Nem állítom, hogy a horrorfilmkultúra az alapműveltség része, és hogy mindenkinek álmából felébresztve is tudnia kell, hogy mely filmsorozat főgonosza Pinhead, Chucky, vagy akár Michael Myers (természetesen nem az Austin Powerst játszó színészre, hanem a maszkos-konyhakéses sorozatgyilkosra gondolok), de Freddy Krügert alighanem mindenki ismeri. A filmtörténelem legidiótábban hangzó neve természetese a Rémálom az Elm utcában pizzaképű, pengeujjú, kalapos-pulcsis gonosztevőjét takarja, aki, ahogy a cím is sugallja, álmukban kísérti tinédzser áldozatait, nagyon is valódi következményekkel. Krüger (nálunk szegényesebb abc-jű országokban: Krueger), mint Wes Craven filmjéből kiderül, gyerekekre szakosodott sorozatgyilkos, akit a feldühödött szülők annak idején élve elégettek, ezért az ápolatlan bőr; azóta a túlvilágról jár vissza vegzálni az arra fogékonyakat.
Természetesen soha senki nem gondolta, hogy Freddy valódi lenne, a filmeknek lenne valóságalapjuk, sőt, azt sem, hogy a sok-sok epizódot, spinoffot, crossovert (és egy elfuserált rebootot) megélt karakter bármilyen módon reprezentálná az égési áldozatok és krónikus bőrbetegséggel küzdők közösségét, egy brit jótékonysági szervezet mégis úgy érzi, nem oké az, hogy ezeket a filmeket mindenféle szabályozás nélkül forgalmazzák, vetítik, streamingelik. A Changing Faces nevű sérült, vagy genetikai rendellenességből fakadóan – ahogy ők fogalmaznak – az átlagtól „láthatóan különböző” arcú és testű emberek jogaiért és elfogadásáért küzdő szervezet nehezményezi, hogy a Rémálom… és a hasonló horrorfilmekben rendre gonosz karakterekként tűnnek fel. Szerencsére nem betiltani szeretnék az érintett filmeket, hanem nyílt levélben kérik a Netflix, a Disney+ és a BBC szolgáltatókat, hogy a műsor elején figyelmeztessék a nézőket, hogy a sztereotípiákat erősítő, de a testi hibákkal élőket semmiképp sem reprezentáló karakterek ezek.
A szervezet vezetője levelében azt írja, a Halloween különösen megterhelő időszak számukra, hiszen ekkor egymást érik a tévében a horrorfilm-maratonok, amelyek az ellenük irányuló előítéleteket erősítik, és ez a hétköznapi életet is megnehezíti. A filmiparnak tehát hatalmas felelőssége van abban, hogy milyen üzenetet közvetít. Krüger és Michael Myers mellett Joker popkulturális népszerűsége sem tetszik nekik, ahogy Damien Thorn (az Ómen ijesztő kisfiúja) egyébként apró sebhelye sem: a film szerint ugyanis az nem más, mint az Antikrisztus jele. (Harry Potterrel természetesen nincs bajuk.) A szervezet egyébként már 2018-ban bemutatta I’m Not Your Villain („Nem vagyok főgonosz”) nevű kampányát, amely pont ezen sztereotípiák lerombolásáról szólt; az állami pénzek elosztásáért felelős brit filmintézet akkor közölte, nem támogat többet olyan filmtervet, amelyben sebhelyes vagy sérült negatív karakterek szerepelnek.
Forrás: IMDB
Az, aki idegenkedik a sérült, sebhelyes embertársaitól, nem azért érez így, mert horrorfilmek kliséje ez. Fordítva: a róluk szóló eleve meglévő előítéleteket használják ki a horrorfilm-írók. Ez persze nem mentség, a kezdeményezés pedig támogatandó, és rávilágít arra is, hogy az elmúlt évtizedek horrorfilmjei, hogy is mondjam, nem arról voltak híresek, hogy igazságosan bántak volna a kisebbségekkel – legyen szó etnikumokról, betegségekről vagy egész társadalmi rétegekről. Mondjuk ki: a legsúlyosabb előítéleteket lovagolták meg és szajkózták egészen az elmúlt évekig, amikor is elindult egy fontos tisztulási folyamat. Ezt is érintjük, ahogy végignézzük:
Kiket és hogyan sértettek vérig a klasszikus horrorfilmek?
Kezdjük a legelcsépeltebb közhellyel:
Mindig a fekete srác hal meg elsőként
Szinte vicces, hogy ahhoz képest, hogy az első modern zombifilm akkori szemmel merész húzásként egy fekete főhős szemével láttatta az apokalipszist, és a végső csavarral fontos dolgot állított elnyomásról és rasszizmusról (természetesen George A. Romero 1968-as Az élőhalottak éjszakájáról van szó), mennyire szégyentelenül áldozza fel az afro-amerikai szereplőket az összes utódja. A hetvenes-nyolcvanas években, de még a kilencvenes évek nagy részében is borítékolható volt, hogy
ha egy horrorfilmben fekete bőrű szereplő is felbukkan, szinte biztos, hogy elsőként hal szörnyű halált.
Ha nem elsőként, akkor másodikként, ha nagyon progresszív a film, harmadikként. De az biztos, hogy nem éli túl az első éjszakát. A helyzeten csak rontott, hogy általában nehezen komolyan vehető, vicces vagy „hisztis” karaktereket osztottak a fekete színészekre, akiket az alkotók szándéka szerint különösebben nem is kellett sajnálni. Az elmúlt tíz-tizenöt évben aztán többen megpróbálták megtörni az átkot, az igazi válaszcsapás azonban Jordan Peele rendezőtől érkezett, aki a Tűnj el! című zseniális 2015-ös filmjében éppen ezt a klisét forgatta ki és boncolta széjjel. Majd a következő (Mi) és az azt követő filmjében (Nem) is. Idén pedig The Blackening címmel egy kissé szájbarágós, de hatásos horrorvígjáték játszott el a gondolattal: oké, hogy a fekete srác hal meg elsőként, de mi a helyzet, ha egy sorozatgyilkosos horror összes szereplője fekete? Ezt tükrözi a film mottója is:
Nem halhatunk meg mind elsőként!
A poént nem lőjük le, de azt azért eláruljuk, hogy érdemes levenni a píszí- és woke-sapkát, mielőtt belefogunk.
A pompomlány
Apropó, feláldozható karakterek: a hetvenes-nyolcvanas évek horrorstúdiói imádták kreatív módon kivégezni a fiatal, szép lányokat – persze csak egy-két jól irányzott szexjelenet után, hogy a nézők is megismerkedhessenek a testtel, amellyel tíz perccel később szörnyű dolgok történnek. A buta, naiv, inkább férfijátékszerként, mint hús-vér, érzésekkel és vágyakkal bíró karakterként funkcionáló pompomlány a régi horrorfilmekben tényleg csak arra volt jó, hogy halálával illusztrálja, hogy komoly az ügy. A kérdés csak az volt, hogy előbb halt-e meg a fekete szereplőnél, vagy az utóbbi halálát azért még végigsikoltozhatta.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ugyanezen horrorfilmek közkedvelt fogása, hogy a végső (egyetlen) túlélő is általában nő volt. Erre még külön szakszó is van: a final girl, aki a pompomlánynál kevésbé kihívóan öltözködik (de a maga módján így is szexi – ez nagyon fontos!), okosabb és talpraesettebb, de jelenléte azért így sem egy feminista kiáltvány.
A pompomlány-klisével végül a Jennifer’s Body (itthon a borzalmas Ördög bújt beléd címmel forgalmazták) számolt le 2009-ben, amelyben a Transformers szexi biodíszleteként megismert Megan Fox az évfolyam jócsajaként kezdi és szó szerint férfifaló démonként végzi, aki mintha a világ összes horrorfilmekben elhalálozott nője nevében állna bosszút.
Szellemi fogyatékosok
Külön doktori disszertációt érne (és alighanem van az az egyetem, ahol ér is) a horrorfilmek mentális betegségek reprezentációjának kapcsolata. Mi most maradjunk annyiban, hogy ha egy öldöklős filmben szemmel láthatóan és hallhatóan mentálisan sérült karakter bukkan fel, sok jóra nem számíthatunk tőle. Elég a Texasi láncfűrészes mészárlás belterjességtől elborult családjára gondolni, Bőrpofával az élen, vagy a Sziklák szeme kannibáljaira, de ide tartozik egy másik horrorklisé: a kiszámíthatatlan, agresszív, demens nagyi. (Különösen fájó példák: Ördögűzés – Deborah Logan története, Relic.)
Pár éve komoly botrány lett a Magyarországon forgatott Fehér éjszakák (Midsommar) című film testi és szellemi fogyatékkal élő karakteréből, méghozzá azért, mert semmi más szerepe nem volt, csak hogy csúnyán nézzen és megölje a svéd szektába vendégeskedni érkező amerikai csapat egyik tagját – mindezt egy egyébként realisztikus, bántalmazásról és gyászról szóló párkapcsolati drámába oltott horrorfilmben. A „bolond, tehát gonosz” című klisét azóta sem láttuk viszont horrorfilmben.
Műveletlen vidéki tuskók
Nem feltétlenül kisebbség, de a sorozatgyilkosos, elátkozott erdei házas, erdőben eltévedős horrorfilmek visszatérő eleme az ápolatlan, ránézésre is gyanús, fenyegető aurájú redneck/hillbilly, aki vagy egyedül, vagy társasággal tűnik fel, és alapvetően két szerepköre van:
- vagy ő maga a gonosztevő, aki elől menekülni kell és akin végül meg kell bosszulni a pozitív szereplők halálát (Gyilkos túra, Köpök a sírodra);
- vagy ő figyelmezteti hőseinket a fenyegető veszélyre, jellemzően egy lepukkant, elhagyatott benzinkúton, ahol utoljára még megállnak.
Utóbbi esetben természetesen nem veszi őt komolyan az elitista, városi társaság, sokszor éppen azért, mert tőle félnek, nem attól, amire figyelmeztet. Végtelen számú példa akad erre a már említett Sziklák szemétől a Gonosz halott-filmeken át a Ház az erdő mélyén című metahorrorfilmig. Egy szerény javaslat szerint annyi ijesztő benzinkutast láttunk már a horrorfilmekben, hogy külön szakszervezetet érdemelnének.
A „vidéki bunkó” sztereotípiát figurázta ki szórakoztatóan a Trancsírák (Tucker & Dale vs. Evil) című film, amelyben minden bizonyíték hőseink ellen szól (meg hát eleve csak rájuk kell nézni), pedig szegények semmi rosszat nem akarnak, csak mindig rosszkor vannak rossz helyen.
Az őrült nő
Már utaltunk rá, hogy a progresszív feminizmus eszményeit nem a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek fősodorbeli horrorfilmjeiben kell keresni, az ilyesmi csak az utóbbi években divat (The VVitch, Midsommar, Men), így nem csoda, hogy előszeretettel szerepeltettek nőket főgonosz-szerepben, akiknek gonoszsága ráadásul javarészt nőiségükből következett, vagyis abból, ahogy az írók a nőkre gondoltak. A kiszámíthatatlan, „hisztérikus”, „őrült” karakterekről van szó, akik környezetük győzködése ellenére sem térnek jobb belátásra, mentségük pedig legfeljebb annyi, hogy démon szállta meg őket.
Érdekes, hogy amikor a példákat gyűjtöttem, szinte csak egyébként nagyszerű filmeket találtam. Ilyen az éppen a női sors nehézségeiről (is) szóló Carrie, amelyben a címszereplő anyja terrorizálja megszállott tekintettel telekinetikus képességekkel bíró lányát a vallás nevében, vagy a Megszállottság, amelyben Isabelle Adjani művel leírhatatlan dolgokat Sam Neillel, és amely végül is nem tisztázza, hogy démoni erőkről van szó, vagy simán „bekattant”. Az Antikrisztusban a gyász emészti fel Charlotte Gainsburg józan eszét, hiába próbálja pszichiáter férje határozott kézzel, de szeretettel kezelni (a szakmája összes etikai szabályát mellőzve). Ez utóbbi ráadásul egészen friss, 2009-es példa, de hát a rendező Lars von Trier ember- és nőgyülöletéről szintén külön dolgozatot írhatnánk.
