1901-ben két brit nő utazott Párizsba: az ötvenöt éves Charlotte Moberly a kizárólag nők számára alapított oxfordi St. Hugh’s College igazgatója volt, a 18 évvel fiatalabb Eleanor Jourdain – akivel csak pár napja ismerték egymást – pedig az asszisztense.
Azon a napon, amikor a két tiszteletreméltó nő Versailles-ba látogatott, az események elég furcsa irányt vettek. Épp a kastély fantasztikus és buja kertjeiben bolyongtak, remélve, hogy megtalálják a Kis-Trianont, vagyis Marie Antoinette palotáját, amikor szokatlan jelenségeket kezdtek látni: régies ruhájú, bodros parókákat viselő emberek kavalkádját, előkelő és elegáns nőket-urakat, hajbókoló szolgákat, szóval egy komplett 18. századi udvartartást, és közben a háttérben halk hegedűzene szólt.
Az egyik jelenet különösen megragadta mindkettejük figyelmét: egy feszült és ideges inas üzenetet vitt egy feltűnően díszes ruházatot viselő, szőke hajú nőnek, aki földön ült, és láthatóan teljesen belefeledkezett a rajzolgatásba. A hangulat igen furcsa volt, ijesztő és nyugtalanító. Az egész szinte túlviláginak tűnt; Moberly később azt írta, hogy rendkívüli depressziót és álomszerű, természetellenes nyomást érzett. Idővel a nők csatlakoztak egy túracsoporthoz, és az érzés elmúlt. Minden újra normálisnak tűnt. Az egész nem tarthatott tovább harminc percnél.
Miután az élmény kissé leülepedett, a két nő arra jutott, hogy a Kis-Trianon valószínűleg kísértetjárta hely lehet, és elhatározták, hogy külön-külön leírják, mire emlékeznek a sétájukról. Amikor összehasonlították a feljegyzéseket, feltűnő különbségeket találtak. Charlotte Moberly például látott egy nőt, aki közvetlenül az ösvény mellett állt, míg társa, Eleanor Jourdain nem emlékezett erre a személyre. Mindketten figyelemre méltónak találták ezeket az eltéréseket, de ezenfelül különösebben nem foglalkoztatta őket a dolog.
A Kis-Trianon (Fotó: Wikipedia)
Azonban néhány hónappal később Jourdain, mikor tanulmányai során épp a francia forradalom eseményeit kutatta, észrevette, hogy a kerti sétájuk pont a Tuileriák palotájának ostromának 109. évfordulójára esett – arra a napra, amikor Marie Antoinette és XVI. Lajos őreit brutálisan lemészárolta a párizsi csőcselék, a királyi párt pedig tömlöcbe vetették. Ez a tény alaposan elgondolkodtatta Jourdaint, habár azt kétségkívül furcsának találta, hogy ő és Moberly semmiféle erőszaknak nem voltak szemtanúi; minden békés volt, már-már idilli. Kétségeit megosztotta az igazgatónővel is, aki szokatlan elmélettel állt elő: szerinte nem is az 1792. augusztus 10-i tényleges eseményeket élték újra, hanem valamiféleképpen bekerültek Marie Antoinette elméjébe, és azt látták, ami a királyné fejében járhatott azon a bizonyos napon.
Jourdain és Moberly úgy vélték, hogy mivel a királynő halálos rettegésben várta a kivégzést, természetesen visszagondolt – mint bárki más az ő helyzetében – arra, amikor először értesült a koronát fenyegető veszélyről. Ez három évvel korábban, 1789-ben történt. Jourdain és Moberly megtalálta ennek a jelenetnek a leírását egy könyvben, amelyet egy kertész felesége jegyzett fel, aki szintén a királyné környezetében volt azon a délutánon: Marie Antoinette a kedvenc grottójában ült, amikor egy szolga odaszaladt hozzá, hogy közölje vele, hogy a feldühödött tömeg a kastély fele közeledik. Moberly és Jourdain tehát pontosan ennek volt a szemtanúja. Nem csoda, hogy olyan kényelmetlenül érezték magukat, hisz gyakorlatilag csapdába estek Marie Antoinette elméjében. (legalábbis ők így hitték) Afféle duplafenekű időutazás volt ez; egy olyan – rég halott – nő pszichéjében landoltak, aki 1792-ben 1789-re gondolt.
Charlotte Anne Moberly és Eleanor Jourdain (Fotó: Wikipedia)
Jourdaint és Moberlyt mélységesen felháborította, amikor a nagy tekintélyű parapszichológia társaság, a Society for Psychical Research tagjai hiteltelennek minősítette történetüket. Elhatározták hát, hogy bizonyítékokat gyűjtenek, és a következő kilenc év jelentős részét aprólékos és fáradságos kutatással töltötték különböző franciaországi levéltárakban. Ennek során egyebek mellett sikerült bebizonyítaniuk, hogy
- azt a kis-trianoni ajtót, amelynek a becsapódását hallani vélték, legalább egy évszázada nem nyitották ki;
- Marie Antoinette személyes testőrei olyan szürkészöld színű kabátot viseltek, amilyenre ők emlékeztek
- a királyné varrónője pontosan olyan zöld selyemmellényt és félig áttetsző fehér vállkendőt varrt neki, amilyet ők láttak
- a látomásban feltűnt gyermekek neme és kora pontosan megfelelt a kertész gyerekeiének
- a háttérben szóló hegedűzene egy 18. századi vígopera átdolgozása volt
A már-már szent megszállottsággal kutató nők annyira meg voltak győződve az igazukról, hogy úgy döntöttek, könyvet írnak a versailles-i szellempiknikről: ez lett az 1911-ben megjelent Egy kaland, amelyhez részletes idővonalat, bőséges lábjegyzeteket, és több archív térképet is mellékeltek, szóval távolról nézve akár még komoly, tudományos munkának is tűnhetett. Az Egy kaland nagyon népszerű volt; az első két évben 11 ezer példányt adtak el belőle, és legalább hat további kiadást ért meg.
A történet azonban itt nem ér véget, mert Jourdain és Moberly megszállottsága különös módon az olvasóikra is átragadt. Terry Castle irodalomtudós egyik esszéjében úgy jellemezte az Egy kalandot, mint ami fertőzést terjesztett – egy olyan fertőzést, amely arra késztette a normális embereket, hogy mániákusan boncolgassanak egy-egy apró részletet, és hogy szenvedélyesen állást foglaljanak olyan vitákban, amely látszólag semmiféle tétje nincsen. Nem túlzás: akkoriban cikkek és könyvek százaiban vitatkoztak arról, hogy Moberly és Jourdain igazat mond-e. Az Egy kaland későbbi kiadásaihoz a társszerzők még több bizonyítékot (vagy: „bizonyítékot”) csatoltak, ami ahelyett, hogy eldöntötte volna a vitát, tovább szította azt.
A Kis-Trianon 1858-ban (Fotó: Wikipedia)
A legdurvább válaszcikket a páros egykori tanítványa, Lucille Iremonger írta 1957-ben (ekkor Moberly és Jourdain immár két évtizede halott volt, de a vita természetesen tovább gyűrűzött ) A Versailles szellemei című irományában Iremonger két bombát is ledobott: először is, hogy a két nőnek – ellentétben azzal, amit nyilvánosan állítottak – különböző más paranormális élményei is voltak. Iremonger azt állította, hogy Moberly bizalmasan számos jelenésről számolt be neki, többek között középkori szerzetesekről, a Louvre-ban bolyongó Konstantin római császárról, halott apja szelleméről, aki káprázatos fehér madárként jelent meg. Jourdainnek is voltak látomásai, bár ezek inkább paranoiásak voltak; végül egyébként szívrohamban halt meg, miután meggyőzte magát, hogy a személyzete valamiféle összeesküvést tervez ellene. A másik nagy botrányt kiváltó megállapítás az volt, hogy a két nő szerinte leszbikus kapcsolatban élt. Iremonger azt állította, hogy a viszonyuk pontosan olyan volt, mintha férj és feleség lettek volna, és hosszasan részletezte, hogy ki milyen tekintetben volt domináns, végül pedig egészen odáig ment, hogy a rokonságuk dinamikájáról is elmélkedett egy sort; mindezt persze azért tette, hogy még jobban kétségbe vonja a nők szavahihetőségét (ne felejtsük, a homoszexualitás Nagy-Britanniában akkoriban még bűncselekmények számított).
Hogy Charlotte Moberly és Eleanor Jourdain pontosan mit is látott 1901 augusztusában a versailles-i kertben, az már valószínűleg soha nem fog kiderülni. De a tény, hogy ennyi időt, pénzt, energiát és szenvedélyt fektettek abba, hogy feldolgozzák közös életük egyik emlékezetes fél óráját – az több mint figyelemreméltó.
