„Amikor tudtam, hogy most kellene felszállnia a repülőgépre, akkor nagyon izgultam, hogy tényleg szálljon fel. Rettegtem attól, hogy majd jönni fog egy SMS, hogy »Sorry, meggondoltam magam«. Onnantól kezdve, hogy értesültem arról, hogy felszállt és úton van, már nagyon boldog voltam” – meséli Vékes Csaba rendező, akit a magyar nézők leginkább a Szia, Életem és a Hetedik alabárdos című munkái miatt ismerhetnek.
Alkotótársával, Roskó Péter producerrel nem kisebb feladatra vállalkoztak, minthogy a tévéfilmes büdzséjükből („a 300 milliós támogatás 10 éve még nagy pénz volt, ma már nagyon be kell osztani, hogy valahogy kijöjjünk belőle”) megszereznek egy világsztárt egy kisebb, de annál fontosabb mellékszerepre. Ehhez kellett Roskó Péter szívhez szóló levele is, amit Duffy ügynökének küldött el, és amiben leírta, milyen sokat jelentett neki Duffy fiatalon, és milyen sokat jelentene, ha szerepelne a filmjükben. Talán ez is szerepet játszhatott a sikerben, de aminek biztosan köze volt ahhoz, hogy a sztár igent mondott, az a tény, hogy tetszett neki a forgatókönyv.
A filmben Duffy egy kivándorolt magyart játszik, aki a tengerentúlon csinálta meg a szerencséjét, és most úgy dönt, hogy besegít gyerekkora fociklubjának egy 100 millió forintos támogatással. Csakhogy egy apró félreértés miatt a hasonló nevű gombfociklubnak megy el az utalás, ami csodás kezdőpont egy jó kis filmes kalamajkához, ami emellett egy szerelmi háromszöget is takar, melyben apa és fia egyazon nőbe lesz szerelmes…
Patrick Duffy és Vékes Csaba rendező a Lepattanó című film forgatásán, a BVSC stadionjában (Fotó: Trenka Attila)
Vékes Csaba szerint Patrick Duffy annyira szerette a könyvet, hogy semmit nem akart igazítani rajta, és arra sem tartott igényt, hogy a karakterét hozzá igazítsák. „Ő egy elképesztően profi színész, és miután először beszéltem vele Zoomon, addigra már annyira elmélyült benne, kitalálta a karaktere teljes háttértörténetét, hogy erre nem volt semmi szükség”.
Végül bejutunk a sztár lakókocsijába is, aki láthatóan rutinosan fogadja a jelenlétével együtt járó kiemelt sajtóérdeklődést, és rutinosan adja elő a régi, Dallasos sztorikat ugyanúgy, mint az újakat.
Egy olajmágnás lakókocsijában
Jól tudom, hogy először jársz Magyarországon?
Izgatott voltam, hogy Magyarországra jöhetek, magammal hoztam a barátnőmet (Linda Purl, színésznő – a szerző) is, aki szintén nem járt még errefelé. Tegnap például szabadnapom volt, amit arra használtunk, hogy felfedezzük Budát és Pestet. Estefelé egy koncertre tartottunk, amikor véletlenül belefutottunk a tanár-diák tüntetésekbe. Nagyon izgalmas volt. Amerikában is megéltem már hasonlókat fiatalon, hiszen már nagyon öreg vagyok. Diákkoromban, a hatvanas években rengeteg diák tüntetett. Amit tegnap láttam, arra emlékeztetett, amit annak idején Amerikában átéltem.
A háború ellen tüntettünk, de ez másról is szólt. Meg akartuk mutatni, hogy mi, fiatalok is részt akarunk venni a politikában, vállaljuk az ezzel járó felelősséget. Az idősebb generációk nem szerették volna, hogy beleártsuk magunkat, de mi csak azért is megtettük. A háború engedélyt adott nekünk arra, hogy mi is beleszóljunk mindabba, ami az országban zajlik. Tegnap valami nagyon hasonlót tapasztaltam, és ez meghatott. Amikor elkezdtek felismerni az emberek, gyorsan leléptünk, mert ez az esemény a tanárokról és a diákokról szólt, és nem akartam elterelni róluk a figyelmet. Nagyon örülök, hogy Lindával a szemtanúi lehettünk ennek.
Patrick Duffy lakókocsijában adott nekünk interjút (Fotó: Trenka Attila)
Létezik olyan ország a világon, ahol az emberek nem ismernek fel?
Ez nehéz kérdés, talán Lappföldön jók az esélyeim, de ebben sem vagyok biztos. (nevet) Egészen elképesztő, hogy a Dallas a világ összes országában ennyire népszerű lehetett. Ez nagyon-nagyon kevés sorozatnak sikerül. Sok országban leszinkronizáltak bennünket, de a Dallas úgy is működött. Olyan fontos részei lettünk idővel az emberek életének, hogy azt gondolták rólunk, ismernek bennünket. Ráadásul én a jófiút játszottam, akit mindenki kedvelt. Ha az emberek felismernek, mindig örömöt látok az arcukon. Az azért kicsit fáj, amikor gyönyörű, fiatal lányok jönnek oda hozzám, hogy a nagymamájuk szerelmes volt belém. (nevet) „A nagymamád? Tényleg?” Ez időről időre eszembe juttatja, hogy már 74 éves vagyok. De ez a dolgok rendje. Ám néha az is előfordul, hogy belefutok egy fiatalba, aki ilyen vagy olyan okból csak mostanában nézte meg a Dallast. A vicces az, hogy van valami a sorozatban, ami kortalanná teszi. Még ma is működik.
A keleti blokk legtöbb országában nagyjából akkortájt kezdték vetíteni a Dallast, amikor Amerikában véget ért. Eljutott hozzád a híre, hogy a világ egy részén pont ekkor vált a sorozat szupernépszerűvé?
Amerikában ebből nem sokat tapasztaltam, viszont Európába érve már eljutott hozzám a híre. Egyszer egy Monte Carló-i televíziós fesztivál vendége voltam, ahol egy koktélpartin a román nagykövet lépett oda hozzám könnyekkel a szemében, és mondta el, hogy a Dallas volt az első tévésorozat a hazájában, ami megmutatta az embereknek a nyugati életet. Az egész ország megállt minden héten azon az estén, amikor a tévében a Dallast adták. Minden ablakból a Dallas főcímzenéjének (ekkor dúdolni kezdi) hangjai szűrődtek ki. Volt egy nagyköveti kitűzője, amit átadott nekem azzal, hogy köszöni, hogy megmutattuk az országának, milyen lehet szabad embernek lenni.
Fotó: Trenka Attila
Később egy kisebb filmed, a Dallas Hotel is bemutatta ezt.
Az egy aprócska diákfilm volt. Egy húszas éveiben járó lány készítette el a barátjával. Szinte már álomszerűen mutatta be, hogy a tévésorozatnak milyen hatása volt az országára. Vicces volt, mert kilencéves gyerekek adtak benne elő jeleneteket a Dallasból a karaktereink bőrébe bújva. Mindig meglep, amikor a Dallas hatásával szembesülök. A mi fejünkben ez csak egy szórakoztató műsor volt, semmi több. Szerettük csinálni, de nem vettük túl komolyan.
Azért a sorozat kapott némi kritikát is a kapitalista, fényűző, pazarló életmód népszerűsítéséért. Ez hogyan érintette?
Amerikában a Dallas nem volt más, csak színtiszta szórakoztatás. Viszont a keleti blokkban már nemcsak ennyit jelentett: megmutatta, milyen lehetőségeket tartogat a világ. Tény, hogy a Dallas világképe nagyon kapitalista volt, ami arra a klisére épült, hogy megmutatja az amerikai álmot. Azt üzente, hogy bárki elérheti azt az életmódot, amit a képernyőn látunk. A keleti országokban új üzenetnek számított, hogy nincsenek korlátok. Ezért is reagáltak itt rá az emberek olyan erősen. Nyilván nem azt üzente, hogy mindenkiből olajmilliárdos lehet, de az kétségtelenül benne volt, hogy mindenki élhet egy sokkal jobb életet annál, mint ami eddig neki megadatott. Ráadásul akkoriban omlottak össze a keletet a nyugattól elválasztó falak, ami szintén azt az üzenetet hordozta magában, hogy mostantól bármi lehetséges. Jó helyen voltunk jó időben.
Az IMDb mozis adatbázisban a jellemzőid között sorolják fel, hogy mindig jófiúkat játszol. Sosem szerettél volna átállni a sötét oldalra?
Nem volt ilyen, megbékéltem a jófiúságommal. Ez egyedül a Dallas elején jelentett problémát, amikor az írók nem igazán éreztek rá, hogyan tudnák Bobbyt érdekessé tenni, hogy megfelelő ellenpontja legyen a sorozat Jockey-jának. Jockey szerepét írni viszonylag könnyű volt, mert a szerepbe szinte bármi belefért. Lehetnek afférjai, kerülhet piszkos üzletekbe, pénzelhet politikusokat… Bobbynak annyira erős karakternek kellett lennie jófiúként, mint Jockey-nak rosszfiúként. Kellett ehhez egy teljes szezon, hogy erre rájöjjenek. Nem akartam én a rosszfiú lenni, csupán én is egy olyan erős karaktert akartam játszani, aki izgalmas a nézőknek. Amikor ez sikerült, borzasztó boldog voltam.
A sorozat két legendás tévépillanatot adott a világnak, a te zuhanyjelenetedet és Jockey lelövését. Milyen emlékeket őrzöl róluk?
Meggyőződésem, hogy annak a jelenetnek köszönhettük, hogy a Dallas ilyen sok évadot megélt. Sokkolta a nézőket, hogy az egyik legfontosabb karaktert lelőtték, sőt még az is lehet, hogy meghalt. A nézőknek hónapokig kellett várniuk arra, hogy kiderüljön, él-e még Jockey, és az izgalom tényleg a tetőfokára hágott. Eredetileg csak három hónap lett volna a várakozási idő az évadok között, de pont akkor tört ki a színészsztrájk, ezért további három hónap adódott hozzá. A világ fél évet várt arra, mi lett Jockey sorsa. Olyan magas nézettséggel tértünk vissza, mint tévésorozat még soha, és ezután garantálva volt, hogy sok éven át képernyőn leszünk. Amikor később kiléptem a Dallasból, eszembe sem jutott, hogy valaha is visszatérjek: ezért is kértem, hogy öljék meg a karakterem. Aztán meggyőztek a visszatérésről, de ezt is nagy titokban tartottuk. A zuhanyjelenetemet külön, a többiektől távol vettük fel, nem a Dallas stábjával, nehogy kiszivárogjon bármi is, és mindenki számára meglepetés legyen. Ez sikerült is: ez máig minden idők egyik leghíresebb tévés pillanata.
