Richard James eredetileg nem akart semmiféle gyerekjátékot feltalálni. A férfi hajómérnökként dolgozott a Cramp Hajógyártó Vállalatnál Philadelphiában, a Delaware folyó mellett, és 1943-ban, a második világháború kellős közepén épp egy sürgető problémára igyekezett megoldást találni: nevezetesen, hogy a hajón szállított felszerelés akkor is biztonságban legyen, amikor a jármű épp a sziklás tengeren hányódik. James egy új típusú feszítőrugó kifejlesztésén dolgozott, és közben véletlenül levert egy prototípust az asztaláról. A rugó viszont ahelyett, hogy visszapattant volna, a mérnök szavaival élve inkább komótosan elsétált a helyéről.
Egy klasszikus Slinky (Fotó: Wikipedia)
Ez az aprócska baleset adta Jamesnek az ötletet, hogy a rugón alapuló játékot hozzon létre, és így ahhoz a emberhez fordult, aki később a történet talán legmeghatározóbb szereplőjévé vált: a feleségéhez, Bettyhez. Betty volt az, aki a szótárat lapozgatva talált nevet az új terméknek: úgy gondolta, hogy a slinky kifejezés, amely „kecses és kanyargós mozgást” jelent, találóan jellemzi a rugót (amit magyarul egyébként többnyire lépcsőjáró rugónak vagy lépegető rugónak szoktak nevezni, de most maradunk a Slinkynél). James beszervezte két munkatársát, Coleman Barbert és Dylan Gediget is, és így közösen 500 dolláros kölcsönt igényeltek az ötlet továbbfejlesztésére, illetve a James Industries megalapítására. Az eredeti Slinky 6,35 cm magas volt, és 22,9 méter hosszú széntartalmú acélhuzalból készült, 98 tekercsbe felcsavarva. Az 1946-ban benyújtott szabadalomban James azt írta, hogy a Slinky „igény szerint különböző anyagokból gyártható, de a legjobb eredmény elérése érdekében az SAE 1050-től SAE 1095-ig terjedő rugóacél használata kívánatos, természetesen megfelelő hőkezeléssel a rugózási tulajdonságok fejlesztése érdekében”. Szabadalma még a játék pontos matematikai egyenletét is tartalmazta.
De hogy is működik ez a ránézésre pofonegyszerű kis szerkezet? Ahogy a szabadalom.blog.hu is írja, a lépegetés oka könnyen megmagyarázható: ha meglökjük a rugót, mozgási energiát közlünk vele, ami a rugalmas kölcsönhatás miatt tovaterjed. Mivel egy lépcsőre/lejtőre helyezzük, van helyzeti energiája is. A mozgási energia átalakul helyzeti energiává, a helyzeti energia mozgási energiává és így tovább mindaddig, míg a rugó meg nem áll. Jó példa ez az energiaátalakulásra.
Richard James szabadalma (Forrás: createdigital.org.au)
1945 karácsonya előtt James bemutatta a Slinkyt a philadelphiai Gimbels áruházban. Felesége ideges volt, hogy a bemutató bukás lesz, ezért megkérte egy barátját, hogy menjen el és vásároljon egy Slinkyt. „Adtam neki egy dollárt, és azt mondtam: Menjünk le, és vegyünk mindketten egyet, hogy a férjem jobban érezze magát” – emlékezett vissza később Betty. „Aztán kiszálltunk a liftből, és az egyik sarokban emberek százai hadonásztak egydolláros bankjegyekkel. És a férjem ott állt a tömeg közepén.” James két órán belül eladta a 400 darab Slinkyt tartalmazó készletét. A háború után a volt hajómérnök aztán kifejlesztett egy gépet a Slinkyk tömeggyártására, amely 10 másodperc alatt volt képes feltekerni egy rugót; a modern rugógyártók által használt tekercselőegység nagyrészt máig ugyanaz maradt, azonban biztonsági okokból ma már mindkét végét felgöngyölítik, hogy a gyerekek ne vágják meg magukat az éles dróttal.
A játék népszerűsége az 1950-es években tetőzött, de James érdeklődése a Slinky iránt lassan kezdett alábbhagyni, miután csatlakozott egy obskúrus keresztény szektához, majd 1960-ban elhagyta feleségét és hat gyermekét, hogy – minő váratlan fordulat – Bolíviába menjen hittérítőnek; itt hunyt el 1974-ben.
Jamesszel ellentétben azonban Betty továbbra is bízott a Slinkyben. Gyárat alapított Pennsylvaniában, és még a házát is jelzáloggal terhelte meg, hogy 1963-ban részt vehessen egy New York-i játékkiállításon. Fáradozásait siker koronázta: a 60-as években a Slinky valóságos reneszánszát élte, amihez részben a Betty által írt ún. jingle (avagy szignálzene) is hozzájárult, amely aztán amerikai gyerekek generációinak égett bele egy életre az agyába.
Ugyanakkor azt valószínűleg Betty sem sejtette, hogy valójában mennyire sokoldalú játékot teremtettek. A vietnami háború alatt a katonák például rádióantennának használták a rugót: az egyik végét a rádiójukhoz erősítették, a másik végét pedig egy fa ágai közé dobták, így tisztább jelet kaptak. 1985-ben Margaret Rhea Seddon űrhajós egy Slinkyt vitt magával az űrbe, hogy annak segítségével demonstrálja a gravitációs zéró gravitációt. Az amerikai National Wildlife Foundation szerint pedig egyes madárbarátok a Slinkyket máig arra használják, hogy megakadályozzák a mókusok madáretetőbe jutását: „A mókusok megpróbálnak felugrani a rúdra, megragadják a Slinkyt, és azonnal a földre pottyannak.”
Férje távozása után Betty még 38 évig vezette a James Industriest, és több alkalommal is újragondolta legsikeresebb termékét: a színes műanyag Slinky, a Slinky-vonat, majd később a Slinky-kutya voltak talán a legikonikusabb fejlesztések: miután a Slinky-kutya megjelent az 1995-ös Toy Story című filmben, a cégnek évi 12 000 darabról 40 000 darabra kellett növelnie a termék gyártását, de nyilván az Ace Ventura 2. emlékezetes Slinky-jelenete is alaposan megdobta az eladásokat. 1998-ban Betty eladta a James Industriest a Proof of Productsnak, amely átnevezte magát Proof-Slinkyre. A Slinky 2001-ben Pennsylvania hivatalos állami játékává vált, és ugyanebben az évben Betty bekerült a Játékgyártók Dicsőségcsarnokába. 2008-ban bekövetkezett halála előtt Betty az NBC-nek nyilatkozott a játék népszerűségéről: „Azt szoktam mondani, hogy ezzel játszani olyan, mintha mogyorót ennél; ha egyszer elkezded, már soha nem tudod abbahagyni.”