Május, 1991, Pennsylvania – egy karbantartó a szemeteskukákat ürítette éppen a Turnpike autópálya egyik pihenőjénél, amikor szörnyű felfedezést tett: egy idősebb férfi brutálisan megcsonkított holttestét találta meg nyolc, összecsomózott szemeteszsákba csomagolva. Az áldozatot többször hasba szúrták, majd feldarabolták, levágták a nemi szervét és a szájába tömték. A test annyira brutálisan el volt deformálódva, hogy sokáig még azonosítani sem tudták: mivel alacsony és vékony volt, a rendőrök azt gyanították, hogy a közeli lóversenypálya zsokéja lesz.
Később kiderült, hogy a meggyilkolt férfi nem zsoké, hanem egy ötvenes éveiben járó üzletember, Peter Stickney Anderson volt, aki üzleti úton járt New Yorkban. Anderson egyik ismerőse, Tony Brooks a rendőrségnek elmondta, hogy ő és a férfi május 3-án este együtt mentek Manhattanbe, hogy részt vegyenek egy jótékonysági partin Robert Browne, egy prominens melegjogi aktivista Central Park West-i otthonában.
A nyomozók hamarosan megtudták, hogy Anderson a buliról Tony Hoyttal távozott, egy régi barátjával, akivel a partin futott össze, és a Townhouse nevű bárba mentek az East 58th Streeten, amelyet egy helyi útikalauz „az Eastside üzletembereinek törzshelyeként” reklámozott.
A Townhouse azonban több volt, mint sima kocsma: a környék egyik legismertebb queer klubjaként tartották számon, ahol biztonságosan szórakozhattak az LMBTQ-közösség tagjai. Legalábbis akkor még úgy tűnt.
Mint Hoyt beszámolójából kiderült, aznap Anderson sokat ivott a bárban, így a pultos kérésére a barátja taxiba rakta és a hoteljéhez vitette. A hatósági információk szerint meg is érkezett a szállodába, de ahelyett, hogy felment volna a szobájába, visszaindult, feltehetően a klubba. Ekkor látták utoljára. A rendőrség nem igazán kapcsolta össze a Anderson eltűnését a bárral, úgy gondolták, hogy nem releváns az ügyben.
Az utolsó kör: Amikor egy sorozatgyilkos meleg férfiakra vadászott New Yorkban (Fotó: HBO Max)
„Utólag visszagondolva talán jó ötlet lett volna a Townhouse vonalat követni… Akkor még nem tudtuk, hogy az egy melegbár. Nem tudok semmit arról, hogy New Yorkban hol vannak a melegbárok. Nem tudtam semmit az LMBTQ-közösségről és akkor ez lényegtelennek is tűnt. Csak annyit tudtunk, hogy van egy holttest” – mondta a dokumentumfilmben Jay Musser, a pennsylvaniai rendőrség volt járőre, aki 1991-ben dolgozott az ügyön.
A korszak uralkodó paranoiáját és homofób légkörét azért mutatja, hogy a testet megtaláló karbantartónak azt tanácsolták, hogy végezzen AIDS-tesztet, annak ellenére, hogy nem került közvetlen kapcsolatba vérrel. A gyilkosság miatt indult nyomozás nem vezetett eredményre, így Anderson aktája hamar a döglött ügyek polcára került, annak ellenére, hogy egy LMBTQ jogvédő szervezet, a A Meleg és Leszbikus Közösségi Központ még egy 1000 dolláros nyomravezetői díjat tartalmazó felhívást is közzétett.
Kicsivel több, mint egy évvel később azonban egy második feldarabolt holttestet találtak zsákokba csomagolva egy New Jersey-i országút mellett. Thomas Richard Mulcahy testén ugyanolyan külsérelmi nyomok voltak, mint Andersonén és a profilja is kísértetiesen hasonlított. Ötvenes éveiben járó, fehér üzletember, akit utoljára a Townhouse-ban láttak élve. Egyértelművé vált, hogy egy sorozatgyilkos vadászik a manhattani meleg férfiakra.
Az ember azt gondolná, hogy ezután már tényleg hajtóvadászat indult az elkövető ellen, akinek brutalitása egy másik hírhedt sorozatgyilkos, Jeffrey Dahmer rémtetteire emlékeztettet, de nem ez történt: a rendőrség némi nyomozás után Mulchay ügyét is döglöttnek nyilvánította.
A New York-i LMBTQ-közösségben eközben szájról szájra terjedt az „utolsó körös” gyilkos híre, aki a nevét azért kapta, mert mindig feltűnően részeg, az utolsó kört ivó áldozatokat választott. A melegbárok, amelyek addig egyfajta menedéket biztosítottak az amerikai társadalom homofób légköréből, szép lassan veszélyzónává váltak.
Végül még két férfinek kellett meghalnia, mielőtt a gyilkost elkapták és bíróság elé állították volna.
Az utolsó kör: Amikor egy sorozatgyilkos meleg férfiakra vadászott New Yorkban (Fotó: HBO Max)
A 44 éves Anthony E. Marrero 1993-ban tűnt el a New York-i Port Authority buszpályaudvarról. Feldarabolt maradványait napokkal később hat műanyag zsákban találták egy út mellett. A többi áldozathoz hasonlóan szúrt sebekbe halt bele, majd a halál beállta után feldarabolták.
Egy másik, hasonló körülmények között talált áldozat két hónappal később került elő: Michael J. Sakara holttestét egy kikötő mellett találták meg, szintén felvágva. A férfit nemcsak megkéselték, hanem a halála előtt brutálisan össze is verték. A nyíltan homoszexuális gépírót utoljára 1993. július 30-án láttak élve a Greenwich Village-i Five Oaks bárban, ahonnan a pultos vallomása szerint egy magát ápolónak valló férfival távozott.
A gyilkos már sokat megúszott
Végül ez az aprócska nyom okozta a sorozatgyilkos, Richard Rogers vesztét. Az ápolóként dolgozó 50 éves férfit 2001 májusában tartóztatta le a New York-i rendőrség, néhány hónap múlva pedig bíróság elé állították Mulcahy és Marrero meggyilkolásának vádjával, amiért végül életfogytiglani börtönbüntetést kapott. A másik két ügyet nem sikerült rábizonyítani, de az elkövetésbeli hasonlóságok miatt úgy vélik a hatóságok, hogy Rogers követte el őket.
A férfi történetében az az érdekes, hogy annak ellenére maradt évekig a radar alatt, hogy a múltban több kétes ügye is volt. Rogers 1950. június 16-án született a massachusettsi Plymouthban egy teljesen átlagos családban. Öt gyermek közül ő volt a legidősebb, édesapja halkereskedő, édesanyja pedig diszpécser volt. A család az ötvenes évek végén Floridába költözött, ahol az édesapa jobban fizető gyári munkát vállalt.
Az iskolatársai szerint Rogers nyúlánk, vékony és népszerűtlen fiú volt, akinek nem sok barátja akadt a gimnáziumban: sportolás helyett inkább az édesanyjával járt lánycserkész találkozókra vagy az iskolai francia nyelvklubba. A felszínen semmi különleges nem volt benne, ám belül már ekkor is forrtak az indulatai. A fiú 16 évesen késsel támadt egy szomszédjára – bár az indíték tisztázatlan maradt, Elon Green szerint azért, mert a középkorú nő visszautasította az akkor még nem comingoutolt Rogers közeledését. A kamasz az eset után néhány hónapot intézetben töltött, de aztán kiengedték és le is tudott érettségizni.
Rogers ezután nyugodt életet élt: francia alapszakot végzett az egyetemen, diákszövetségbe járt. Egészen 1973-ig, amikor elkövette az első gyilkosságot. Az akkor 23 éves férfi végzős egyetemistaként egy kétszintes házban lakott három lakótársával a Maine állambeli Oronóban. Rogers egyik lakótársa a 22 éves Frederic Alan Spencer volt.
Rogers és Spencer nem kedvelték egymást, de a vitáik sosem fajultak tettlegességig, ezért sokként érte a lakótársakat, hogy 1973. április 28-án délután Rogers egy kalapáccsal nyolcszor tarkón ütötte Spencert, majd egy műanyagzacskót a fejére húzva megfojtotta.
A fiatal férfi ezután az éj leple alatt egy közeli erdőbe vitte a holttestet, ahol egyszerűen kidobta. Frederic Spencert két kerékpáros találta meg 1973. május 1-jén, pár nappal a halála után. A rendőrök első útja a fiú lakásához vezetett, ahol Rogers szobájában vérnyomokat találtak a padlón, a kilincsen és a falakon, rövidesen pedig a gyilkos fegyver is előkerült.
Richard Rogers és Frederic Spencer (Fotó: Wikipedia)
Rogerst ezt követően az oronói rendőrőrsre vitték, ahol a kihallgatás során elismerte, hogy megölte Spencert, de azt állította, hogy önvédelemből tette, miután a férfi rátámadt. A vallomás után Rogerset előállították, felvették az ujjlenyomatát és hat hónapra előzetesbe zárták.
A Frederic Alan Spencer meggyilkolása miatt indított per 1973. október 29-én kezdődött: Rogers az esküdtszék előtt is azt állította, hogy önvédelemből ölt, miután Spencer rátámadt, a testet pedig azért rejtette el, mert megijedt attól, hogy a rendőrség gyilkossággal gyanúsítaná. A férfi meggyőzően érvelt: a tárgyalás november 2-án a felmentésével ért véget.
Rogers a per után New Yorkba költözött, ahol elvégzett egy ápolói tanfolyamot és nem sokkal később a harlemi Mount Sinai kórházban kezdett dolgozni. A férfi azonban csak ideig-óráig tudta meghúzni magát: 1988-ban újra a hatóságok látókörébe került testi sértés miatt.
Rogers egy júliusi estén egy melegbárban megismerkedett egy férfivel, akit felhívott magához a lakására, majd narancslébe kevert kábítószerrel bedrogozta. A férfi órákkal később eszmélt fel arra, hogy meztelenül fekszik egy ágyon, a végtagjai pedig kórházi karszalagokkal vannak kikötve. Rogers rövidesen egy újabb adag drogot adott be neki, amitől újra eszméletét vesztette. A férfit ezután felöltöztette és kivitte az utcára, ahol órákkal később ébredt fel.
A férfi feljelentést tett a rendőrségen, Rogerset pedig még augusztusban bíróság elé állították testi sértés vádjával, ám végül ezen a tárgyaláson is ártatlannak találták.
Az utolsó kör: Amikor egy sorozatgyilkos meleg férfiakra vadászott New Yorkban (Fotó: HBO Max)
Mit csinált a rendőrség?
Az ügy központi kérdése, hogy ha volt egy büntetett előéletű gyanúsított és egy sor brutális gyilkosság, akkor mi tartott évekig a hatóságoknak azon, hogy összekössék a szálakat? Ennek az oka egyrészt a korszak technológiájában, másrészt az emberi hanyagságban rejlik.
Az első „utolsó körös” áldozat, Peter Anderson holtteste körül 28 ujj- és három tenyérlenyomatot találtak, viszont nem volt egyezés a pennsylvaniai, New York-i, virginiai és New Jersey-i adatbázisokban. A második gyilkosság helyszínén Rogers már gumikesztyűt viselt, de azt a helyszínen hagyta, amiben DNS-minták voltak, azonban szintén egyezés nélkül.
A nyomozók egy, a helyszínen talált táska alapján megállapították, hogy az elkövető azt Staten Islanden vásárolta, tehát valószínűleg ott él, az áldozatok ‘szakszerű’ feldarabolása pedig arra engedett következtetni, hogy egészségügyis tapasztalatai vannak.
A harmadik gyilkosság után a rendőrség létrehozott egy munkacsoportot az elkövető elfogására. A gyanúsítottról, akiről azt feltételezték, hogy a St. Vincent klinikán dolgozik, szemtanúk vallomásai alapján egy fantomképet készítettek, amelyet elküldtek a helyi kórházaknak, de a keresés nem hozott találatot.
Egészen 1993. augusztus 26-áig, amikor névtelen bejelentés érkezett egy ápolóról, aki a Mount Sinai Kórházban dolgozott. A tippet adó férfi egy melegbárban találkozott az ápolóval, és felment hozzá. Míg a férfi aludt, az ápoló megpróbálta megkötözni, de a férfi ellenállt és elmenekült. A tippadó azt állította, hogy pár héttel később véletlenül újra találkozott az ápolóval a Townhouse bárban. Az ápoló ismét megkérte a férfit, hogy menjen haza vele, de a férfi ezt visszautasította.
Az utolsó kör: Amikor egy sorozatgyilkos meleg férfiakra vadászott New Yorkban (Fotó: HBO Max)
A tippet adó személy nem tudta az ápoló nevét, ezért a nyomozók információt kértek az összes olyan férfi ápolóról, aki a Mount Sinai-ban dolgozott és Staten Islanden élt. A férfiak fényképeit megmutatták egy csaposnak, aki látta a harmadik áldozatot a gyilkossal.
Amikor meglátta Rogers fényképét, megjegyezte, hogy hasonló a haja, mint a gyanúsítotté, de nem tudta egyértelműen azonosítani, ezért nem került sor letartóztatásra.
A nyomozócsoportot végül 1993-ban fel is oszlatták.
Rogers végül azután került kézre, hogy 2001-ben a Maine állambeli ujjlenyomat-adatbázist digitalizálták és össze tudták kötni az 1973-as ügyből származó mintákat a gyilkosság során találtakkal.
A rendőrség valószínűleg hamarabb is kézre keríthette volna, ha összeköti a melegbárokat a gyilkosságokkal, de az uralkodó korszellem miatt a hatóságok tartózkodtak mindentől, ami az LMBTQ közösséggel volt kapcsolatos.
Rogers pere 2005 októberében kezdődött, novemberben pedig a bíróság az összes vádpontban bűnösnek találta és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A férfi a mai napig tagadja a gyilkosságokat.
