Ez volt az első együttműködés Vietnám és bármely európai ország között. Hogy kell elképzelni egy magyar-vietnámi közös forgatást?
Dzhuliya Lam: A vietnámi forgatási napon csak kevesen voltak magyarok, a fontosabb stábtagokon kívül helyiek dolgoztak. Magyarországon csak magyarokkal dolgoztunk, illetve volt pár ázsiai mellékszereplő. Huszonnégy napot forgattunk Magyarországon, és volt két pótnap is, Budapesten és környékén, leginkább a BME-n. Vietnámban forgattunk északon és délen is, repülővel mentünk Hanoiból Saigonba. Négy napot dolgoztam.
Nari Nguyen: Én kettőt, de az előkészületekkel együtt két hétig voltam kint. Dzhuliyával keveset dolgoztunk közösen, én egy másik korban szerepelek a filmben, így inkább váltottuk egymást. Egy közös jelenetünk volt, ez nem spoiler, ugye? Azonnal kialakult a jó hangulat köztünk, azóta is barátok vagyunk.
Dzhuliya: Azóta árnyékként követem őt.
Nari: A vietnámi forgatáson lettünk igazán jóban, ott sokat lógtunk együtt, felfedeztük a várost.
A film részben a szocializmus alatt idekerült vietnámi vendégdiákok sorsáról szól, akikről a magyarok is keveset tudnak. Beleástátok magatokat a sztoriba?
Dzhuliya: Az én karakterem az itt töltött évek alatt tanult meg magyarul, és az unokámat, akit Nari játszik, is megtanítom, hogy őrizzem a magyar kultúrát.
Nari: Én édesapámat kérdeztem ki, ő is itt tanult, igaz, ’83-ban érkezett ki, akkor már egy kicsit lazábbak voltak a szabályok. Magyar szobatársakhoz került, nagyon aranyosak voltak, tárt karokkal fogadták. Volt, hogy a hétvégéket náluk töltötte, a családoknál, magyar szülőknél lakott. Maradt volna, de ugyanúgy, ahogy a filmben a nagymamámnak, neki is vissza kellet mennie Vietnámba. Nagyon szeretett volna visszajönni, szerencsét próbálni. Épp akkor jött a rendszerváltás, így végül sikerült.
Dzhuliya Lam és Nari Nguyen (fotó: Neményi Márton)
Abból a szigorból és fenyegetésből, amivel a karhatalmat bemutatja a film, mennyit érzett?
Nari: Érezte, mesélt is róla. Tudott is pont olyan szerelmi szálról, többről is, meg is hatódott a filmen. Mesélte, hogy sokan összejöttek, sok ilyen történetet hallott.
Dzhulya, te eddig modellkedtél, reklámokban szerepeltél. Milyen élmény volt nagyjátékfilmben dolgozni?
Dzhuliya: Fiatalkorom óta kamerák előtt állok, nem volt nehéz megszokni. Pontosan tudom, hogy nézek ki minden létező szögből. Érzelmileg viszont óriási kihívás volt. Eddig reklámokban szerepeltem, ott a pozitív érzéseken van a hangsúly, ez pedig teljesen más szerep, sok drámai, komoly pillanattal, olyannal, amire fel kellett készülnöm. Ha sírni kell, nem lehet egyszerűen túlleni rajta, lehet, hogy húsz-harmincszor kell felvenni, ennyiszer kell ugyanazt az állapotot létrehozni. Ez kihívás volt. Remélem, sikerült. Nari apukája könnyezett a jelenetemen, szóval ezt sikerélménynek könyvelem el.
Nari: Szerintem is sikerült! Egy este elmentünk lazulni, és tudtuk, hogy másnap a sírós jelenetek következnek. Dzhuli mondta, hogy nagyon izgul. Kitaláltuk a színészekkel, hogyan segíthetünk. Valahogy előkerült egy hagyma, odaálltunk elé, hogy „gyerünk, meg tudod csinálni”.
Dzhuliya: Először azt mondták, ha nem pislogok elég ideig, könnyezni kezdtek. Kipróbáltunk pár ilyen praktikát. Aztán vette elő Balázs (Koltai-Nagy Balázs férfi főszereplő – a szerk.) a hagymát, amit nem is értettem, lehet, hogy mindig van nála erre a célra egy hagyma…?
Elkezdték szeletelni. Én sírtam el magamat utolsónak. Mindenesetre sikerként könyvelem el.
Tök jó lehetőség volt, hogy megismerjük egymást, mindenki beszállt, szuper pillanat volt.
Nari: A bárpultból kértünk vágódeszkát. Nem is kérdezték, mire kell.
Dzhuliya: Nari segített a vietnámi szövegemmel, emlékszem, Hanoi utcáin sétálva mondtam fel. Magamtól legfeljebb annyira értem a nyelvet, mint egy négyéves, el tudom mondani, hogy éhes vagyok, álmos vagyok, hagyjatok békén.
Forrás: Vertigo Média
A napjainkban játszódó szál főszereplője a vietnámi szigorú szabályok, az előre elrendelt élet elől érkezik Magyarországra a múltját kutatva. Tényleg ekkora a szigor az országban? Milyen lehetőségei vannak egy fiatal nőnek?
Dzhuliya: Százmillió emberről beszélünk, nem skatulyázhatunk. Léteznek tradicionális és nyitott családok, van, ahol szeretnék, hogy vietnámi, megfelelő státuszú férje legyen, van, ahol örülnek, ha talál valakit végre. (Nevet.) Annyira sok emberről van szó, hogy képtelenség őket egy dobozba tenni. Ahol azonban szigor van, ott szigor van.
Nari: Egyre nyitottabb, elfogadóbb az ország, azt hiszem. A nagyvárosok elképesztő ütemben fejlődnek, egyre több a külföldi cég. Mindenki megtalálja a számítását.
Dzhuliya: Imádtam a vietnámi stábbal dolgozni, annyira kedvesek voltak! Elképesztőek voltak a kaják, óránként osztottak gyümölcsöket, mindenki nevetett.
Nari: Egy a szeretetnyelvünk Dzhulival, és ez az étel. Ez pedig benne van a kultúrában ott, mindenhol étellel és szeretettel vártak, így szerették volna megmutatni a hagyományaikat. Ezt persze nagyon élveztük.
Dzhuliya: Hosszú forgatási napjaim voltak, 37-40 fokban, és láttam, hogy ebéd után mindenfelé emberek fekszenek, kiderült, hogy itt ez a szokás. Csináltak nekem is egy kis ágyat, már feküdtem is volna bele, amikor szólt Dóri (Szűcs Dóra rendező – a szerk.), hogy „Dzhulikám, gyerünk forgatni!”. Megérinthettem a párnámat, szép emlék maradt.
Mennyire engedtek beleszólást a szerepeitekbe?
Dzhuliya: Sok teret kaptunk. Dóri nemcsak a karaktert nézte, amiket írt, hanem azt is, akik játsszák őket: a személyiségünket, azt, ahogy mi látjuk a világot, ahogy mi reagálunk rá. Nem csak tiszteletben tartotta ezt, hanem kíváncsi is volt rá. A forgatókönyv adott egy stabil keretet, ebben belül tudtunk mozogni. Nagyszerű volt.
Nari: Először mindig megnézte, mi mit tennénk egy-egy helyzetben, ha valamit változtatott volna, azt megjegyezte, de ezek csak apróságok voltak.
Sikerül majd a filmnek közelebb hozni a vietnámi kultúrát a magyarokhoz? Le tudja bontani a sztereotípiákat?
Nari: Biztosan sikerül majd, közelebb hozza őket. A magyarok nyitottabbak lesznek tőle, nem csak azt látják majd, hogy idejönnek egy szegényebb országból, hanem azt is, milyen nehézségeken kell keresztülmenniük, hogy végigvigyenek egy egyetemet.
Dzhuliya: Azt is megmutatja, hogy nem csak idejönnek és folytatják a maguk életét, hanem hogy hoznak a magyar kultúrába, és haza is visznek innen szokásokat.
Az itteni vietnámiak, ha hazamennek, nagyon büszkék arra, hogy itt élnek. Már csak az ételek miatt is. Saigonban hallgattam történeteket a magyar halászléről.
Nari: Nekem téliszalámit kell hazavinnem. Hány kilót vittem már, te jó ég…
Forrás: Vertigo Média
Dzhuliya: A májkrémtől is odavannak. Az én apukám bármennyit tud mesélni a magyar kolbászokról. Meg a pálinkáról. Odáig vannak tőle, imádják. Sokan nem gondolnak bele, hogy a bevándorlók életét mennyire megváltoztatja, hogy itt lehetnek, hogy mennyi szokást vesznek át, hogy szívesen fogadják az embereket, a kultúrát, az ételeket. Olyan szuper, hogy emberek tanulhatnak egymástól! Én egy belsőépítészeti irodában dolgozom, ezerféle nemzetiség között, imádjuk, ma például egy perzsa kolléganőm főzött az egész csapatnak. Olyan ételeket eszünk így, amilyeneket egyébként sosem ennénk. Ez is erről szól: mindannyian ugyanolyanok vagyunk, és közben sokat taníthatunk egymásnak.
Mennyire összetartó a magyar vietnámi közösség?
Nari: Nagyon. Mindig szerveznek eseményeket, most például a holdújév alkalmából, de jótékonykodnak is. Érdekes, hogy a mi generációnk is elkezdett szerveződni, először csak egy kis Facebook-csoportban, ez mára kinőtte magát. Ha új vietnámiak érkeznek Magyarországra, lehetőségük van megismerkedni velünk, barátságokat kötnek, segítjük őket. Összetartó közösség, ez Vietnámban is ilyen. Feltétel nélküli elfogadást, szeretetet érzünk. A külföldiek irányába is, nem csak egymásért.
Dzhuliya: Emlékszel, amikor eltévedtünk kint? Bementünk egy teaboltba, megkérdeztük, hogyan jutunk el A-ból B-be, az eladónő erre otthagyta a munkahelyét, hogy elvigyen minket. Nem csak GPS-en mutatta, hanem elkísért. Az ételárus házaspár is megörült nekünk, amikor két nap után visszamentünk, ingyen desszertet is adtak, ölelgettek, csomagoltak gyümölcsöt…
Mennyi előítélettel szembesültök Magyarországon?
Dzhuliya: Fun fact:
Tegnap, a díszbemutató után fellökött egy néni. Azt mondta, ez az ő országa.
Nari: Őt, aki félvér, még több támadás is éri, mint engem. Valamiért inkább engem néznek félvérnek.
Dzhuliya: Vietnámban mindenki vietnámiul beszélt hozzám, Narihoz meg angolul. Mindig mondtuk, hogy „bocsánat, fordítva”.
Nari: Nehéz így megtalálni a hovatartozásomat: Magyarországon nem néznek magyarnak, Vietnámban nem néznek vietnáminak. Most akkor melyik az otthonom és hol érvényesüljek?
Dzhuliya: Rólam meg, bárhova megyek, elhangzik, hogy „a miénk”.
Kimegyek Bulgáriába – ott születtem –, azt mondják, „ő a mi gyermekünk”. Kimegyek Vietnámba: ugyanez. Itt vagyok Magyarországon: „a Dzhuli magyar”. Állampolgárság-kaméleon vagyok.
Egyébként nincs magyar állampolgárságom, de nagyon szeretnék. Itt élek 2007 óta, jobban beszélem a nyelvet, mint a saját anyanyelvemet. Több minden köt már ide, mint bárhova máshova.
Forrás: Vertigo Média
Mire számítotok, mennyit változik az életetek most, hogy bemutatták a filmet?
Nari: Nekem is ez az első nagy filmem, nem tudom, mire számítsak. Egyelőre élvezem a jelent, és azt, hogy ezt végigcsináltuk. Nem gondolkodom távlatokban.
Dzhuliya: Én inkább a vietnámi premiert várom, ott sokkal több embert érint a téma. Sokan jöttek Magyarországra tanulni, de csak egy részük maradt itt. Odakint viszont rengetegen vannak, akik hazamentek és nem jöttek vissza. Ne felejtsük el, hogy nemcsak Magyarországra jöttek, hanem Bulgáriába, Oroszországba, Németországba is. Rengeteg vietnámi élte át ezt a helyzetet, csak más-más országban.
Nari: A vietnámiaknak, akik már látták, nagyon tetszett. Jöttek utána sorban gratulálni, az apukámat is megérintette, és mindenki mást is.
A magyar közönség máshogy reagált?
Nari: Miután a Filmszüreten levetítették a filmet, mindenki ott maradt, ez nagyon meglepett. Azt hittem, kimennek pisilni, és alig páran jönnek vissza, ehhez képest tele volt a moziterem. Olyanokra voltak kíváncsiak, hogy miért ez a címe, és hogy mi történt Tibor karakterével. Ezt most itt nem mondhatjuk el, nézze meg mindenki a filmet.
Milyen érzés volt látni magatokat a vásznon?
Dzhuliya: Van, aki ezt szereti? Nagyon fura volt. Huszonöt méteres volt a fejem. Valótlannak tűnt. Nagyon sokat dolgoztunk rajta, aztán volt egy hosszú szünet, nem is nagyon gondoltunk a filmre, aztán egyszer csak beültünk egy moziterembe, és magunkat néztük. Azt éreztem, ez egy örök emlék, hogy ez a film akkor is itt lesz, amikor én már nem. Nem erre vágyik mindegyikünk? Nyomot hagyni magunk után. Ez addig még nem fogalmazódott meg bennem. Szóval bármi is lesz, én már boldog vagyok.
Fotó: Neményi Márton
Színésznők lesztek?
Nari: Én elképzelhetőnek tartom, meglátjuk, egyelőre kiélvezem azt, ami van. Egy sorozatra például nyitottak vagyok Dzhulival.
Dzhuliya: Igen, és akkor ezt promózzuk is, légyszi: nagyon szeretnénk egy vígjátéksorozatot, amely Vietnám és Párizs között játszódna. Ez fontos: Vietnám és Párizs között. Mondjuk öt évad. Minimum. Vagy vietnámiul vagy franciául csak megtanulok ennyi idő alatt. És együtt kell, hogy szerepeljünk benne Narival. Nagyon jó a kémia köztünk. Csak az egy film lett volna, ha leforgatják, mit műveltünk egy nap alatt Vietnámban. Elképesztő dolgok történtek. Szóval nem semmi sorozat lenne.
