Sorstársainak segít Csupaszáj, akinek az orrát borz harapta le

Csupaszájjal ma egyszerűen nem lehet bírni. A fiatal tacskófiú – azóta, hogy megérkezett – megállás nélkül pörög: farok csóválva jön-megy, intézkedik, ide szagol, oda pisil, simit kunyerál, majd mikor a rutin végére ér, az egészet kezdi újra. Látszik rajta, hogy majd szétveti a boldogság, hogy ismét megpattanhatott ideiglenes otthona, a Noé Állatotthon orvosi részlegéről, ahol – míg teljesen fel nem gyógyul sérüléseiből – az ideje nagy részét tölti. A homokozóban végül leáll a jövés-menéssel, de csak azért, mert önkívületi állapotban ásni kezd, és a következő negyedóra-húsz percben szünet nélkül dolgozik. Egyetlen kósza pillanatra sem áll meg. Még jó: hiszen tacskó. Egy épp nagyon boldog tacskó.

Nézem Csupit, ahogy a kurta lábacskáival vadul ás. Bámulom a fülig sáros, vigyori ábrázatát, a térdig lógó nyelvét és azon kapom magam, hogy vele együtt mosolygok. No, és azon, hogy már vagy fél órája eszembe se jutott, hogy ennek a kiskutyának bizony hiányzik az orra. Nézem a tacskót, és arra gondolok, hogy elég komoly pácban vagyok: ezen a kedden ugyanis azzal a szándékkal mentem a Noé Állatotthonba, hogy Csupaszáj kapcsán a fogyatékkal élő állatok örökbeadási esélyeiről beszélgessek az otthon szóvivőjével, Schneider Kingával, de ebben a pillanatban, itt a homokozó mellett, a „fogyatékkal élő” jelző az utolsó, ami Csupiról az eszembe jut.

Fotó: Neményi Márton

Az állatmentőktől kért segítséget

Csupaszáj még tavaly novemberben került a Noé Állatotthon Alapítvány gondozásába. „Gyakorlatilag odarohant a kolléganőnkhöz segítséget kérni” – meséli Kinga, majd hozzáteszi, már jóval azelőtt tudtak Csupiról, hogy egyáltalán hozzájuk került volna: az eredetileg gazdis kutyus, szinte folyamatosan csavargott, állandó bűntársával pedig időről-időre feltűnt az állatotthon Vas megyei telephelyének környékén. „Már tavaly nyáron is láttak rajta csúnyább, kifejezetten vadászsérüléseket, de Csupi akkor még nem hagyta magát megfogni.”

Kinga elmondja, a kiskutya novemberben valószínűleg napok óta kínlódhatott ellátatlanul, mire kétségbeesésében végül odarohant munkatársukhoz. „A társát nem is tudtuk megfogni, csak reméljük, hogy neki nem lett baja” – szúrja gyorsan közbe, majd folytatja: „Miután Csupi az alapítványhoz került, a következő lépés az alapos állatorvosi vizsgálat volt. Itt kiderült, hogy a legsúlyosabb sérülését – az orrtükrének hiányát – egy felbőszült borz okozhatta kotorékozás közben.” És a gondok itt nem értek véget. A vizsgálat kiderítette, hogy a fiatal kutyának egy rakás másik, egyenként is komoly betegsége van.

„Hiányzott a füléből egy darab, gennyes volt a szeme, ki volt száradva, le volt soványodva ráadásul csak úgy hemzsegtek benne a bolhák és a kullancsok” – sorolja Kinga, majd hozzáteszi, mindezek ellenére, mindannyian hittek benne, hogy Csupaszáj – még ha hónapokig tartó gyógykezelés és rehabilitáció árán is – de egyszer újra egészséges és boldog kutya lesz. És elég csak ránéznünk a most épp vígan lihegő Csupira, hogy pontosan tudjuk, a Noé nagy családja betartotta a neki tett ígéretét.  Az igazi happy endhez már csak egyetlen dolog hiányzik: a szerető család. És itt van az a pont, ahol Csupaszáj története szomorú fordulatot vesz.

Fotó: Neményi Márton

„Én nem fogom egész nap ezt a kutyát nézni”

A kiskutyáért gazdifronton nincs különösebb tülekedés. Sőt! Pedig tacskó, abból is drótszőrű fajta, kistestű, fiatal, kutya- és emberbarát… Egy tünemény. Csak hát az a fránya esztétikai bibi, amit túlzás is fogyatékosságnak nevezni, mert nem az. „Csupinak a hiányzó orrtükör a mindennapokban nem okoz semmilyen problémát. Épp ezért a klasszikus értelemben véve egyáltalán nem fogyatékkal élő. Neki a külseje hendikepes” – jelenti ki Kinga. A szóvivő elismeri, hogy az elmúlt másfél évtizedben, mióta a hazai állatvédelem aktív tagja, történtek apróbb előrelépések a fogyatékkal élő állatok megítélésében, mégis úgy érzi, a hazai helyzet messze van az ideális állapottól. Vagyis attól a világtól, ahol a lebénult, kerekes kocsival közlekedő, végtag- vagy épp orrtükörhiányos jószágok is pontosan ugyanolyan eséllyel indulnak a potenciális gazdiknál, mint ép társaik. A valóság ezzel szemben egyelőre az, hogy Csupit – épp úgy, ahogy a legtöbb fogyatékkal élő állatot – piszok nehéz lesz örökbeadni.

„Azért volt már rá komoly érdeklődő” – árulja el kérdésünkre Kinga, majd hozzáteszi, az örökbeadási procedúra egyik fontos állomásánál derült ki, hogy a leendő családban nem mindenki örül egyformán a tacskófiú érkezésének. „Mindig ragaszkodunk hozzá, hogy az örökbefogadás előtt a leendő család minden tagjával egyeztessünk. Hiszünk benne, hogy egy ilyen komoly döntést csak teljes egyetértésben lehet és kell meghozni. Csupi esetében egy ilyen beszélgetés során bukott ki, hogy az egyik családtagot taszítja a kutya külseje. Ilyenkor egyszerűen nincs mit tenni, bele kell törődni a dologba.”

Kinga egyébként úgy látja, hogy ha örökbeadásról van szó, fogyaték és fogyaték között óriási különbségek vannak. „Úgy vettük észre, hogy a lábtaghiány ma már nem feltétlenül kizáró tényező. És ugyanez igaz például a szívférgességre is, miközben 6 évvel ezelőtt 10-ből 10 állatorvos azt mondta volna annak a gazdinak, aki szívférges kutyát szeretett volna örökbefogadni, hogy »úristen, csak azt ne!« Ehhez valószínűleg van némi köze annak, hogy ma már felhasználói szinten is gond nélkül együtt lehet élni a betegséggel.”

Más a helyzet a látványosan problémás állatokkal. „Miközben az empátia és a segítő szándék manapság már feléjük is megvan az állatbarát emberekben, úgy látjuk, nagyon kevesen vannak azok, akik a mindennapokban is fel merik vállalni azt a felelősséget és mondjuk ki, kisebb-nagyobb macerát, amivel egy sérült állat adott esetben jár. Szeretnék mást mondani, de ezekért az állatokért jellemzően még mindig nem Magyarországról nyílik meg a szív.”

Fotó: Neményi Márton

„El kell gondolkodnunk, kit mentünk meg”

Csupi talán nem is tudja, mekkora szerencséje volt, mikor annyi ember közül éppen a Noé egyik munkatársához szaladt oda segítségért. „Innentől kezdve a további sorsa gyakorlatilag nem volt kérdés” – magyarázza Kinga, majd hozzáteszi, míg a Covid előtt még volt valamennyi mozgásterük abban, honnan és mennyi állatot mentenek, ma már – elsősorban a nem létező állami támogatás és az elszálló árak miatt – nagyon meg kell nézniük, hogy végül kikre mondanak igent.

A fogyatékkal élő állatok is csodaszépek! – fotók

„Miközben egyre több az országban a bajba jutott állat – és itt most nem kell feltétlenül komoly drámákra gondolni, mert a bajhoz ma már bőven elég egy külföldi munkavállalásból fakadó költözés, vagy az, ha valaki egy ponton túl képtelen tovább finanszírozni a kedvence orvosi ellátását -, az állatvédő szervezetek egyre kevesebb pénzből gazdálkodnak. Ha mi igent mondunk egy állatra, az azt jelenti, hogy vállaljuk az orvosi ellátását, az esetleges műtéteket, a rehabilitációt és persze az élelmezését egészen addig, míg biztonsággal, szerető családba nem tudjuk adni. Ez rengeteg pénz. Úgy, hogy közben évről-évre egyre kevesebb pénzből gazdálkodunk. Hiszen amikor a napi dolgokra sincs pénze az embereknek, kevesebb jut a jótékonyságra is, ami egyéb támogatás híján a fő bevételi forrásunk. Így viszont nekünk is sakkozni kell: minden egyes alkalommal mérlegeljük, hogy felelősséggel bevállalhatunk-e egy súlyosan sérült állatot, ha a gyógyíttatásával veszélybe sodornánk a már meglévő állataink ellátását.” És mint kiderül ez igazából csak a jéghegy csúcsa…

Fotó: Neményi Márton

Kutyák küldetéssel

Kinga őszintén beszél arról is, hogy az utóbbi hónapokban (nagyjából fél évben) drámaian csökkent az örökbeadások száma is. „Részben azért, mert az emberek szép lassan itthon is rádöbbennek, hogy állatot tartani egyre inkább luxus” – magyarázza, majd hozzáteszi, a változást ők is első kézből érzik: például akkor, amikor olyan állatok ragadnak benn hosszú hónapokra (vagy akár évekre) a menhelyen, akiket néhány éve még rövid idő alatt felelős gazdához tudtak adni.

„Ma már nem csak a nagytestű, fekete kutyák indulnak hátrányból, hanem igazából bárki.” És ebbe a bárkibe Kinga szerint beletartoznak a fogyatékkal élő állataik is. A mellettünk lévő kifutóra mutat, amiben két, kerekes kocsival élő védencük járőrözik. Mindketten évek óta az állatotthon lakói és bár az ittlétük során egy-egy komolyabb érdeklődő nekik is jutott, a szomorú tény az, hogy még mindig itt vannak.

Fotó: Neményi Márton

Kinga azt mondja, mégis, mindezek ellenére is fontosnak tartják, hogy mentsenek súlyosan sérült, vagy épp tartósan fogyatékkal élő állatokat is. „Ők a mi zászlós hajóink, akik mérhetetlenül sokat tesznek az utánuk következőkért már csak azzal is, hogy jelen vannak. Azzal, hogy beszélhetünk róluk, hogy a nyílt napokon, vagy az eseményeinken itt rohangálnak a látogatók között és a puszta jelenlétükkel végzik az érzékenyítő munkát, lépésről-lépésre egyre közelebb kerülünk ahhoz az ideális világhoz, ahol nekik is pillanatok alatt jut szerető gazda, és amiről most még legfeljebb csak álmodozhatunk.”