Az emberek sok mindenre vágynak. A vágyuk tárgya sosem a romantikáról vagy az igaz szerelemről szól. Az emberek azért vágynak dolgokra, mert ezt plántálják beléjük. A De Beers társaság pedig közel egy évszázad alatt százmilliókat győzött meg arról, hogy gyémántra vágynak. Ezt egy termék feltalálásával, az eljegyzési gyűrűvel érték el, amibe apró, fehér gyémántokat foglaltak, melyek a legkevésbé voltak kelendőek. Azelőtt senki sem vágyott rájuk. Így ösztönözték Amerika második világháború utáni új, feltörekvő középosztályát a vásárlásra. Valójában mi a gyémánt? Mennyit ér? Miért vágynak az emberek bizonyos dolgokra? Ebben az esetben a válasz a következő: mert beléjük plántálták.
A fenti gondolatsor Aja Raden ékszertervező, történész, a Stoned és a Truth About Lies című könyvek szerzőjétől származik. A Semmi sem örök című dokumentumfilmben Raden hosszasan mesél arról, hogyan alakult ki az emberiség vonzalma a gyémántok iránt, és miért gondoljuk ritka kincsnek, amikor rengeteg van belőle, ráadásul egy XXI. században népszerűvé vált technológia segítségével ma már gyakorlatilag korlátlan mennyiségben előállítható. Csakhogy a gyémántok már a szintetikus gyémántok megjelenése előtt sem számítottak akkora ritkaságnak.
Gyémántok az örökkévalóságnak?
A filmben láthatunk egy archív felvételt egy Szovjetunió felbomlása utáni raktárról. A kamera beslisszan egy óriási páncélterembe, ami teli van hatalmas polcokkal. A polcok pedig rogyásig vannak rakva zsákokkal, a zsákok pedig rogyásig vannak pakolva gyémántokkal. Amikor a riporter rákérdez, hogy hány ilyen raktárszobájuk van, a válasz egészen megdöbbentő: 28 (!) és ezek mindegyike telis-teli van gyémántokkal. Hogy számíthatna valami ritkaságnak, amiből ennyi lehet egy helyen?
Az 1888-ban Dél-Afrikában alapított De Beerst a világ legnagyobb gyémánt felkutatására, bányászatára és kereskedelmére specializálódott vállalataként ismerik, pedig ahogy a Semmi sem örök című filmben elhangzik: valójában marketingcégként a leghatékonyabbak. Erre tökéletes példa, amit a cég Japánban művelt. Az országban a hetvenes évek előtt egyáltalán nem volt divatban a gyémánt eljegyzési gyűrű, nem tartozott a szokások közé, hogy ezzel kellene megkérni a nők kezét.
Aztán megjelent a De Beers és a hetvenes- és főképp a nyolcvanas évtizedben végrehajtott masszív marketingtevékenységével elérte, hogy Japánban is elterjedjen a szokás, és a japán nők fejében is elültette a tudatot, miszerint a gyémánt eljegyzési gyűrű az igaz szerelem jele, annak a tárgybéli, szimbolikus kifejezése, hogy ez a nő a férfi számára olyan ritka kincs, mint egy gyémánt.
A De Beers egyik üzlete Hong Kongban (Fotó: ISAAC LAWRENCE / AFP)
A De Beers a XX. században rendkívül sokat tett azért, hogy a drágakövek közül a gyémántokra tekintsünk a legértékesebb kincsként. Gyakorlatilag az örök szerelem jelképévé tette a gyémántokat, miközben azt sugallta, hogy ritkák, ezért drágák. A tevékenysége idővel öngerjesztővé vált. A méregdrága gyémántok átszivárogtak a popkultúrába.
Egy 1971-es James Bond-mozi már Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds Are Forever) címen futott, és az sem ártott, hogy Marilyn Monroe már 1953-ban nagy átéléssel énekelte a Szőkék előnyben című filmben, hogy a gyémántok a nő legjobb barátai („Diamonds Are A Girl’s Best Friend”).
Annak pedig már se szeri, se száma, hány rablós akció- és kalandfilm, valamint tévésorozat-epizód szólt értékes gyémántok ellopásáról. Annyiszor hallottuk, hogy egy gyémánt óriási értéket képvisel, hogy eszünkben sem jutott elgondolkodni a dolog igazságtartalmán. Hiszen az ékszerésznél tényleg sokba kerültek, és az ékszerész biztosan nem adná ilyen drágán, ha olyan sok lenne belőle…
Hamisból valódi?
A Semmi sem örök rendezője, Jason Kohn 2003-ban olvasott először az ember által előállított gyémántokról a Wired cikkében. Maga a technológia nem volt teljesen új, ugyanis iparban használt gyémántokat már a múlt század ötvenes évei óta gyártanak. Aztán az ezredforduló után két amerikai startup úgy gondolta, hogy itt lenne az ideje a technológiát az ékszeriparban is bevetni. A kezdeti próbálkozások még silányabb minőségű termékeket hoztak, de nagyon hamar eljutottak arra a szintre, hogy a szintetikus gyémántok gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek lettek a valódiaktól.
A 2003-as cikk végkövetkeztetése az volt, hogy a gyémántkereskedelemnek pár éven belül befellegzik, hiszen mindent elárasztanak majd a mesterséges gyémántok, és padlóra viszik az árakat. Erre fel most itt vagyunk húsz évvel később, egy félkarátos gyémánt ára pedig lazán eléri a (nagyjából) 800 ezer forintot. Mintha mi sem történt volna. Mégsem voltak olyan jók a szintetikus gyémántok? Mi történhetett?
Nyers gyémántokat vizsgálnak a moszkvai Alrosánál (Fotó: Alexander NEMENOV / AFP)
A valóságban az ember által alkotott gyémántok megkülönböztethetetlenné váltak a bányászott társaiktól. Egy ékszerész a legjobb felszereléssel sem tudja megmondani, hogy igazi vagy szintetikus gyémántot raktunk-e elé. Sőt, 2019 óta a nemzetközi piacon a gyémántok valódiságát igazoló GIA már nem jelzi külön az általa kiadott tanúsítványában, ha egy gyémánt mesterséges. Mivel a kettő megkülönböztethetetlen egymástól, a mesterséges gyémánt is igazivá vált. A dokumentumfilm egy pontján gyémántkereskedők beszélgetnek egymással, és az egyikük megjegyzi, hogy ismer olyan New York-i ékszerészt, akinek a boltjában már 95%-ban szintetikus gyémántokat értékesítenek. Méghozzá a vevő tudta nélkül. Hiszen miért is kéne tudnia róla, ha már a szintetikus is igazi?
Csorbát ejteni az emberek gyémánthoz való viszonyán
A Semmi sem örök bemutat egy kínai gyárat, ahol nagyüzemben gyártják a mesterséges gyémántokat, melyek aztán nagyrészt Indián keresztül körbejárják a bolygót. A gyár vezetője magabiztosan jelenti ki, hogy további megrendelések esetén gond nélkül fel tudják pörgetni a gyártást. Gyémántok tömkelege érkezett tehát Kínából a nagyvilág ékszer- és drágakő piacaira. A gyémántkartell pedig sokáig igyekezett úgy tenni, mintha a probléma nem létezne. Még egy készüléket is piacra dobtak azzal az ígérettel, hogy a segítségével meg lehet különböztetni a valódi gyémántot az ember által alkotott párjától (miközben valójában nem lehetett).
Amikor pedig már tényleg muszáj volt foglalkozniuk a problémával, nagyjából azt kommunikálták, hogy a kettő igenis megkülönböztethető, sőt egy idő után maguk is saját szintetikus gyémánt branddel álltak elő, melynek gyémántjait sokkal olcsóbban adták, és közben azt kommunikálták, hogy ezek is szépek, de nem egyenértékűek az igaziakkal. Eközben pedig tömegével kapták a valódiságukról szóló tanúsítványokat a mesterséges gyémántok.
A marketing tehát idővel szétválasztotta a kettőt, miközben a valóság már azt mutatta, hogy nem lehet őket szétválasztani. A cég mindent megtett annak érdekében, hogy a gyémánt ára a piacon ne csökkenjen, és a tevékenységüket siker koronázta: az általuk elmesélt történet olyan jó volt, hogy az emberek inkább azt hitték el, nem a valóságot. Mert ahogy a De Beers vezérigazgatója, Stephen Lussier fogalmaz a filmben:
A dezinformálás korában élünk. Összezavarnak bennünket. Az emberek semmiben sem biztosak. Azonban ez csupán akkor jelent egzisztenciális fenyegetést számunkra, ha csorbát ejtünk az emberek gyémánthoz való viszonyán.
És ők gondoskodtak arról, hogy ne ejtsenek csorbát.
A japán Takashimaya áruház alkalmazottja a francia Versailles-i palota miniatűr csillárját mutatja be, amely összesen 50 karátos gyémántból, 464 Swarovski kristályból és 1,7 kg tiszta aranyból készült (Fotó: YOSHIKAZU TSUNO / AFP)
A nagy gyémántálom
Ahogy a film szakértői magyarázzák, az ajándékba kapott gyémánt értékét az emberek általában magukra vetítik ki.
Ha valaki megkérdezi, hogy igazi vagy hamis a gyémántgyűrűd, nincs az a nő, aki azt mondaná, hogy hamis
– hangzik el Aja Raden szájából. Ha valaki gyémántot kap ajándékba, értékesebbnek érzi magát tőle. Mivel senki nem akarja értéktelenebbnek érezni magát, a megajándékozottaknak nem érdeke, hogy utánajárjon a problémának, ráadásul akkor sem fog lebukni a teszten, ha netán tényleg mesterséges gyémántot kapott. A szintetikus gyémántok beszivárogtak a természetes gyémántok piacára. Az emberek azonban továbbra is hinni akarnak a nagy gyémántálomban, ezért fenntartják a mesét: hagyják, hogy továbbéljen a történet a ritka gyémántokról.
Martin Rapaport, a gyémántipar mesterembere és egy online gyémántkereskedelmi hálózat alapítója az interjú során készséggel elismeri, hogy nem maga a gyémánt az értékes, hanem a történet: az a romantikus mese, amit felhúztak köré. Ez a mese pedig egyelőre a valóságnál is erősebb. Mert valljuk be, tényleg kissé abszurd, hogy egy a természetessel gyakorlatilag megegyező terméket gyorsan, könnyedén és tömegesen lehet előállítani, a lebukás veszélye nélkül lehet odaadni a vevőknek, mindez ráadásul nem titok, még sincs semmilyen hatása a gyémántok árára.
Martin Rapaport egy 709 karátos gyémántot mutat a sajtónak, amelyet a Sierra Leone-i Koryardu faluban fedeztek fel (Fotó: Mohammed Elshamy / ANADOLU AGENCY / Anadolu Agency via AFP)
Meséből valóság
A Semmi sem örök öt emberen keresztül mutatja be a gyémántbiznisz működését. Megismerjük Dusan Simicet, aki a délszláv háború után költözött Amerikába, ahol a valódi és szintetikus gyémántok megkülönböztetésére tette fel a karrierjét, könyvet is írt a témában, ám amikor a De Beers előállt az azonosító gépével, gyakorlatilag elvesztette a munkáját. Megismerhetjük a nagyszájú és rendkívül szórakoztató írót és ékszertervezőt, Aja Radent, aki elképesztő példákkal rántja le a leplet a gyémántkereskedelem nagy hazugságairól.
A rendezőnek sikerül megszólaltatni a De Beers CEO-ját, Stephen Lussier-t, valamint fontos szereplő még a nemzetközi gyémántkereskedelem megkerülhetetlen figurája, Michael Rapaport, valamint John Janik, aki az egyike volt azoknak, akik az Egyesült Államokban elkezdték készíteni a mesterséges gyémántokat.
Bár a film a gyémántkereskedelmet és az emberek gyémánthoz való viszonyát mutatja be, jóval több van benne ennél. Arra keresi a választ, hogy mit tartunk értékesnek, miről álmodozunk, mennyire befolyásolhatók vagyunk és milyen hatással bírnak ránk a jól elmesélt történetek még akkor is, ha nem igazak.
Ahogy az egyik szereplő a filmben megfogalmazza, az igazság jó dolog, ha jó sztori társul hozzá, de ha nem, akkor egy jó sztori igazságtartalom nélkül is könnyen győz az igazság felett.
Ahogy a rendező, Jason Kohn egy interjúban elmondta: a saját édesanyja a film mozipremierjére a férjétől sok évvel korábban kapott gyémántokkal érkezett, pedig pontosan tudta, miről szól majd a mozi, hiszen a fiával rengeteget beszélgetett róla. A mese és a meséhez való kötődése erősebb lett a valóságnál, és ezzel végül a mese valósággá vált. Ahogy az ékszerbolti gyémántárak is valóságosak, még ha egy mesének is köszönhetjük őket.
A Semmi sem örök című dokumentumfilm a Netflix kínálatában látható.