Az őstulok (nemzetközileg használt nevén auroch vagy aurox) kétségkívül fantasztikus állat: a pleisztocén megafauna egyik jeles reprezentánsa, amely nem csupán tiszteletet parancsoló méretei, valamint fenyegetően meredező, robusztus szarvai miatt érdemes a figyelemre, hanem azért is, mert – ellentétben olyan, nem kevésbé nevezetes kollégáival, mint az óriásszarvas vagy a barlangi oroszlán –
nem is olyan régen visszatért a halálból.
Ez utóbbit pedig tényleg csak nagyon kevesen mondhatják el magukról. További jó hír, hogy őstulkokat Magyarországon is tudunk nézegetni élőben. Budapesthez legközelebb a Budakeszi Vadasparkban lehet megtekinteni két bámulatosan szép példányt, persze csak tisztes távolságból, hisz nem holmi jámbor kérődzőkről, hanem igen lobbanékony és veszélyes vadállatokról van szó, amelyeket még a park alkalmazottai is csak roppant óvatossággal szoktak megközelíteni, ha már tényleg muszáj.
Egy francia őstulok (fotó: Wikipedia)
Az őstulok őse (nevezhetnénk akár legősibb tuloknak is, de inkább ne tegyük) nagyjából kétmillió évvel ezelőtt tűnt fel az indiai szubkontinensen, majd leszármazottai párszázezer évvel ezelőtt meghódították Elő-Ázsiát, Észak-Afrikát és Európát. Az őstulok hosszú-hosszú évezredeken keresztül élt kontinensünkön, habár azt túlzás lenne állítani, hogy háborítatlanul; eleink már a neolitikumban rendszeresen vadászták, illetve ezzel gyakorlatilag párhuzamosan háziasítani is kezdték (erről több barlangrajz is tanúskodik), szóval ezektől a nem ritkán akár másfél tonnásra is megnövő, fekete és vörösesbarna színekben pompázó, szilaj természetű óriásoktól származik az összes házi szarvasmarhafajta.
Az intenzív emberi beavatkozás és abajgatás ellenére az őstulok meglepően sokáig kitartott; csak a 17. század első negyedében halt ki végleg (vagyis nem végleg, de erre majd visszatérünk), utolsó példánya – egy magányos tehén – egészen pontosan 1627-ben, azaz négyszáz évvel ezelőtt pusztult el természetes körülmények között egy főúri vadaskertben, a lengyelországi (akkoriban porosz) Mazuri-erdők mélyén.
Farkasokkal harcoló őstulok egy huszadik század eleji festményen (forrás: Wikipedia)
Sajnos ez az egyszerre fejedelmi és primitív marhaféle hazánkból már jóval előbb, legkésőbb a 13. században eltűnt (ha nem is teljesen), ám addig viszonylag gyakori állatnak számított. A legismertebb és legtöbbet idézett beszámolót a magyar őstulkokról Abu Hámid al-Garnáti arab kereskedő és világutazó hagyta ránk, aki a 12. század közepén járt Magyarországon: „Basgirdban (vagyis Magyarországon) él egy nagy vadállat, olyan, mint az elefánt. Bőre egymaga annyit nyom, mint két erős szarvasmarha, feje olyan nagy, mint egy borjú. Vadásszák és úgy nevezik: attayta. Csodálatos állat, nagyon jó, zsíros a húsa. Szarvai olyan nagyok és hosszúak, mint az elefánt ormánya.” – mondjuk az jó kérdés, hogy látott-e egyáltalán ilyen állatot a saját szemével, vagy csak korábbi leírásokra, népi megfigyelésekre támaszkodott; bizonyos elragadtatott túlzásokból (elefántormány hosszúságú szarvak!) arra következtethetünk, hogy valószínűleg nem látott, ráadásul attaytának nyilvánvalóan egyetlen magyar sem nevezte az őstulkot. Korabeli neve a szláv eredetű tur vagy turu lehetett itthon, vagy esetleg a bial.
Illetve az is elképzelhető, hogy valójában a Kárpát-medencében is honos európai bölényről, netán bivalyról akart megemlékezni az andalúziai szerző, ugyanis ezeket az állatokat gyakran keverték a középkori leírások. Albertus Magnus, egyházi nevén Nagy Szent Albert, a XIII. században élt német filozófus-teológus polihisztor, a zoológia egyik korai úttörője már jóval szakszerűbb (-nek tűnő) beszámolót közölt az őstulokról 1248-ban, noha személyesen alighanem ő sem látott ilyen teremtményt (hisz ritkán mozdult ki a könyvtárból):
„A vad marháknak fajai között van egy nagy, fekete színű, amelyet némelyek babalusnak, de mi németek Woesentnek szoktunk nevezni. Ezek az állatok rendkívül erősek, annyira, hogy a lovast lovastul képesek a levegőbe dobni. Többféle alfajukat kell elkülönítenünk: vannak olyanok, amelyek hosszú, felfelé álló szarvat viselnek. Másoknál rövid, de vastag szarvak fordulnak elő. Mindezeket a fajtákat jól ismerik a szlávok, a magyarok és a német föld lakói. De az utóbbi földnek, Németországnak csak abban a részében honos, amely a szláv országokkal és Magyarországgal határos.”
Őstulok egy 16. századi ábrázoláson (forrás: Wikipedia)
Az őstulok más középkori magyar vagy magyar vonatkozású forrásokban is felbukkan, például Szent László királyunk életéről szóló legendák is említik, sőt, állítólag még a strasbourgi székesegyházban is sokáig őriztek egy körülbelül két méter hosszúságú (!) őstulokszarvat, amely egy magyar példány fejét ékesítette egykoron. A történet szerint a katedrális építésekor – szóval úgy ezer évvel ezelőtt – egy magyar mesterember érkezett a városba, aki magával hozott egy őstulkot is. A gigantikus állat felettébb hatékony munkaerőnek bizonyult, és akkora roppant kőtömböket szállított a közeli (vagy nem is annyira közeli) bányákból, amikkel tíz ökör sem boldogult volna. Miután a sztahanovista magyar óriásmarha kimúlt, a szarvát ünnepélyesen elhelyezték a székesegyházban, az egyik oszlophoz rögzítve; a hírek szerint a 17. század közepén még megvolt.
A 15. században (azaz jóval az őstulok feltételezett magyarországi kihalása után) Zsigmond királyunk által az esztergomi érseknek adományozott három őstulokszarvból készült pompás serleg pedig a mai napig megvan a főszékesegyház kincstárában (emitt egy képet is meg lehet tekinteni az egyikről, tényleg csodásan fest).
Őstulok család Németországban (fotó: Wikipedia)
Ahogy azt fentebb is írtuk, az őstulokról jó négy évszázadon át csak múltidőben lehetett beszélni, akárcsak mondjuk a dodó madárról (hogy egy másik, még sokkal-sokkal híresebb Nagy 17. Századi Kihalót említsünk). Aztán valami megváltozott: a múlt század húszas éveinek elején ugyanis a német biológus-zoológus Heck-testvérek, azaz a később elkötelezett nácivá váló Lutz és a kommunista-szimpatizáns Heinz kitalálták, hogy feltámasztják hamvaiból az aurochot. Pontosabban: megpróbálják rekonstruálni, avagy visszatenyészteni, olyan, ma is élő közeli rokonok és közvetlen leszármazottak felhasználásával, mint – egyebek mellett – a spanyol viador, a skót felföldi vagy a magyar szürkemarha.
Hosszas és aprólékos kísérletezgetés után így született meg az ún. Heck marha, amely még nem egészen őstulok, de azért – ha messziről, kicsit hunyorítva nézzük – egészen hasonló (munkájukat nyilván nem nagyon könnyítette meg, hogy professzionálisan kivitelezett, anatómiailag korrekt, színhelyes stb. őstulok-ábrázolások nem maradtak fent, illetve feltételezhetően nem is igazán készültek, így részben inkább valamiféle romantikus őstulok-ideát kergettek a derék német tudósok).
Őstulok bika a Budakeszi Vadasparkban (fotó: budakeszivadaspark.hu)
Bár a második világháború egy időre némileg megakasztotta a nagy auroch-reneszánsz kiteljesedését, azóta több nemzetközi tenyészprogram is foglalkozik Európában az újraalkotott őstulok tökéletesítésével, Magyarország pedig annyira élen jár ebben a törekvésben, hogy mára valóságos őstulok-nagyhatalomnak számítunk. Tudniillik a kilencvenes évek vége óta a Hortobágyon is nagy erőkkel folyik az állat tenyésztése, illetve – mondjuk így – restaurálása, és jelenleg itt található az egyik legnagyobb poszt-őstulok-állomány egész Európában (ami egyúttal azt is jelenti, hogy az egész világon).
Persze, a végső – és egyelőre elég utópisztikusnak tűnő – céltól, hogy ismét vad, zabolátlan, prehisztorikus asszociációkat keltő őstulkok nyargalásszanak szerte a kontinensen, még azért messze vagyunk. Bár a program kifejezetten sikeres és továbbra is nagy reményekkel kecsegtet, azért bőven akadnak még megoldandó problémák. Ahogy a Hortobágyi Nemzeti Park honlapja is írja: „A rekonstruált őstulok jelenleg is szelektálás alatt áll Hortobágyon. Sok tenyésztési célt még nem sikerült elérni, és a jövőben sem lesz egyszerű ezek megvalósítása.” Így például „sok egyed szarva felfelé mutat”, „a tehenek és a bikák is kisebbek, mint az őstulok volt, a lábuk hosszát még növelni kell”, továbbá „a tehenek színe nagyon változó, a világos szürke és a krém szín nem jellemző az őstulokra, a tenyésztés kezdeti szakaszában bevont magyar szürke marhákra vezethető vissza.”
És hogy mi értelme van újraalkotni egy négyszáz évvel ezelőtt kihalt vadmarhafélét? Mármint természetesen azon kívül, hogy 1. ez mindenképpen egy figyelemreméltó tudományos kuriózum (illetve a jövőben még annál is sokkal több lehet) 2. mégis ki ne örülne annak, ha Európát ismét kolosszális tulkok népesítenék be?! Nos, amint azt a 24.hu vonatkozó cikkében is olvashatjuk: „az állat húsa kiváló, ám ez csak egy dolog: a szürke marhához és az őstulokhoz hasonló szívós, ellenálló fajtákra génbankként tekinthetünk. Ha bármely „elpuhult, túltenyésztett” fajtát megállíthatatlan betegség tizedel, génállománya leromlik, velük lehet frissíteni. Emellett tökéletesen alkalmas a természetvédelmileg rendkívül értékes gyepek, füves és vizes élőhelyek karbantartása, ahogy ezt például a hortobágyi legeltető állattartás bizonyítja.” Talán már ennyiből is kitűnik, hogy kevés menőbb dolog van jelenleg az őstuloknál. Aki teheti, kerekedjen fel, és járuljon illő tisztelettel a hozzá legközelebb eső példányok elé! Garantáltan nem fogja megbánni.
