Judit gyermekkorában csak akkor tudott elaludni, ha tökéletes csend volt, még a szomszédos szobából, lakásból sem szűrődött át a tévé zaja. „Mostanra viszont eljutottam oda, hogy akkor tudok a legjobban elaludni, ha mellettem fel van csapva a laptop, és éppen valamilyen true crime sorozat megy vagy a Youtube-on valamelyik kedvenc csatornámon fut egy elemzős podcast, beszélgetés, amit persze másnap nézhetek újra, mert lemaradtam, miről is volt szó. Utóbbit szívesen vállalom, azt azonban nehezen vallja be az ember, hogy tragikus emberi sorsokról szóló, olykor igencsak vérfagyasztó, felkavaró történeteket hallgat, mielőtt álomra szenderülne.”
Hogy egy kicsit megnyugtassuk, hogy nem feltétlenül kell emiatt aggódna, másokat is megkérdeztünk arról, hogy vannak-e hasonló preferenciáik, hogyan hatnak rájuk a sorozatok és filmek, amiket néznek.
Dóri szerint az, ahogy egy hangon, nyomasztó zenével ismertetik, mi történt, úgy altat el, mint egy kisbabát, ha pedig egy ilyen dokumentum sem használ elalváshoz, akkor jöhet a második világháború, az mindig bejön. Lehet, hogy furcsának tűnhet, de igenis van, amikor a bűnügyi sorozatok hoznak megnyugvást, a válaszadóinknál az elsők között a Gyilkos elmék szerepel. „Onnan tudom, hogy rosszabbul vagyok lelkileg, ha ellenállhatatlan vágyat érzek a Gyilkos elmékre. Normál esetben nyitott vagyok az új sorozatokra, eszembe se jut, ha csak úgy szembejön, de ha valami feszít belülről, akkor darálom egyik részt a másik után” – írta Verus.
Persze jóból is megárt a sok. „A Gyilkos elmékről csak azért szoktam le, mert olyan sokszor néztem végig – szerintem még visszafelé is – hogy már kívülről fújom a szöveget” – vallotta be Dóri. Szintén előkelő helyen végzett a Mindhunter is, és biztosan sokan vannak, akik remélik, hogy valami csoda történik, és mégis készül újabb évad, mert az, hogy a Netflixnél úgy döntöttek, nem kérnek többet a sorozatból, sokaknak fájó pont.
Gyilkos elmék (Fotó: Cliff Lipson/CBS via Getty Images)
Nem teljes rokon a bűnügyi és true crime tartalmakkal, de a horror műfaja is olyan, amihez az gondolnánk, hogy nem mindig és nem mindenki számára fogyasztható, Enci például nem hajlandó horrort nézni sötétedés után. „Tudom, hogy akkor nem fogok aludni, konkrétan nem merek elaludni” – tette hozzá. Lina sem rajong a horrorért. „Nem szeretek félni és nézni, ahogy másokat kinyírnak, kibeleznek, megkínoznak. Ez a műfaj egyértelműen hat az érzelmeimre, és nem úgy, ahogyan szeretném. Persze vannak olyan dokumentumfilmek is, amik felkavarnak, de azoknak az a dolguk.”
És mi a helyzet a romantikus filmekkel és sorozatokkal? Többen is elárultak, hogy egy szakítás vagy válást követően képtelenek voltak ilyeneket nézni, sőt, a nem ebbe a műfajhoz sorolható tartalmaknál is átpörgetik a »nyálas részeket«. „A romantikus filmeket én is évek óta kerülöm, már az első perctől unom, ha néha valaki mégis arra kényszerít, hogy nézzem meg, nem bírom ki, hogy ne kommentáljam az »órási csavarokat«” – írta egyik válaszadónk, aki viszont az igaz történeteken alapuló filmektől és sorozatoktól nem zárkózik el. „Néha érzem, a lelkemnek jót tenne egy kis sírás, de nem tud felszakadni, ez viszont segít. Az árnyék a szememben volt a legutóbbi ilyen, bár azzal messzire lőttem, mert nemcsak egy éjszakát bőgtem végig, hanem három napig letargiában voltam miatta.”
Van, aki nem műfaj szerint válogat, hanem vannak olyan filmek, amiktől egyszerűen mindig jobb kedve lesz, Tócsának ez a Kiss Kiss Bang Bang és a Wonder Boys. Vagyis nem is annyira a tartalom számít, hanem a fogyasztás. „Ha mondjuk a lelkiállapotom nincs a topon, akkor hajlamosabb vagyok a daralására, akár filmről, akár sorozatról van szó. Míg, ha jól érzem magam, akkor kevésbé ránt be ez a spirál. Hozzá kell tenni, hogyha nem vagyok jól, akkor szívesen nyúlok az ismerős felé az ismeretlennel szemben. A true crime nálam akkor jön elő általában, ha nagyon el akarok valamitől vonatkoztatni, mert az tutira fenntartja az érdeklődésem” – válaszolta Andi.
Kiss Kiss Bang Bang (2005)
Linát is el tudja kapni a gépszíj, főleg, ha egy téma nagyon megfogja. „Nagyon rá tudok kattanni egy-egy témára és akkor döbbenetes mennyiségű doksit, filmet vagyok képes felkutatni és elfogyasztani az adott témáról. Nem egyszerre persze, ez hosszabb ideig is eltarthat, attól függően, mennyire erős a kíváncsiságom.” Hozzájuk hasonlóan Orsi is a mennyiségre szavaz. „Ha szeretném kizökkenteni magam, mindig a szélsőségek felé megyek. Lemennek az 5-7 órás vágatlan Partizán-interjúk Spotify-on, de imádom a teljesen agyrém összeesküvés-elméleteket is. Nem azért, mert elhiszem, hanem mert érdekel, hogy ki milyen valóságelemeket kapcsol össze meglepő logika alapján. Ha pedig beteg vagyok, sajnos akkor jön a trash. Ilyenkor régi Mónika- és Balázs-show-kat nézek, amit utána szégyellek.”
És vajon a vígjátékok is segíthetnek abban, hogy újra kerek legyen a világ? „A depressziómon még egyetlen sitcom sem változtatott. A választási eredmények kihirdetése helyett mindig a Veep sorozatot nézem, mert pont olyan mocskosnak és szánalmasnak vélem a politikát” – mondja Enci.
Marci durva sokkterápiában hisz, neki ez vált be. „Pont becsípődött, hogy biztos valami halálos betegségem van, amikor teljesen fogalmatlanul megnéztem a Paddleton nevű zseniális filmet a Netflixen – Mark Duplass hatalmas hősöm egyébként is – ami konkrétan a legmegrázóbb cucc volt az elmúlt sok évből, és nagyon sokat segített. Azóta ezt nyomom. Családi feszültségek? Hereditary! Párkapcsolati vergődés? Midsommar! Egzisztenciális válság és magány? The Lighthouse! Ha pedig átfut az agyamon a gondolat, hogy a kapitalizmus nem is olyan szörnyű, vagy nem az igazi, de hát ugye jobbat még senki sem talált ki!, akkor gyorsan megnézem a The Big Shortot. Szívesen segítek, ha bárki elkezdené a kulturális mazochizmust, tök nagy buli.”
Midsommar (2019)
Az vagy, amit megnézel?
A tapasztalatok magukért beszélnek, de tényleg igaz lehet, hogy a hangulatunknak megfelelően választunk filmet? Egyszer valaki azt mondta nekem, azért nézek sok horrort, mert a bennem lévő megrekedt szorongás keres magának kivezető utat, biztonságos megélési felületet. Egészen biztos, hogy lehet valami abban, hogy a választott filmműfaj belső énünk tükre, az más kérdés, tényleg segít-e a bennünk lévő energiák feldolgozásában, megélésében. A válasz nem egyértelműen fekete-fehér.
Abban persze sok meglepetés nincs, hogy egy film megtekintése egyértelműen hatással van a hangulatunkra, például a vígjátékok megtekintése után jobban érezzük magunkat. Csakhogy paradox módon a szomorú filmektől nem leszünk szomorúbbak, inkább jókedvre derítenek. Legalábbis egy tanulmány erre a nem mindennapi következtetésre jutott, és meg is okolta a dolgot. Egy könnyfakasztó dráma megtekintése után ugyanis valószínűleg új színben látjuk az életünket, kapcsolatainkat, mindazt, amink van.
Ezzel szemben az ijesztő vagy túl izgalmas filmek nem ilyen terápiás hatásúak, sőt kifejezetten károsítják az egészségünket. Egy horror megtekintése közben például pulzusunk és vérnyomásunk is megemelkedik, sőt elfojtott traumás emlékeink is a felszínre törhetnek, mivel az idegrendszerünk nem feltétlenül tudja megkülönböztetni, hogy amit a képernyőn, monitoron látunk, az nem a valóságban történik. Ha tehát tudjuk magunkról, hogy vannak még feldolgozatlan traumáink, jobb, ha nem az Ördögűzőt vagy a Ragyogást választjuk az esti filmnézéshez.
Jobbat teszünk magunkkal, ha a Harry Potter megy a háttérben? (Fotó: Warner Bros / Heyday Film / Collection ChristopheL via AFP)
Ám attól, hogy egy filmet pozitívnak titulálunk, még nem jelenti azt, hogy pozitív hatással is van ránk – ahogy azt többen is megjegyezték a cikk elején. A romantikus filmek például nemcsak a régi sebeket szakíthatják fel, amint arra egy megszólalónk utalt, de rossz hatással lehetnek a kapcsolatainkra, mert túlságosan idealizálják a férfi és nő közötti szerelmi viszonyt. Amikor elkezdjük „normálisnak” tekinteni a romantikus filmek cselekményszövését, hirtelen a házasságunk nem tűnik olyan normálisnak – túladagolni ezt a műfajt szintén nem szerencsés tehát.
A filmeknek kettős a hatásuk abból a szempontból is, hogy kreatívabbá, de agresszívebbé is tehetnek. Egy tanulmány, amely a Harry Potter néhány jelenetének megtekintése után vizsgált kisgyermekeket, azt találta, hogy a gyerekek sokkal magasabb pontszámot értek el a kreatív gondolkodás tesztjén, mint azok, akik más filmet néztek. Tehát ha olyan filmeket vagy műsorokat nézünk, amelyek varázslatos vagy más ötletes elemeket tartalmaznak, az növelheti a kreativitás szintjét. Másrészt a filmválasztások agresszívebbé tehetnek. Ezt újra és újra szemléltették olyan kísérletekben, amelyek során az embereket erőszak látványának tették ki, majd ezt követően értékelték az ebből következő erőszakos hozzáállásukat és viselkedésüket.
Megbarátkozás a félelemmel
Mindebből az is következik, hogy ha sok bennünk a szorongás, nem feltétlenül tudjuk magunkat „meggyógyítani” egy jó kis horrorral. A filmpreferenciák hátterében sokkal inkább az áll, hogy ha sokat tapasztalunk meg egy bizonyosfajta érzésből, egy idő után rászokik a testünk, függeni kezd tőle, vagyis az lesz az ismerős számára (szerencsére ugyanez igaz a pozitív érzésekre is). „Néhányan erős stresszben nőttünk fel, így összetéveszthetjük a békét az unalommal – magyarázta Dr. Thema Bryant pszichológus. – Az emberek annyira hozzászoktak a traumákhoz, a működési zavarokhoz és a magas szintű stresszhez, hogy úgy érzik, valami elromlik, ha valami csendes és békés.” Tehát ha tényleg szeretünk krimire vagy horrorra elaludni, feltehetjük magunknak a kérdést:
Bűn, horror, izgalom –mit árul el rólam, hogy az ilyesfajta izgalom annyira otthonos a számomra, hogy belealszom?
Bár a kérdésre igen prózai válaszok is akadnak (túl álmos vagyok, mély baritonja van a narrátornak, többször láttam már a filmet), szintén egy lehetséges válasz lehet, hogy a horror segíthet megszabadulni a felgyülemlett feszültségtől, főleg ha feloldás is van a film végén. A rémálmainkban a legrosszabb az, hogy soha nem tudhatjuk, hogy mi fog velünk történni, de egy zombifilmet bármikor kikapcsolhatok, tehát hatalmam van a történések felett. „A horrorfilmek nyújtanak egyfajta megnyugvást – mondja Margaret J. King kulturantropológus. – A nézők elmerülhetnek egy megrázó narratívában, ugyanakkor tökéletesen biztonságban lehetnek, és képesek az inger lekapcsolásával vagy a figyelem átirányításával a valóságos környezetükre befolyásolni azt, hogyan hat rájuk az inger.”
A horrorfilmek vagy krimik azt is megtanítják, hogy annak ellenére, hogy milyen borzasztó nehéz érzés is, a félelem nem ölhet meg. „Amikor kiteszed magad valaminek, amitől félsz, akár egy horrorfilmnek is, idővel rájössz – ó, ezt túlélem” – mondja Lana Holmes klinikai pszichológus. Mindemellett egy impulzív film nézése egy úgynevezett „comedown” effektussal is jár, miután befejeztük valami ijesztő nézését. Ez nagyon jóleső az olyan embereknek, akik nehezen tudnak visszanyugodni egy stresszes helyzet után.
Jelenet a Valami követ című horrorfilmből
De az ilyen filmek preferálása egyben menekülés is a való élet elől. A való életben a szorongás kiváltó okai gyakran elkerülhetetlenek, és könnyű beleragadni az aggodalom végtelen körforgásába. A szorongásos zavarokkal küzdő embereknél például nem mindig van egyetlen egyértelmű kiváltó ok, és ez lehetetlenné teszi a megküzdést. De a horrorban van egy világosan meghatározott fenyegetés, amelynek határozott vége van. A meglehetősen kiszámítható cselekmények megnyugtató útitervet adnak, mégis eléggé magukba szippantanak ahhoz, hogy figyelmünk a fenyegető gondolatainkról a képernyőre szegeződjenek. Ha valaki szorong, azt tapasztalhatja, hogy a horror segít abbahagyni az élete más dolgairól való töprengést. A horror fókuszálásra kényszeríti a nézőt – a vásznon lévő szörnyeteg magával ragad, és összpontosítja a figyelmünket. És ami a legfontosabb, ami a zombikkal történik a képernyőn, annak semmiféle következménye nincs az életünkre. Szakértők szerint a legtöbb esetben az emberek olyan horror tartalmakhoz vonzódnak, amelyeknek semmi közük a jelenlegi valós félelmeikhez.
Ennek fényében érdekes lehet, vajon a szorongásunk, sérüléseink, csalódásaink feldolgozásával változik-e az, hogy milyen filmet részesítünk előnyben? Egész biztosan. Addig pedig odafigyelhetünk arra, hogy tényleg a jót vegyük ki az olyan nehéz műfajokból, mint a horror vagy a krimi. A kutatások azt sugallják, hogy rendelkeznünk kell egy pszichológiai „védőkerettel”, hogy kivegyük az örömöt a rettegésből.
Először is hinnünk kell, hogy fizikailag biztonságban vagyunk. Például, bár a filmben szereplő gonosz lény félelmetes cselekedeteket követhet el a szemünk láttára, örömmel járhat annak tudatosítása, hogy a gonosz lény fizikailag távol van tőlünk, és ezért nem tud kárt okozni nekünk.
Másodszor tegyük fel a kérdést, hogy vajon pszichológiailag el tudunk-e szakadni egy horror élményétől. Amikor azt látjuk, hogy egy pszichotikus gyilkos üldöz egy áldozatot egy filmben, akkor leválaszthatjuk magunkat a történetről, ha emlékeztetjük magunkat arra, hogy ők csak színészek, és a vásznon nagyszerű színészi alakítás történik. A kutatások azt sugallják, hogy ezen pszichológiai védőkeretek bármelyikének hiánya pillanatnyilag csökkenti a horrorfogyasztás preferenciáját, ami megmagyarázhatja, hogy egyesek miért tartják magukat távol a kísérteties filmektől, könyvektől vagy eseményektől.
