Csak 24 órán át elérhető Renée Rapp új albuma, a Snow Angel, méghozzá a Pretty Girls Version online, dedikált változatban. Ez a hirdetés jött szembe velem a Twitteren, mellette egy fotóval a szőke és fiatal énekesnőről, rajta az aláírásával. Nem ismerem Renée Rappet, nem a művészetét szeretném kritizálni, de első blikkre felhúztam a szemöldököm: mégis mi az, hogy digitálisan dedikált online album? Tényleg csak azért fizetek, hogy kapjak az online letöltött lemezhez egy olyan borítót, amin szerepel az énekes aláírása, és amit a Twitterről is bármikor lekaphatok teljesen ingyen, ha rákattintok a kép melletti download menüpontra? Képtelenség, hogy ezért bárki is fizessen, meg egyáltalán: kinek az ötlete volt, hogy egy digitálisan aláírt, bárki által ingyenesen hozzáférhető képnek van bármilyen értéke? Biztos csak én nem értek valamit…
Hozzáadott érték nélkül
Sajnos kiderült, hogy mindent jól értettem. Gyakorlatilag az egész szolgáltatás annyi, hogy pénzért juthatsz hozzá valamihez, amit amúgy bármikor megszerezhetnél ingyen, és a kettő között egyáltalán nem lenne látható különbség. Ráadásul a dedikálás személyes része is elvész itt: a pillanat és az élmény, amikor a sztár rászánt néhány másodpercet az életéből, hogy ránk nézzen, és aláfirkantsa a lemezt vagy posztert, amit a kezünkben szorongattunk. Hiányzik mögüle az élmény és a sztori. És még csak azt sem mondhatjuk, hogy az adott sztár tényleg annyiszor aláírt, ahány albumot eladtak így: ezek a képek nem többek digitális másolatoknál. Fizikai formátumban ez nagyjából annak felel meg, mintha egy haverunk dedikált cd-jének borítóját lefénymásoltuk volna színes fénymásolóval. Értéktelennek tűnik? Mert az is.
Tudom, elég boomer vagyok, de én még emlékszem, ahogy a kilencvenes évek vége felé száz kilométert utaztam azért, hogy a Nyugati pályaudvarnál az MCD zeneáruházban (Micsoda hely volt!) másfél-két órát álljak sorba azért, hogy az amerikai Manowar zenekar tagjai aláírják nekem az utolsó albumuk, a Louder Than Hell borítóját, amit utána évekig kincsként őriztem. Élénken él bennem egy osztálytársam sztorija is, aki egyszer behozott a suliba egy dedikált Hofi Géza lemezt, mert a művész megfordult a szülei presszójában, és amikor az apja telefonált, ő rohant oda otthonról a lemezzel, hogy alá lehessen írattatni Hofival. Persze simán be is kamuzhatta az egész sztorit, ráfirkálni egy lemezre meg bárki tud valamit, de az autogramban pont az volt a szép, hogy személyes kapcsolódást jelentett a kedvenchez.
Bradley Cooper dedikál a Csillag születik angliai premierjén (fotó: Wiktor Szymanowicz/Future Publishing via Getty Images)
2012
Ma már a dedikálás helyett inkább a közös szelfi a divat, de ettől még nem veszett ki teljesen a dolog, és amíg készül a lemezekből fizikai kiadás, addig némi értéke is lesz. A digitális változat azonban más tészta. Amit először a zeneipar új, kétségbeesett lépésének véltem, az valójában egyáltalán nem volt olyan új. Ellie Goulding még 2012-ben, jóval az NFT előtt – amire feltűnően hasonlít a dolog, csak jóval kisebb pénzek mozognak benne – találta ki a dolgot, amikor a Halcyon lemezét ilyen formátumban is árulni kezdte, és azóta Doja Cattől Taylor Swiftig számos előadó megpróbálkozott vele. Olyan nagy üzlet talán nincs benne, mivel a legtöbb előadó nem szokta túlzottan promotálni a dolgot, inkább csak arra használják, hogy a limitált verzió reklámozásával (például csak a megjelenés utáni első két napon kapható) rávegyék a rajongókat, hogy rögtön a megjelenés után töltsék meg a lemezt, mert így kapnak hozzá valami pluszt is.
Jobban belegondolva azonban a jelenség mégsem teljesen új. A boldog békeidőben sem mindenki úgy szerezte az autogramot, hogy személyesen találkozott a kedvenc sztárjával. A zenei magazinok teli voltak a sztárok hivatalos dedikálós postacímeivel, és ha az ember küldött oda egy levelet a postával, és mellékelt egy felbélyegzett válaszborítékot is, akkor sanszos volt, hogy válaszként kapott egy dedikált fotót a sztárról, amit természetesen sokszorosítottak, és nem egyenként írta őket alá. Bármilyen furán hangzik, rengetegen írtak ezekre a címekre dedikált fotóra vágyva. Hogy mi ebből a tanulság? Mi emberek már régen is elég furcsák voltunk.
