Ez meg ki?
Ez az én generációm, azaz a negyvenpluszosok alapértelmezett kommentje, ha eléjük kerül egy hír Azahriah-ról. És ez még a jobbik eset, a legtöbbször ugyanis elhangzanak mindenféle jelzők is vele kapcsolatban, amiből egyértelmű, hogy a Tisztességes, Fizetésből Élő Magyar Embereknek alapvetően nem tetszik az, hogy egy 21 éves, semmiből (na jó: Újpalotáról) érkezett fiú a saját erejéből és ötleteiből, YouTube-videókkal, majd saját dalokkal felépítette magát, a közösségi médiát ügyesen használva ápolja imidzsét, és most éppen poptörténelmet ír: háromszor is megtölti egymás után a Puskás Arénát.
Természetesen nem arról van szó, hogy az emberek nem tudják, ki ő, Azahriah-ról ugyanis mára tényleg csak az nem hallott, aki a szó szoros értelmében egy kő alatt él. (És most nem azokra gondolunk, akiknek ő nem egy popsztár, hanem egy papi ármánykodás során leprában elhunyt izraeli király a Bibliából. Erről a sztoriról különben is született egy nagyszerű cikkünk.)
Az olyan kommentek, mint az
- „Ez meg ki?”
- „Életemben nem hallottam róla.”
- „Nekem őt ismernem kéne?”
- „Most komolyan, ez a hír? Én meg tojásrántottát reggeliztem ma, aztán arról mégsem írtok.”
- „Erre kíváncsiak százezrek? Ezért tart itt ez az ország!”
- „Nem ismerem, nem is érdekel, de mi anno LGT-re meg Illésre jártunk, na, az ZENE!”
természetesen nem arról szólnak, hogy a kommentelők nem ismerik őt, hiszen ezen két kattintással és egy Wikipedia-oldal kétperces végigfutásával változtathatnának. Dehogy: ez arról szól, hogy nem tetszik nekik, hogy valaki hirtelen sztár lesz. Annyira hirtelen, hogy tavaly még a szolnoki palacsintafesztivál egyik tojtojvécéje mögött kapták megcsaláson, most meg hajnalban kell letáborozni a rajongóknak (és a szüleiknek) a jegyirodák előtt, ha be akarnak jutni a koncertjére. Láttunk már felfelé ívelő karriereket a szórakoztatóiparban, de hogy valaki NER-es hátszél és kormányzati pénz nélkül ilyen ballisztikus ívben csapódjon be a magyar popzene pocsolyájába (bocsánat a rettenetes képzavarért, lesz még egy pár), arra még nem volt példa.
Fotó: Azahriah / Facebook
Azahriah és a keserű, irigy boomerek kapcsolatát már elemeztük külön is, de mivel életkoromból adódóan valahol értem és egy nagyon-nagyon kicsit át is érzem az ezzel kapcsolatos frusztrációkat, leírnám röviden, mit akar mondani az, aki Azahriah-t és a dalait szapulja a triplakoncert kapcsán:
Régen nem voltak ilyen zenék, és egészen máshogy is néztek ki és viselkedtek azok, akik a zenéket csinálták. Most már minden máshogy van, nem értem, mi történik, és ez megijeszt, és bár nekem Azahriah nem ártott és nem is vett el semmit az életemből, indokolatlanul dühös vagyok rá. Mivel erről ha tudnék, sem akarnék beszélni, ezért inkább követelem, hogy ez, ami most van, ne legyen, hanem egész más dolgok legyenek, például olyanok, amikre én emlékszem és amiket értek. Tiltakozom, hogy a nálam fiatalabbak más zenéket hallgatnak, más ruhákban járnak és más drogokat fogyasztanak, mint amikor én voltam annyi idős, mint most ők. Ezt a hülyeséget tehát, hogy változik a világ, most azonnal fejezzük be! Ha rajtam múlna, ezt az egészet betiltanám.
Illetve van egy olyan forgatókönyv, amelyben a kommentelőknek igazuk van: az, amelyben Azahriah zenéje nagyon-nagyon rossz, nevetséges, idegesítő pózőrködés, tartalom nélküli, fantáziátlan popklisék összefércelve, külföldi minták pofátlan majmolása és így tovább. A felette ítélkezők persze meg vannak róla győződve, hogy ez így van, függetlenül attól, hogy meghallgattak-e tőle bármit (spoiler alert: nem hallgattak meg tőle semmit).
A kérdés tehát az: tényleg rossz-e Azahriah zenéje, vagy jó, sőt, annyira jó, hogy indokolt a triplakoncert? Mit tud ez az ember, ha csak a dalait hallgatjuk? Egy-két év múlva lecseng az őrület és eltűnik a süllyesztőben, vagy Karikó Katalin Nobel-díja után rögtön adunk egy nemzetközileg értelmezhető popsztárt is a világnak? Most nem azért, de én vagyok az ideális jelölt arra, hogy ezt megválaszoljam: két héttel ezelőttig legfeljebb rémlett, hogy ki ő, és esküszöm, nem hallgattam tőle semmit soha. 41 éves vagyok, Kispálon, Radioheaden és Nine Inch Nailsen nőttem fel (szerencsére később elkezdtem tisztességes punkzenéket is hallgatni, így nem lettem idegesítő, önsorsrontó edgelord), nekem ezek A Nagy Zenék, minden amellett szól tehát, hogy zsigerileg utáljam az Azahriah-jelenséget. Vettem hát egy nagy levegőt, és végighallgattam az összes számát Spotifyon; mindjárt kiderül tehát, hogy mire jutottam. Haladjunk időrendi sorrendben!
(Disclaimer: csak a stúdiólemezeket hallgattam meg, az egyszámos kislemezeket és EP-ket nem, ahogy a koncertfelvételeket sem. Mondom, boomer vagyok.)
Desh és Azahriah a 2021-es MTV Music Awards-on (Fotó: Profimedia)
I’m Worse
A címből is sejthető, hogy hősünk itt rosszfiúként, igaz, érzékeny és önreflexív rosszfiúként prezentálja magát, felváltva énekel arról, hogy hogy menjen mindenki a búsba, arról, hogy mennyire vágyik a szerelemre, és arról, hogy mennyit gondolkodik múltbéli bűnein. (Ez utóbbi különösen vicces, tekintve, hogy ezeket a dalokat 17-18 évesen írta.) A tény, hogy angol nyelvű a lemez, arra utal, hogy ő eleve nemzetközi porondra pályázott, és az ambíció bizony nem is alaptalan. Bár nehéz elképzelni, hogy Azahriah debütalbumát magamtól meghallgatom még egyszer valaha, vitathatatlan, hogy:
- tökéletes, de tényleg T.Ö.K.É.L.E.T.E.S. angolsággal énekel, a kortárs RnB-re és hiphopra jellemző összes manírt nagyszerűen hozza;
- bár itt-ott vastagon nyakon önti saját hangját
vokóderrelautotune-nal (kösz, Zoli!), tudjátok, az az a rendkívül idegesítő digitális hangmagasság-korrekció, amelyet anno Cher ismertetett meg a világgal, áldassák a neve, de ez inkább kifejezőeszköz, nem mentőöv, ugyanis egyértelmű, hogy szép hangja van és tudja is használni, és még csak tehetségkutatós sikerekre sem volt szüksége, hogy ezt elhiggye magáról; - maguk a dalok is technikásak, ráadásul lazán és magabiztosan váltogatja a műfajokat, ütemképleteket, még a kétperces számokba is simán belefér, hogy olyanok legyenek, mintha három másikból fércelte volna őket össze. A Fufuflex utolsó fél perce például pont olyan, mint egy Linkin Park-sláger; tudjátok, ez az a nu-metal együttes, ami akkoriban volt menő, amikor ő óvodás volt.
Ezzel együtt sem tudnék felidézni egy számot sem az I’m Worse-ről (pedig csak most hallgattam meg), utálni viszont nem utáltam, még csak nem is idegesített. Mondanám, hogy szárnypróbálgatás és a saját hang keresése, de inkább az volt az érzésem, hogy egyszerűen szeretett volna egy olyan hangzású minialbumot, amit az általa tisztelt énekesek és producerek szoktak összehozni, ez pedig sikerült neki.
Különben is, 18 éves volt, amikor ez megjelent, mégis mit vártam? Én mit csináltam 18 évesen?! Szorongtam az érettségi miatt, minden szabadidőmet béna számítógépes játékokra fecséreltem, hétvégenként pedig elmentem a Trafóba britpop-bulikba, hogy a sarokban állva ne merjem megszólítani a lányokat. (Akkoriban még így ismerkedtek, akik ismerkedtek.) Egy gitárt nem tudtam megpengetni, nem hogy másfél milliós hallgatottságú popszámokat írni. Szóval szép munka, gondolom.
camouflage
Igen, így: kisbetűvel írja, és mi ezt tiszteletben tartjuk.
Alakul! Ez volt az első gondolatom, amikor meghallottam az első szám Led Zeppelin-es riffjeit, főleg, hogy természetesen ő maga gitározik. A továbbiakban aztán inkább marad az előző lemezről ismerős, biztonságos popzenénél, a számok többsége simán mehetne (és alighanem megy is) a háttérben a Bershkában, Pull&Bearben és a hasonló, fiatalokra targetált ruhaboltokban. Fast fashion zene – és ezzel nincs semmi baj. Főleg, hogy igyekszik minden dalt megbolondítani valami meglepő motívummal, itt egy kis trapra úsztatott balkáni umcaumca, ott egy kis chiptune, amott némi indiepop. Az aight például bármilyen nagy költségvetésű romkom betétdalának elmenne, pluszpont a Chris Rea-s, sőt! Mark Knopfler-es gitárért (még hogy ez a kis ficsúr nem tiszteli a klasszikusokat!), szóval kezdem érteni, mit esznek rajta.
Az I’m Worse után sokat nem tudok írni erről az albumról, legfeljebb annyit, hogy miközben nagyjából ugyanazt adja, sokkal lazább, magabiztosabb és kevésbé arcoskodik: szerényebb, őszintébb az egész. A végére (nagyjából az angel dustnál) nem csak el tudtam képzelni, hogy
tinédzserek erre a zenére élik meg a szobájukban zokogva a pusztító szívfájdalmat, aminél soha semmi nem lesz már elviselhetetlenebb az életben, és innentől semmi értelme semminek, hanem eszembe jutott, milyen volt, amikor én csináltam ilyesmit egészen más, de nem feltétlenül jobb zenékre.
Na jó, zokogás nélkül, azt a fiúknak akkoriban még nem volt szabad, aztán mégis normális ember lett belőlem, ja várj, nem.
A ló túloldalán
Végre elérkeztünk Azahriah magyarul éneklős (reméljük, még sokáig tartó) korszakához, azaz számomra innentől kezdve érdekes a történet. Az, hogy vállaltan magyar közönségnek énekel, több dolgot is feltételez: végre nyelvi és szociokulturális korlátok nélkül szabadon engedheti a költészetét (mert a jelek szerint van neki ilyenje) és végre lubickolhat a balkáni sírva vigadásra, mulatósra és pálinkára épülő magyar popzenei hagyományokban. Ez egyébként nem is vegytisztán az ő albuma, hanem közös projekt DESH-sel, akiről 5 perc spotifyozás és a hallgatottsági adatok alapján úgy tűnik, a hazai trap, reggaeton és általános rapperarcoskodás helytartója lehet, egyébként nyilván nem tudok róla semmit, a kommentelők pedig úgyis kijavítanak majd.
A Tisztán iszom kész statement:
Azahriah nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy leváltsa a lagzikon egyeduralkodó, zeneileg, szövegileg és minden egyéb szempontból rettenetes Pálinka dalt, és én bár életemnek ezen szakaszán kevés esküvőbe vagyok hivatalos, nagyon szurkolok neki, hogy sikerüljön.
A lemez maradék kilenctizede azonban felemás, itt ugyanis Azahriah és DESH egymás kezéből veszik ki a mikrofont. Mondanom sem kell, mindig sokkal érdekesebb, amikor hősünk kezében van, mert ő nem csak a csajozásról és a drogokról énekel/rappel, hanem társas magányról, a szupersztársággal járó kiégésről, a gazdag emberek felszínességéről, az őt utánzó csicskákról és hasonló, magyarok milliónyit napi szinten érintő témáról. Nehezen tud leszakadni arról, hogy most, hogy sikeres lett, kiderült, mennyire pénzéhes mindenki, és akit a barátjának hitt, az is csak egy szeletet akar a csillogásból. Amikor azonban nem erről, akkor természetesen a nőkről énekel: ahogy a Mind1-ből, vagy az ukulelés, a 90-es éveket idéző tevagyazalányból kiderül, Azahriah őszintén romantikus lélek, aki hisz az igaz szerelemben, és vállalja, ha valami fáj neki, mindeközben pedig szerencsére egyáltalán nem nőgyűlölő és nem is tárgyiasít senkit. Bár önmagában ezért senkinek nem járna dicséret, a generációjának hiphopsztárjait ismerve igenis nagy dolog ez.
Az olyan szövegrészletek pedig, mint a
Faszomat már, minek a hype, ne dirigálj, csak az a vibe, ha a cigimet tekerem, gyújtom és ugyanígy adom tovább
arra utalnak, hogy Azahriah még mindig ugyanaz a srác a telepről, real csávó, nem nőtt meg az arca csak azért, mert rommá pöccintik a Spotin és a YouTube-on.
memento
Ezen a ponton még mindig nem vagyok rajongó, sőt, inkább tíz évvel öregebbnek érzem magam, mint az ön-emberkísérletem kezdetén. Nem kéne, de mégis azt várom Azahriah idei albumától, hogy győzzön meg, hogy nem vagyok az, mármint reménytelenül öreg. Ezt szerencsére már egyedül készítette, a Spotify-listán egy szál vendégművész bukkan fel, így most már nincs mese, tényleg ki kell derülnie, milyen az, amikor csak ő zenél, csak ő énekel, csak ő mond nekünk valamit a világ (de legalábbis a Z-generáció) mai helyzetéről – magyarul. Erre utal a lakótelepes lemezborító is: itt most – eddigi munkássága során talán először – az igazi Azahriah-t halljuk majd.
Az introvertált dal egészen meglepő: balkáni altrock, egzisztenciális válságba mártott mulatós, a delirium ütemváltós latin diszkó/hiphop BKV-s és filmes hangmintákkal, a casa de papel pattogós reggaetonja közben pedig megtörtént az addig elképzelhetetlen:
önkéntelenül és önfeledten bólogatni kezdtem.
Értem, miért lett sláger a szosziazi, a 3korty vagánykodása is inkább önkritikus és -ironikus, mint fárasztó, a four moods 2 dancehallja közben pedig kénytelen voltam halkan kimondani:
Oké, ez az album jó. Mármint tényleg jó.
A tíz dalból öt olyan, hogy ha én feltörekvő producer lennék, sírva könyörögnék neki a receptért. De nincs recept, fantázia van, stílus- és arányérzék és dalszerzői rutin: Azahriah-ból ez csak úgy jön és kész.
A memento albumot – Azahriah messze legizgalmasabbját – ezennel színpadias gesztussal elmentettem a később (is) meghallgatandó zenék közé; ez az a mappa, ahova csak mentegetek, és aztán sosem nézek rá, de most mégis úgy gondolom, hogy ide biztosan visszatérek majd. Egyelőre elégedett vagyok azzal az érzéssel, hogy mégsem vagyok annyira öreg.
Epilógus
Eltöltöttem egy napot Azahriah zenéjével és nem bánom egy percét sem. Voltak fárasztó pillanatok? Jó sok. Rajongó lettem? Nem. Érdekes és – idős, elhülyült zenekritikusok körében méltán népszerű kifejezéssel élve – üde színfoltja ő a magyar popzenének? Naná! Annyira, hogy innentől kezdve figyelem majd, hogy mi történik vele, és drukkolok, hogy elkerülje a zeneipar nagy csapdáit. Például azt, hogy bekebelezze a NER, vagy – ami talán még rosszabb – atyáskodva lehajoljanak hozzá a könnyűzene Nagy Öregjei, tudjátok, akik tehetségkutatós mentorként szokták kizsákmányolni és kilúgozni a lelkes, jobb sorsra érdemes előadókat, és megmutassák neki, hogyan kellene ezt csinálni, hiszen „ez mégiscsak egy szakma”. Azahriah-nak azonban pont úgy nincs szüksége rájuk, ahogy az én drukkolásomra sem, és biztos vagyok benne, hogy azt mondja majd nekik,
kösz, papa, tudom én azt, mit és hogyan akarok elmondani a zenémmel, ti foglalkozzatok inkább a tizenhetedik újraegyesülős Aréna-koncertetekkel, már amikor nem pont én töltöm meg a helyet.
Alighanem ez lesz az a pillanat, amikor Azahriah-rajongó leszek.
