A botrányos életű Roman Polanski filmjeiben a humornak mindig fontos szerepe volt, még az olyan sötétebb filmjeiben is megjelent, mint a Rosemary gyermeke vagy A bérlő. Vegytiszta vígjátékot azonban még nem rendezett korábban. Legközelebb talán a Micsoda? és a Vámpírok bálja című filmjeihez állt ehhez, de azért ezek sem vegytiszta műfaji munkák voltak. Kicsit furcsa is számomra, hogy épp 90 éves korában jutott eszébe először, hogy egy olyan filmet forgasson, amivel a lehető legszélesebb közönségréteg megnevettetését veszi célba. Távol álljon tőlem, hogy előre leírjam őt, hiszen magam is meglepődtem, hogy 2019-ben egy nagyon is kompetens és érdekfeszítő drámával volt képes előállni, vagyis egyáltalán nem mutatta az elfáradás jegyeit.
Jelenet a Palace című filmből (fotó: Velencei Filmfesztivál)
Új filmje azonban még a hardcore Polanski-fanokat is ki fogja kezdeni, akik tűzön-vízen át kitartottak mellette még a magánéleti botrányai után is.
A Palace olyan mozi, amit mintha nem is ő rendezett volna.
Az volt az érzésem, hogy a direktor meghívta magához pótrendezőnek a Kabay Barna–Gyöngyössy Bence alkotópárost, netán magát Sas Tamást. Vagy egyszerűen csak túl sokat nézte a „művészetüket”.
Polanski és a gatyaletolás
Nyilván a fenti hasonlat erősen sántít, mert az emlegetett magyar alkotók sosem vetemedtek arra, hogy a filmjük csúcspoénja az legyen, hogy egy kiskutya megdug egy pingvint (!), szóval Polanski ily módon még túl is teljesített rajtuk. A rendező új alkotásában egészen a gatyaletolós komédiák kaki-puki-büfi szintjéig merészkedik, és nem, ebbe nem tud belevinni semmi olyan csavart, amitől mégis azt éreznénk, hogy az európai mozi egy nagy alkotójának munkáját nézzük, aki egy kutyaszaros poén után ironikusan kikacsint ránk. Ahhoz a Palace túlzottan ostoba és egyszerű mozi, hogy az irónia nyelvén beszéljen.
Roman Polanski a Palace díszletében (fotó: Velencei Filmfesztivál)
Mintha Polanski idős korára ráeszmélt volna, hogy mennyire vicces, ha híres színészek idióta grimaszokat vágva poénkodnak egymással, miközben ő a kamerák mögött ülve hahotázik rajtuk, arra biztatva őket, hogy legyenek még idiótábbak. A híres, nagy színészek pedig lesik az idős rendezőlegenda minden kívánságát, és ha kell, vicces orgazmusarcot vágnak, ha pedig arra van szükség, akkor kutyakakit szagolgatnak közelről, vagy próbálnak viccesnek szánt akcentussal beszélni.
Látogatóban gazdagéknál
A Palace című mozi egy svájci luxushotelről kapta a címét. A rendező saját bevallása szerint többször is időzött a dúsgazdagok eme síparadicsomában, ráadásul itt töltötte az ezredfordulót is, amikor 1999-ről 2000-re váltott a naptár, a világ pedig az Y2K miatt pánikolt. A rendezőt leginkább a sok dúsgazdag, de a gazdagságában mégis boldogtalan ember fogta meg, akik közül sokan egyedül érkeztek a szállodába, hogyha már odahaza nem voltak szeretteik, legalább más dúsgazdagok társaságában ünnepelhessék az új évet. Ez a teljes mértékben nemzetközi társaság inspirálta a Palace-t, melynek középpontjában a hoteligazgató, Mansueli áll, aki igyekszik mindenben kiszolgálni a vendégek kéréseit, legyenek azok bármilyen vadak. Közben pedig hídként szolgál a hotel személyzete és a vendégek között, akik nem is különbözhetnének jobban egymástól.
A Palace főszereplője, Oliver Masucci (fotó: Velencei Filmfesztivál)
A filmnek nincs könnyen elmesélhető története. Polanski csak fogta ezt a vagyonos brigádot, majd különböző viccesnek szánt helyzetekbe kergette őket. Láthatunk itt orosz gengsztereket, akik épp szilveszterkor tudják meg, hogy Jelcinnek vége és Putyin az utódja. Kapunk két plasztikai sebészet elleni reklámként szolgáló öregasszonyt, akik körberajongják a szintén a szállóban pihenő sztárolt plasztikai sebészt, csakhogy bevállalja a következő műtétjüket. Itt pihen a magányos márkiné, akinek az ölebe épp gyomorrontást kap és belekakál az ágynemű közepébe, és itt találjuk a dúsgazdag amerikai simlist is, aki az Y2K káoszát kihasználva próbál a társával a zavarosban halászni, miközben Csehországból befut a fia, akit még sosem látott, és annak családja. De kapunk egy milliárdos angol öregurat is fiatal feleséggel, ahol éppen kufircolás közben következik be a baj: az öreg orgazmus közben halálozik el, egy elégedett vigyorral az arcán, a neje pedig a pániktól odalent lefagy, és segítségre szorul a szabaduláshoz.
Az év legrosszabb filmje?
Polanski a Palace-ban látszólag a gazdagokat kritizálja, de valójában semmi érdemi mondanivalóval nem rendelkezik róluk. Filmje még az utóbbi évek „Eat the Rich!” filmjei közé sem illeszthető be, mert itt senki nem akarja megváltoztatni a fennálló erőviszonyokat. A rendező egyszerűen csak
ki akarja nevettetni őket, amivel önmagában nem is lenne semmi baj, de mindezt a lehető legalantasabb poénokkal, teljesen ötlettelenül teszi, és – amit nem gondoltam volna Polanskiról – nem átall más vígjátékokból lopni.
John Cleese segítségével például szinte egy az egyben idézi meg a Hóbortos hétvégét, de a gazdagok hóbortjait kiszolgálni igyekvő hotelszemélyzet szála is elég ismerős mondjuk a Négy szobából.
Mickey Rourke a Palace című filmben (fotó: Velencei Filmfesztivál)
A Palace 100 perces, de ennyi idő kevés volt Polanskinak ahhoz, hogy legalább egyetlen alkalommal megnevettessen. Azt azonban kétségtelenül elismerem, hogy a film alatt egy cseppet sem unatkoztam: már-már katasztrófaturistaként figyeltem, ahogy az idős rendezőlegenda újabbnál újabb övön aluli poénokkal tapossa agyon egykori nimbuszát, miközben a mutatványhoz olyan színészek asszisztálnak, mint Mickey Rourke, John Cleese, Fanny Ardant vagy Joaquim de Almeida. Tudom, a filmezés bizonyos szempontból olyan, mint a drog, vagyis nagyon nehéz abbahagyni, de ilyen fércművel előállni egy ilyen életmű után azért teljesen érthetetlen. Ez volt messze a legrosszabb film, amit idén a Velencei Filmfesztiválon láttam, sőt a legrosszabb film, amit idén láttam.
A Palace-t a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttam. A film később a magyar mozikban is látható lesz a Cirko Film forgalmazásában.
