt, majd orgonára adaptált Organ2/ASLSP (As Slow as Possible) esetében ugyanakkor jóval homályosabb – és egyúttal meglehetősen rendhagyó – instrukciókkal szolgál.
Az alcím itt ugyebár As Slow As Possible, vagyis amilyen lassan csak lehet; szóval alapvetően az előadóra (a zongoristára vagy orgonistára) van bízva, hogy mennyire lassan játssza.
Valaki fél óra alatt lezavarja, másnak 71 perc vagy akár 8 óra kell hozzá. Diane Luchese 2009-es előadása a marylandi Towson Egyetem meg állítólag csaknem 15 órán keresztül zajlott, habár vélhetően közbeiktattak azért pár szünetet (tavaly februárban az AllRequest_Live nevű, eléggé periferikusnak tűnő Youtube-csatorna gazdája pedig egy 24 órás változattal örvendeztette meg a nézőit) Az alábbi felvételen Gary Verkade orgonaművész játssza a vészjóslóan búgó-morajló darabot. Ez a verzió körülbelül 33 perces, ami posztmodern vagy poszt-avantgárd orgonazenéből (vagy bármi másból) éppen elég.
Legalábbis szerintünk. Azonban 1997-ben, öt évvel a szerző halála után egy nagyszabású John Cage-konferencia során Cage-rajongó (Cage-connoisseur!) zenészek, filozófusok és egyéb értelmiségiek és művészek egy csoportja arra jutott, hogy itt az ideje igazságot szolgáltatni az ASLSP-nek, vagyis tényleg olyan lassan kellene lejátszani, amennyire csak lehetséges. Sőt, még annál is lassabban; messze a lehetségesen túl. Az ideális, vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy definitív játékidőt (vagyis azt az időtartamot, amely alatt a tervek szerint elhangzik a teljes mű) egészen pontosan
639 évben határozták meg.
Hát, ambiciózus vállalás, annyi szent! Pláne, hogy a legtöbbünk még egy hónapra sem képes előre tervezni; nem hogy hat és fél évszázadra. (Csak hogy legyen valami viszonyítási alap: 1997-hez képest 639 évvel korábban még Nagy Lajosnak hívták Magyarország királyát, és bőven a könyvnyomtatás feltalálása előtt voltunk). A már-már bibliai léptékű 639-es szám egyébként úgy jött ki, hogy a németországi Halberstadt székesegyházában 1361-ben – pontosan 639 évvel az ezredforduló előtt – állították fel a világ első modern, 12 fokú klaviatúrájával rendelkező orgonáját. Az ASLSP maratoni előadására így természetesen Halberstadtot, az orgonazene tulajdonképpeni szülőhelyét jelölték ki – igaz, nem a székesegyházat, hanem a St. Burchardi templomot, ahol 2001. szeptember ötödikén meg is kezdődött a performansz egy speciálisan erre a célra épített, homokzsákok segítségével működtetett orgonán, és mindjárt egy 17 hónap hosszúságú csenddel, tudniillik ennyit kellett várni az első –kissé disszonáns – akkordra, ami egyébként 518 napon keresztül szólt.
A műsor azóta is megszakítás nélkül zajlik. Legutóbb egy évvel ezelőtt, 2022. február 5-én történt hangváltás, és 2024. február 5-én esedékes a következő; akkor egy 730 napon keresztül kitartott egyvonalas D-ben gyönyörködhetnek majd az érdeklődők. Hogy ennek az egésznek pontosan mi értelme van, az jó kérdés. Mark Swed, a Los Angeles Times nagy tekintélyű klasszikus zenei szakírója és kritikusa – aki egyébként személyesen is ismerte Cage-et – például egyáltalán nincs elragadtatva a kozmikus végtelenbe tartó halberstadti orgonakoncerttől:
Amit csinálnak, az minden egyes dologgal ellentétes, amit John Cage képviselt. Ez csupán egy marketingfogás. Minden, ami ezzel kapcsolatos: csalás. Turisztikai látványosságként használják. Egyáltalán nem a zenéről szól.
Swed szerint Cage azért írt zenét, hogy előadják, és ez nem egy igazi előadás. Nem csak, hogy nincs előadó, aki eljátszhatná a darabot – elvégre az hús-vér orgonistát homokzsákok helyettesítik –, de a darabot a közönség sem hallhatja elejétől a végéig, nyilvánvaló okokból. Ráadásul – teszi hozzá Swed – Cage munkásságának egyik fontos eleme az egótól való megszabadulás volt; de ez az egész Halberstadt városának egójáról, a figyelemfelkeltésről és a turisták behálózásáról szól.
Akárhogy is, a koncert, ha minden jól megy, 2640. szeptember 5-én fog véget érni. Hogy lesz-e akkor még élő ember a Földön, aki meghallgathatja a nagy finálét, arról sajnos fogalmunk sincs.
Fotó: Klaus-Dietmar Gabbert/picture alliance via Getty Images
Talán kevésbé ismert, de még magasabbra tör Jem Finer brit zeneszerző szerzeménye, az önmeghosszabbító kompozícióként jellemzett Longplayer, amely 2000. január 1-én kezdett szólni, és pontosan ezer év múlva, 2999. december 31-én fejeződik majd be, ha minden a tervek szerint zajlik. A tibeti hangtálakra, gongokra, csengettyűkre, miegymásra komponált, ezoterikus-meditatív, felfoghatatlan hosszúságú dalmonstrum egy húszperces kompozícióból indul ki, amelyet aztán gondosan megírt és beprogramozott algoritmusok remixelnek és nyújtanak a végtelenségig megállás nélkül (elvileg ismétlődések nélkül). Ezer év múlva pedig, amikor az algoritmus már minden lehetőséget és variációt végigzongorázott (vagyis végighangtálazott), elvileg újraindul az egész, de azért ezt már mi sem hisszük el. Ha valakit érdekel, a művet (és néhány korábban elhangzott részletet) itt lehet élőben meghallgatni.
