Huszonhat filmmel a háta mögött most már kétség sem fér hozzá, hogy Martin Scorsese minden idők legjobb rendezője. Akármilyen témát dolgozzon fel, akármilyen műfajban kalandozik, a mester egyszerűen képtelen hibázni. Pedig újra és újra kihívások elé állítja magát: nem fél megosztó lenni (mint a Krisztus utolsó megkísértésében), nem riad vissza a maratoni hossztól és a technikai újításoktól (Az ír), ahogy attól sem, hogy immorális karaktereket tegyen meg hősének, és keresse meg bennük az emberséget. Bár ez utóbbi gyakorlatilag majdnem minden alkotására érvényes, mégis teljesen máshogy kell megközelíteni egy Jordan Belfordot, mint egy Travis Bickle-t. Vagy egy Ernest Berkhartot és egy William Hale-t. Nem rémlik a nevük? Nos, ez azért lehet, mert még nem találkoztál velük: a Megfojtott virágok antihőséről és antagonistájáról van szó. És ahogy A Wall Street farkasa, valamint a Taxisofőr főszerepét, úgy őket is Scorsese két legnagyobb múzsája – Leonardo DiCaprio és Robert De Niro; ebben a sorrendben – formálja meg.
A rendező a Megfojtott virágokkal is egy igaz történetet dolgoz fel, azonban ezúttal ritka eltökélt szenvedéllyel mesél – néhol expliciten is: saját magára is osztott egy apró szerepet. Az érezhető dühe, illetve az igazságszolgáltatásának erős vágya nem véletlen. A Megfojtott virágok ugyanis az egyik legkegyetlenebb, mégis legkevésbé ismert sorozatgyilkosság (vagy mondhatnánk: népirtás) krónikája.
Lily Gladstone és Martin Scorsese a forgatáson (Fotó: Profimedia)
Scorsese pedig hihetetlen érzékenységgel és empátiával áll a témához mind a vásznon, mind azon túl (az Osage indián törzs vezetője, Geoffrey Standing Bear volt a film konzulense), miközben mégsem akar a „fehér megmentő” szerepében tetszelegni.
A nyitányban és a fináléban expliciten tiszteleg a kultúrájuk előtt, ahogy azzal is, hogy David Grann azonos című dokumentumregényével ellentétben nem az ügyben nyomozó, a születésben lévő FBI ügynökét, hanem az Osage indiánokat helyezi a fókuszba. Egészen konkrétan azt a Mollie Burkhartot, akinek a családtagjai voltak a legprominensebb áldozatai a sorozatos mészárlásnak. Ezáltal egy olyan jelentős gesztust téve a méltánytalanul meghurcolt amerikai őslakosok felé, ami szinte példátlan a filmtörténelemben.
Hollywood hazudik neked, mint a gyámok az indiánoknak
Mert amikor minden kisebbség méltó reprezentációkat mondhat magáénak, addig az indiánok – kis túlzással – csak egy figyelmeztetést kaptak a Pán Péter elején, miszerint a mese ábrázolása sértő lehet. A film születésekor pedig éppen Amerika őslakosait használták fel arra, hogy olyan mítoszt teremtsenek a nemzetnek, ami fiatal történelmük lévén hiányzott. E célból született meg a western műfaja a gonosz indiánokkal, akiktől a fehér (kalapos) cowboyok jól megvédik a vadnyugatot. A motívum már az 1903-as A nagy vonatrablásban is megjelent. Ami azért is érdekes, mert Edwin S. Porter műve nemcsak az első kasszasiker volt (már a maga idejében), de ezt tekintjük a zsáner születésének is. Mire a némafilmek korszakába értünk (ami az 1927-es A jazzénekessel záródott), már a kollektív tudat részévé vált a vadnyugat ikonográfiája lovastul, cowboykalapostul és barbár indiánostul.
És miközben sorra rombolták le az őslakosok reputációját a mozikba érkező westernek, úgy kezdődött meg ellenük a hadjárat a való életben. Oklahomában, Osage megyében járunk, ahol a környék leggazdagabb emberei nem mások, mint az indiánok. Olajat találtak a földjükön az 1800-as évek végén, az Osage törzs pedig azonnal pénzhez és hatalomhoz jutott – egy darabig. A Megfojtott virágok eleje azt sugallja, hogy a ’20-as években a helyi fehérek dolgoztak az indiánoknak: sofőrködtek, kiszolgálták őket, azonban hamar rájövünk, hogy ez csak a látszat. Valójában az Osage törzs tagjainak jelentős része az amerikaiak fennhatósága alá került: a vagyonuk még megvolt, az autonómiájuk már annál kevésbé. A gyakorlatilag olajbárókká vált indiánok olajjáradéka családon belül öröklődött, azonban 1921-ben meghoztak egy olyan rasszista törvényt, miszerint az inkompetensnek kikiáltott egyének mellé – fehér – gyámot kell kirendelni. Elméletben ők az indiánok pénzügyeinek egyengetésére szerződtek, a gyakorlatban pedig egyengették is azokat: egyenesen a saját zsebükbe.
Robert De Niro és Leonardo DiCaprio a Megfojtott virágok című filmben (Fotó: Profimedia)
A leggazdagabb Osage családok vagyonát azonban nem volt ilyen egyszerű megszerezni. A legaljasabb élősködő amerikaiak ennél sokkal kegyetlenebb módszerekhez folyamodtak. Életbiztosítást kötöttek rájuk, beházasodtak a családba vagy más egyéb módon érték el, hogy rájuk szálljon legalább valamennyi a pénzükből a haláluk után, mely elkerülhetetlen volt.
Helyenként öngyilkosságnak álcázott, gyakrabban alig leplezett emberöléssel szabadultak meg tőlük – több, mint 60 esetet dokumentáltak az évek során, ám egyik ügyben sem indult meg nyomozás.
Minden megváltozott, amikor a ’20-as évek elején rövid idő leforgása alatt egy kivételesen gazdag családhoz kezdtek kötődni a halálesetek. A rémuralomra keresztelt időszak alatt Mollie Burkhart került a rémálom közepébe: sora veszítette el a rokonait.
Bábmester a színfalak mögött
Mollie tehát az a személy – mind a valóságban, mind a Megfojtott virágokban –, aki körül az események forognak. Ráadásul a nőt a tehetséges Lily Gladstone formálja meg, így joggal hihettük, hogy ő lesz az, aki a kezébe veszi az irányítást, hogy felderítse, ki akarja kiirtani a családját. És Scorsese talán itt követte el az egyetlen hibát: ahelyett ugyanis, hogy Mollie aktívan nyomozna a rejtélyes halálesetek után, egyre passzívabb megfigyelőjévé válik a történéseknek. Ugyanakkor – ahogy említettük – ez mégsem az a „fehér megmentő”-sztori, amit már megszokhattunk a kisebbségek történelmének ábrázolásával kapcsolatban. Nem, ez egy színtiszta megtorlás. Mert hiába érkezik az FBI-tól Tom White, a személye elveszne a három és fél órás forgatagban, ha nincs a produkció titkos fegyvere, az őt alakító Jesse Plemons, aki a harapnivaló méretű szerepekből is ötfogásos vacsorát csinál. Emellett Megfojtott virágok fehér főszereplői nem a megszokott jótét lelkek, hanem kizsákmányoló zsarnokok.
Robert De Niro és Jesse Plemons a Megfojtott virágok című filmben (Fotó: Profimedia)
Így aztán egyetlen mozdulattal fordítja ki önmagából és rombolja porrá a western mítoszt a mester. Hiszen miután megvannak a jellegzetes helyszínek, tárgyak és jelmezek, mondhatnánk, hogy ez Scorsese karrierjének első westernje. Azonban az indiánokat megtéve a történet hőseinek, illetve áldozatainak, melyben rajtuk kívül szinte mindenki bűnös, abszolút revízió alá veszi a műfajt. Bűnügyi westernként összemossa az igazságosságról és hősökről szóló zsánert a gengszterfilmek mocskával, miközben megemeli a kalapját az Osage – és velük együtt az összes többi – indián törzs előtt.
Az indián nőket a pénzükért gyilkoló fehér férfiak közül egy konkrétra koncentrál a Megfojtott virágok: Ernest Burkhartra. Leonardo DiCaprio játéka évek óta nem volt olyan jó, mint most. Alakításában Ernest egy döbbenetesen féleszű, mégis rendkívül buzgó alak (a beszélő neve is utal erre). Tombol benne a bizonyítási vágy a bácsikája, a nemes egyszerűséggel csak Királynak nevezett Bill Hale felé. Őt kelti életre Robert De Niro, akinek ez már a 11. kollaborációja Scorsesével, a vászonról pedig lerí, mennyire imádnak együtt dolgozni.
Úgy hozta ki a rendező De Niróból a (szörnyű vígjátékokban edzett) komikus énjét, hogy közben az utóbbi évek egyik leghatásosabb gengszterfigurájává vált a Király.
Ő mozgatja a háttérben a szálakat, de úgy, hogy egyszerre képes az orrunknál fogva vezetni minket, nézőket, az általa rebegett jó szóért pitiző Ernestet és az Osage közösséget. Negédesen jópofa, leereszkedően kedves, a velejéig romlott és megingathatatlan küldetéstudata van. A szaftos pofátlansága ugyanakkor néha már olyan szórakoztató, hogy elfelejtjük utálni.
Lily Gladstone és Leonardo DiCaprio a Megfojtott virágok című filmben (Fotó: Profimedia)
Persze Ernestet sem kell félteni: az ostoba fajankóknak is mindig megvan a magukhoz való eszük. Ha pedig ez gonoszsággal társul, akkor lesznek csak igazán veszélyesek – saját magukra is. A filmben Ernest szemszögét ismerjük meg, mely nézőpontból a Megfojtott virágok a szerelem és a kemény munka sztorija. Ő maga is kimondja: legalább annyira szereti a pénzt, mint amennyire a feleségét. Mert Mollie és Ernest kapcsolata tényleg őszinte szereteten alapul. Egy sötét románc ez, mellyel Scorsese és írótársa, Eric Roth egy különösen kifacsart réteggel mélyítik a történetet. DiCaprio pedig páratlan elköteleződéssel formálja meg a szerelem és a hűség között őrlődő félnótást, aki észre sem veszi, hogy a Király kezében tartott nyakörve egyre szorosabban csavarodik a nyakára.
Kihagyhatatlan gesztus
A Megfojtott virágok forgatókönyve úgy válik komplexszé, hogy a megtörtént események kontextusát nem rágja a szánkba, nekünk kell kibogozni a háttérben futó szálakat. Az egyetlen, amit a lehető leghamarabb elárul, az az, hogy ki áll a sorozatgyilkosság mögött. Így Scorsesét elsősorban az érdekli: ki NEM bűnös? Mi az őszinte tett és mi manipuláció? Meddig fajulhat még a vérontás? És miért nem zavart sokkal több embert egy egész törzs szisztematikus mészárlása?
Itt most nem csak arról van szó, hogy az Osage indiánoknak éveket kellett várniuk, míg megérkezett Washingtonból a felmentő sereg (a helyi erőktől ugyanis sorra megszabadultak). Mert ahogy azt a film utolsó negyedében látott tárgyalótermi dráma – Brendan Fraser és John Lithgow cameójával – is mutatja: elítélték a tetteseket. Azonban ez nem enyhítette a megszámlálhatatlan haláleset tragédiáját, ami ráadásul végső soron csak egy izgalmas true crime sztorivá redukálódott, amiből rádiójátékot lehet készíteni.
Robert De Niro és Brendan Fraser a Megfojtott virágok című filmben (Fotó: Profimedia)
Ez utóbbi felvétele, illetve a némafilmes – korhűnek ható – híradórészletek színt visznek az egyébként sem egyhangú, maratoni alkotásba. Scorsese tudja, hogy furcsa módon a vég nélküli kegyetlenségben is megcsömörlik az ember, amit ezért humorral old fel. A tónusváltásoknak köszönhetően úgy rángat magával a Megfojtott virágok, mint ahogy azt a Király teszi Ernesttel. Így a valóban hosszú játékidő valójában elrohan, ám közben annyi párbeszédet generáló felvetést táplál a nézőbe, hogy nem tudod nem megnézni minél többször. Kivéve, ha az ember Cannes-ban van. Akkor örül, hogy bejutott az egyetlen sajtóvetítésre, amit a fesztivál a filmből szervezett.
