Az 1989-es A kis hableányt tartják az úgynevezett Disney-reneszánsz elindítójának, egy olyan korszakénak, amikor a stúdió nagyjából tíz éven át gyakorlatilag tévedhetetlennek bizonyult, és sorra adták ki a kezük alól az azóta klasszikussá érett olyan alkotásokat, mint az Aladdin, A szépség és a szörnyeteg vagy Az oroszlánkirály. Amikor 2015-ben elkészítették az – amúgy meglepően jó – élőszereplős Hamupipőkét, még nem tudhattuk, hogy a film gyakorlatilag egy megállíthatatlan hullámot indít el, és a Disney-nél úgy döntenek, hogy a teljes animációs filmes könyvtárukat elkészítik ilyen változatban is.
Hableány és Ficánka (Fotó: Profimedia)
Ahhoz képest, hogy kezdetben olyan szerethető és vizuálisan is izgalmas projekteket kaptunk tőlük, mint A dzsungel könyve vagy az Elliott, a sárkány, az irány egy idő után egész más irányba mutatott. Sokszor szinte képkockáról képkockára dolgozták fel az eredeti filmek híres jeleneteit, miközben teljesen szükségtelenül duzzasztották fel új jelenetekkel és új dalokkal a cselekményt. Nyilván voltak olyanok, akik jól szórakoztak Az oroszlánkirály, az Aladdin vagy A szépség és a szörnyeteg új verzióján, pedig ezek a filmek nagyrészt azt mutatták meg, hogy a Disney-nél nemcsak kifogytak az ihletből és a kreativitásból, hanem már meg sem próbálnak bármi érdekeset kezdeni az amúgy értékes alapanyagokkal. Lélektelen másolatok hada született, így naiv lenne elcsodálkozni azon, hogy A kis hableány sem akar több lenni egy üres másolatnál.
Fekete hableány a kék tenger habjain
Úgy tűnik, azon már senki sem háborodik fel, hogy a Disney sorra húz le újabbnál újabb bőröket a gyerekkori kedvenceiről, és a selejtes új verziókkal próbálja „modernizálni” őket. Azon viszont már kiakadtak páran, amikor az egeres cég bejelentette, hogy Ariel az új változatban fekete lesz, és a Hollywoodban korábban ismeretlen Halle Bailey alakítja majd. A sors iróniája, hogy végül a kész filmben egyetlen igazán jó dolgot találtam, mégpedig Halle Bailey átszellemült alakítását.
A színésznő bele tudja vinni az alakításába azt a fajta ártatlan naivitást, ami elvárás egy valamirevaló Disney hercegnő esetében, és olyan természetességgel beszélget a csak utólag mellé animált állat barátaival, mintha világéletében ezt csinálta volna. A tekintete egy élettelen filmet képes megtölteni élettel, még ha csak pillanatokra is. Döbbenet, de például az apját alakító Javier Bardemet úgy játssza le a vászonról, mintha ott se lenne, pedig egy Oscar-díjas nagyágyúról beszélünk.
Javier Bardem Triton király szerepében (Fotó: Profimedia)
A Disney tehát nem a diverzitás bevezetésével okozott bajt, hanem azzal, hogy nem vitte azt végig. Ha már kapunk egy fekete Arielt, miért nem kaphatott egy fekete Triton király apukát is? Rögtön a film elején láthatunk egy igazán röhejes jelenetet, amiben a Bardem által játszott uralkodó együtt van a lányaival, és gyakorlatilag mindegyikük más rasszhoz tartozik. Oké, értem, hogy ez egy mesevilág, de akkor most ebben a világban Triton kétévente más hableányoknak csinált gyereket? Ez nem igazán mesébe illő üzenet. Ugyanennyire fölösleges húzás volt az is, hogy Eric herceg fekete bőrű édesanyát kapott, mivel hajótörött gyerekként örökbe fogadták. Nem lett volna egyszerűbb, ha mindketten feketék? Vagy mindketten fehérek? Csak döntsék már el!
És akkor még egy szót sem ejtettem a film egyik utolsó képéről, amikor a parton együtt láthatók az emberek és a hableányok/hablegények, és tényleg úgy néz ki az egész, mint egy United Colors of Benetton-reklám.
Kínomban már csak röhögtem.
Sötét tengermély
Persze 42 éves férfiként nem én vagyok az ideális célközönség, viszont abban biztos vagyok, hogy a gyerekeknek sem tesz majd jót, hogy Rob Marshall rendező bő háromnegyed órával hosszabban képes csak elmesélni azt a sztorit, amihez bő harminc éve még másfél óra se kellett. Mindezt úgy, hogy valójában semmi fontosat nem tesz hozzá a történethez. Akartad hallani Hablatyot és Sebastiant rappelni? Szükséged volt egy dalra Eric hercegtől, hogy mennyire vágyakozik a lány után? Az új dalok sajnos érezhetően csak töltelék szereppel bírnak, és azt ugyan nem állítanám, hogy vállalhatatlanok, de abban a pillanatban felejtettem el őket, ahogy kijöttem a moziból. Ehhez képest a Vár ránk a föld vagy a Ringat a víz dallamai még azután is a fejemben jártak, hogy három órával később hazaértem, pedig az új verzió (Radics Gigi Arielként teljesen tisztességes munkát végzett) azért nem annyira erős, mint a régi.
Halle Bailey és Jonah Hauer-King (Fotó: Pofimedia)
Dühített az is, hogy Rob Marshall rendező egyszerűen képtelen emlékezetes képekben gondolkodni. Az összes ötletes beállítását egy az egyben az 1989-es verzióból kölcsönözte, és amit ő adott hozzá, az mind bántóan ötlettelen. Ráadásul a képi világ fájóan sötétre sikeredett.
Értem én, hogy a sztori része a tenger mélyén játszódik, de ez, kérem szépen, mesevilág, el bírtam volna viselni egy napsütötte tengerfeneket cserébe azért, hogy rendesen lássak mindent.
Marshall egyedül az énekes pillanatokkal tudott kezdeni valamit – azért nem sokat –, érződik, hogy mielőtt kókler filmiparossá vált, komoly tapasztalatokat szerzett a zenés színház terepén. Ez azonban nem menti meg ezt a rossz tempójú, erőltetett és lélektelen ipari terméket, hiába választotta főszereplőnek a csodás Halle Baileyt.
Ficánka, mi lett veled?
A kis hableány gyönyörűen megmutatja, milyen apróságokon múlik, hogy ugyanaz a történet egy módon stílusos mesterműként működik, míg másféleképpen elveszít szinte mindent, ami az első változatot olyannyira szerethetővé tette. A vontatott tempó, a fölösleges bővítések és a fantáziátlan, sötét képi világ mellett sokat tesz a borzalmakért, hogy kedvenc animációs karaktereinket, Hablatyot, Ficánkát és Sebastiant ezúttal élethű állatfiguraként próbálták újjáteremteni.
Ficánka akkor és most
Ennek különösképp Ficánka látta kárát, aki tátogva beszélő halként pont úgy fest, mint egy partra vetett, fuldokló hal. Hablaty élettelen szemei is riasztóak, egyedül Sebastian nem totális kudarc, mert a karakter szemjátékával valamennyit ellensúlyozni tudtak a mimika hiányából. Ezek a karakterek sajnos csak cuki rajzfilmfiguraként működnek, ebben a félig-meddig élethű CGI változatban egyáltalán nem vagy alig szerethetők.
A kis hableány leginkább arra jó, hogy utána hazaérve égető vágyat érezzünk, hogy elindítsuk az 1989-es változatot, hátha sikerül kitörölni ennek a fércműnek az emlékét a memóriánkból.
A kis hableány május 25-től látható a hazai mozik műsorán.
