A huszadik század egyik legbefolyásosabb női politikusa, Golda Meir – eredetileg Golda Mabovics – 1898-ban született az akkor az Orosz Birodalomhoz tartozó Kijevben, egy nem különösebben vallásos, azonban a hagyományokat szigorúan ragaszkodó, szegény zsidó családban: Mabovicsék kóser ételeket ettek, megtartották a zsidó ünnepeket, sábátkor pedig az asztalnál héber dalokat énekeltek. Mivel a cári Oroszországban egyáltalán nem voltak ritkák a zsidóellenes pogromok, Golda visszaemlékezései szerint a család gyakorlatilag állandó rettegésben, vagy legalábbis készültségben élt. Asztalosként dolgozó apja végül a nyomor és az egyre fenyegetőbb antiszemitizmus miatt a kivándorlás mellett döntött, és 1903-ban az Egyesült Államokba távozott: felesége és három lánya 1906-ban követte. Milwaukee zsidónegyedében telepedtek le, egy szerény, kétszobás lakásban.
Bár Golda osztályelsőként végzett az általános iskolában, és tanár szeretett volna lenni, szülei nemigen rajongtak az ötletért, hogy továbbtanuljon (azaz, hogy gimnáziumba menjen – hogy esetleg a későbbiekben az egyetemet is elvégezze, az nyilván még kósza gondolat szintjén sem merülhetett fel annak idején egy munkáscsaládban). „Nem kifizetődő túl okosnak lenni. A férfiak nem szeretik az okos lányokat” – figyelmeztette apja. Ám Golda a szüleivel dacolva végül beiratkozott egy helyi középiskolába, és alkalmi munkákat vállalt, hogy tudja fizetni a tandíjat. Ez viszont folyamatos feszültséghez vezetett otthon, így a lány elszökött, és húgához, Sénához, és az ő férjéhez költözött Denverbe. Itt iskolába járt, és esténként húga radikális – anarchista, szocialista cionista, munkás cionista stb. – zsidó barátainak éjszakába nyúló beszélgetéseit és vitáit hallgatta; amivel meg is kezdődött politikai öntudatra ébredése.
Golda Meir 1973-ban (fotó: Wikipedia)
Valamikor 1913 körül, Denverben ismerkedett meg későbbi férjével, az elkötelezett szocialista Morris Myersonnal. A jwa.org jellemzése szerint a férfi egy csendes, szemüveges cégérfestő volt, aki szerette a költészetet és a zenét, és hosszas irodalmi, illetve történelmi előadásokat tartott Goldának, a nő cionista szenvedélyével viszont kevéssé tudott csak azonosulni. Golda Mabovics pár éven belül aztán kibékült a szüleivel, és hazaköltözött, majd 1916-ban leérettségizett, beiratkozott egy milwaukee-i tanárképző főiskolára. Heti háromszor tanított gyerekeket olvasásra, írásra és történelemre egy népiskolában, a Milwaukee-i Zsidó Központ jiddis iskolájában, valamint – apja nagy bánatára – a munkáscionizmusról tartott előadásokat munkásoknak.
1917 novemberében Nagy-Britannia kiadta a Balfour-nyilatkozatot, amelyben támogatta a „zsidó nemzeti haza megteremtését Palesztinában”, amennyiben „ez nem jár ez nem jár együtt a területen élő más népek önrendelkezési jogainak csorbulásával”. Egy hónappal később, karácsony este Golda Mabovics feleségül ment Morris Myersonhoz azzal a feltétellel, hogy Palesztinába emigrálnak és egy kibucban fognak élni. A Merhaviát választották, amely egy rothadó, maláriás mocsárvidéken épült, ahol – ahogy ő fogalmazott – „nem volt se gyümölcsös, se rét, se virág, se semmi”. 1921-től éltek itt: Golda mandulát szedett és facsemetéket ültetett, Morris a földeken dolgozott. Meir otthonosan mozgott a kibucban: olyan szakértője lett a tyúktenyésztésnek, hogy Haifába küldték egy menedzsmenttanfolyamra, később pedig a Hisztadrut (szakszervezet) képviselőjévé választották.
Goldával ellentétben Morris haszontalannak érezte magát, és hagyományosabb családi életre vágyott; ráadásul még maláriát is kapott. Így aztán két és fél év után elhagyták Merhaviát, és Jeruzsálembe költöztek, ahol Golda két gyermeket szült – 1924-ben egy fiút, Menáhémet, 1926-ban meg egy lányt, Száráh-t – és szorgalmasan próbált jó feleség és anya lenni, ahogy férje kívánta. Morris könyvelőként dolgozott a Hisztadrut Építési Hivatalnál éhbérért, Golda pedig nevelte a gyerekeket, kétkezi munkákat vállalt, és arról álmodozott, hogy egy napon majd Izraelért és a cionizmus eszméjéért fog harcolni.
Golda Meir és Richard Nixon amerikai elnök a Fehér Házban, 1969. szeptember 26-án (Fotó: Getty Images)
1928-ban egy nap összefutott egy régi barátjával, David Remezzel, aki felajánlotta neki a Hisztadrut Női Munkástanácsnak titkári pozícióját. Tudta, hogy Morris sosem hagyná jóvá, mégis elvállalta az állást, és a gyermekeivel és a nővérével Tel-Avivba költözött. Morris hétvégenként meglátogatta, de a házasságuk gyakorlatilag véget ért (bár hivatalosan soha nem váltak el) Goldát egész életében mardosta valamilyen homályos bűntudat, amiért „nem lehetett az a feleség, akit a férje akart, és akinek lennie kellett volna”. Az is aggasztotta, hogy nem tett eleget a gyermekeiért. „Mindig rohantam egyik helyről a másikra – munkába, haza, egy találkozóra, hogy Menáhémet elvigyem egy zeneórára, hogy Száráh-val orvoshoz menjek, bevásárolni, főzni, dolgozni és újra haza. És még a mai napig sem vagyok biztos benne – írta élete vége felé -, hogy nem ártottam-e a gyerekeknek, nem hanyagoltam-e el őket.”
Meir gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. 1934-ben a Hisztadrut végrehajtó bizottságának tagjai közé választották, két évvel később pedig a politikai osztály vezetője lett. A második világháború alatt számos kulcsfontosságú tisztséget töltött be a Cionista Világszervezetben és a Zsidó Ügynökségnél. Golda Meir egyike volt annak a tizenkét politikusnak, akik kézjegyükkel elláthatták Izrael Állam függetlenségi nyilatkozatát 1948 május 14-én. Erre később így emlékezett: „Miután aláírtam, sírtam. Amikor iskolás gyerekként az amerikai történelmet tanultam, azokról is olvastam, akik aláírták az Amerikai Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát. Olyan hihetetlen volt, hogy azok valódi emberek voltak és az valóban megtörtént. És akkor én is ott ültem és aláírtam a függetlenségi nyilatkozatot.”
Golda Meir John F. Kennedy társaságában (fotó: Wikipedia)
Ugyanakkor az rögtön világossá vált, hogy az arabokkal való fegyveres összecsapás elkerülhetetlen (Egyiptom, Szíria, Libanon, Transzjordánia és Irak már másnap meg is támadta az új államot), a fegyveres erők felszereléséhez és kiképzéséhez pedig hatalmas pénzösszegre volt szükség. Mivel tökéletesen beszélt angolul, Meir önként jelentkezett a feladatra, hogy az Egyesült Államokba utazzon, és 25 millió dollárt szerezzen az ottani zsidó közösségtől; végül épp a duplájával, 50 millióval tért haza. Az év májusában, amikor arab hadseregek állomásoztak Izrael határainál, Meir muszlim nőnek álcázta magát, és átkelt Jordániába, hogy titokban találkozzon Abdullah királlyal, és megpróbálja meggyőzni őt, hogy maradjon ki a háborúból. Bár az uralkodó tisztelettel fogadta, nem reagált a kéréseire.
Pár hónappal később kinevezték nagykövetnek a Szovjetunióba, bár ettől nem volt különösebben elragadtatva; egyrészt nem beszélte a nyelvet, másrészt félt attól, hogy egyedül fogja magát érezni Moszkvában, távolt az otthonától. Az oroszországi zsidók azonban kitörő lelkesedéssel fogadták, és Ros Hásáná napján megtöltötték a moszkvai zsinagógát, hogy üdvözöljék őt. 1949-ben beválasztották a Knesszetbe (izraeli parlament), és David Ben-Gurion miniszterelnök munkaügyi miniszterré emelte: a feladata az volt, hogy munkát és lakhatást találjon annak a közel hétszázezer bevándorlónak, akik 1948 májusa és 1951 vége között áramlottak az országba.
Meir hét évig volt a munkaügyi tárca vezetője. Bár szíve szerint még tovább is maradt volna ebben a pozícióban, 1956-ban külügyminiszterré nevezték ki. Ben-Gurion ragaszkodott hozzá, hogy vegyen fel egy héberül hangzó vezetéknevet, hogy jobban képviselje héber nyelvű nemzetét; így lett Myersonból Meir.
Golda Meir és VI. Pál pápa a Vatikánban (Fotó: Getty Images)
Ahogy a jwa.org írja, Golda Meir a világ egyetlen női külügyminisztere volt ekkoriban, ráadásul nemigen törődött a formaságokkal: turistaosztályon repült, azzal sokkolta a szállodai személyzetet, hogy saját kezűleg mosta ki az alsóneműjét és pucolta ki a cipőjét, és a konyhájában, kötényben fogadta a külföldi méltóságokat, házi készítésű süteményével kínálta őket, miközben előadást tartott nekik Izrael biztonságpolitikájáról. Naponta állítólag száz szál cigarettát füstölt el. 1966-ban úgy döntött, hogy visszavonul a kormányzástól; Abba Eban vette át a posztját. Hatvannyolc éves volt, és úgy érezte, hogy készen áll arra, hogy főállású nagymama legyen, és visszatérjen az egyszerű, polgári életbe.
Ám az izraeli politika nem tudta sokáig nélkülözni: egy ideig az Izraeli Munkapárt főtitkári tisztségét töltötte be, majd miután 1969 februárjában hirtelen szívrohamban meghalt Levi Eshkol miniszterelnök, a párt felkérte, hogy legyen Izrael vezetője.
Meir több mint négy évig élvezhette volna a hatalmat, ha Egyiptom és Szíria nem indít meglepetésszerű támadást Izrael ellen 1973. október 6-án. Ez volt az ún. Jom kippuri háború, az ország történetének egyik legnagyobb katasztrófája. Bár az izraeli erőknek sikerült visszaverniük a támadást, a veszteség óriási volt: több mint 2700-an haltak meg a harcokban. Meir élete végéig bánta, hogy nem követte az ösztöneit, és nem hívta be napokkal korábban a tartalékosokat, ahelyett, hogy a katonai hírszerzés szakértőinek tanácsára hallgatott volna, akik nem láttak okot a mozgósításra. A nemzeti trauma hatására a közvélemény ellene fordult; a halottak szülei az utcán kiabáltak vele, és őt, valamint védelmi minisztert hibáztatták a szörnyű veszteségekért, az országban pedig folyamatosan nagyszabású tüntetéssorozatok zajlottak. Bár a Munkapárt megnyerte az 1973. decemberi választásokat, Golda Meir képtelen volt kormányt alakítani. 1974. április 10-én lemondott, és június 3-án hivatalosan is átadta a miniszterelnökséget Jichák Rabinnak. Utolsó televíziós fellépésén Golda Meir lemondását ekként indokolta: „Már nem leszek soha ugyanaz, aki a háború előtt voltam.”
1978-ban, 80 éves korában hunyt el Jeruzsálemben. Megítélése ma már egyértelműen pozitív: Izrael egyik alapítójaként, a modern cionizmus élharcosaként és az ország első (és mindezidáig utolsó) női miniszterelnökeként, akit hazájában előszeretettel neveznek vasladynek vagy nőstényoroszlánnak, mondjuk aligha lehetne más.
