A mindig fantasztikus kalapokban és napszemüvegekben mutatkozó, idén már 90 (!) éves Yoko Ono jó fej: a hatvanas évek végén posztavantgárd fluxusművészeti kísérletekbe hajszolta szegény John Lennont, remek ütemérzékkel pont akkor oszlatta fel a Beatlest, amikor már amúgy is ideje lett volna, időnként elképesztő delfinhangon rikoltozott a mikrofonba (az internet tanúsága szerint még 2010-ben, azaz már bőven nyugdíjaskorú matrónaként is lazán hozta ezt a produkciót), remek performanszokat tartott, amelyek keretében egyebek mellett felseperte a színpadot és gézzel tekertette körbe magát, ráadásul neki köszönhetjük az egyik legkorábbi konceptuális műalkotást, az 1964-es Grapefruitot, valamint az 1981-es év egyik legnagyszerűbb popslágerét, a Walking On Thin Ice-t. Ez utóbbi mellesleg John Lennon utolsó munkája is volt egyúttal; Mark David Chapman pár órával azután gyilkolta meg, hogy végzett a stúdiózással.
Yoko Ono – akinek a nevét magyarul hivatalosan Ono Jokónak kellene írni, de hát nyilván nem teszünk ilyet – a hatvanas évek közepétől nagyjából a hetvenes évek elejéig számos filmet készített, némelyiket Lennonnal közösen: ezek persze nem hagyományos, tömegszórakoztatásra szánt darabok, hanem inkább afféle megörökített performanszok voltak. Az 1970-es, Freedom című alkotás például arról szól, hogy a művésznő egy teljes percen át próbálja kikapcsolni a melltartóját, de mielőtt sikerrel járna, a film sajnálatos módon véget ér.
Legalábbis ezt írja az imdb, mi pedig kénytelen vagyunk hinni neki, mivel Yoko Ono filmjei jellemzően nem nagyon találhatóak meg az interneten; valószínűleg inkább tematikus tárlatokon, fluxus-happeningeken (ha vannak még ilyesmik) vagy életmű-kiállításokon lehet megtekinteni őket. Vagy még ott sem. A rendezőnő impozáns életművének ugyanis van egy olyan darabja, amelyet eddig mindösszesen egyszer vetíttek le: 1969-ben, a londoni Kortárs Művészetek Intézetében (Institute of Contemporary Arts), valamilyen filmfesztivál keretében, és azóta nem is látta senki. Pedig ez a film – amelynek a címe egyébként némileg meglepő módon az, hogy Self-Portrait, vagyis önarckép – bizonyára komoly érdeklődésre tarthatna számot, ugyanis
John Lennon hol erektált állapotban lévő, hol lanyha péniszét mutatja összesen 42 percen keresztül, művészi lassításban – és időnként valószínűleg premier plánban, bár ez utóbbi csak tipp.
(a szemérmes imdb mindezt úgy fogalmazza meg, hogy „a film 42 perces betekintést nyújt John Lennon anatómiájába)
A Two Virgins borítója (fotó: discogs.com)
Érdekesség, hogy a forgatás közben a zenész – állítólag- egy szálloda építését kísérte figyelemmel (de hogy miért?!), illetve sem a kezével, sem más segédeszközzel nem stimulálta a nemi szervét (amelyet az 1968-ban megjelent Lennon-Yoko album, a Two Virgins akkoriban botrányosnak számító lemezborítóján már mindenki megcsodálhatott), hanem pusztán a gondolatai erejével bírta mozgásra a műszert, ami már csak azért is igen figyelemreméltó, mert a végén – megint csak állítólag – még egy csepp ondót is produkált. Igaz, ez utóbbi nem volt szándékos; ahogy Lennon a bemutató után nyilatkozta, az eredeti elképzelés szerint csak azt kívánták bemutatni, hogyan „ágaskodik fel és hanyatlik le a pénisz”.
Ono eredetileg azt tervezte, hogy filmre veszi a közönség tagjait, miként is reagálnak a jeles Beatle virgonc nemi szervének látványára; ezt a felvételt a Self-Portrait egy másik, osztott képernyős változatában akarták felhasználni, amelyben a nézők reakcióit Lennon péniszének képével párban vetítették volna ki. Azonban a felvevőkészülék nem rögzített semmit a közönségről, alighanem azért, mert valami nem volt rendben a világítással. Így a filmnek nem lett folytatása, sőt, mint említettük, aztán el is süllyesztették örökre; talán úgy vélték, a világ még nem érett meg egy háromnegyed órás péniszodüsszeiára. Még úgy sem, hogy a huszadik század egyik leghíresebb emberének péniszéről volt szó. A veterán angol filmkritikus, Philip French, azon kevesekhez tartozott, akik ott voltak a legendás péniszpremieren. 2009-ben így emlékezett vissza arra a bizonyos estére:
„Az egyik filmben a kamera egyszerűen Lennon péniszét mutatta. Körülbelül 40 percig tartott (egy örökkévalóságnak tűnt), és a farkának segédeszköz nélküli duzzadására és elernyedésére összpontosított, míg végül az egész valamiféle katarzisba futott ki egy gyöngyházszerű ondócseppel. Az akkor viccesen csak “John Lennon John Thomasa” [ a John Thomas az angol szlengben a pénisz megfelelője ] néven emlegetett címe valójában Önarckép. A Yoko filmográfiájában Erekcióként szereplő műalkotás gyakorlatilag arról szól, hogy John egy szálloda építését figyeli. John és Yoko szintén a moziban voltak, és az előadás alatt a vászontól balra, egy ajtón át éles, vörös fény irányult a nézőtér felé. Később kiderült, hogy Yoko olyan berendezéseket szerelt fel, amelyekkel filmezni lehetett a kritikusok reakcióit John erekciójára. (…) Szerencsére vagy sajnos Yoko készüléke semmit sem rögzítet, ami mindenkit megkönnyebbüléssel töltött el. Ha máshogy alakul, az angol filmkritikusok színe-java ma már a liverpooli John Lennon Nemzetközi Repülőtér falára vetített állandó installáció egyik része lenne…”
