Nem sok mindenre emlékszem a Star Wars-sorozat első előzményfilmjéből, a Baljós árnyakból. Részben nyilván azért, mert majdnem negyed évszázada láttam moziban és kicsi voltam még, részben (nagyobb részben) meg azért, mert eleve nem sok emlékezetes része volt a filmnek. Főleg Jar-Jar Binks maradt meg, ő sem azért, amiért George Lucas szerette volna, hogy megmaradjon. De főleg arra emlékszem, hogy
végig iszonyúan kellett pisilnem.
Ez volt az első film, amire egyedül ültem be a moziba, és nem mertem kimenni, nehogy valami fontosról maradjak le (főleg, hogy nem volt senki, aki elmesélje), meg mert féltem, hogy zavarom a nézőket, vagy esetleg (ne röhögjetek ki) nem engednek vissza. Szóval a film utolsó harmada egy nagy akaraterő-próbatétel volt, és végig azt kérdezgettem magamtól, hogy mikor lesz már vége. Végül kibírtam, főleg azért, mert a film a maga 133 percével nem is számított hosszúnak.
Az elmúlt években egyre többet cikkeznek, posztolnak és kommentelnek arról, hogy a filmek egyre hosszabbak: ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy nagy költségvetésű, erős kampánnyal megtámogatott, sikergyanús alkotást – különösen, ha ismerős sorozat epizódja, spin-offja, rebootja, márpedig ma főleg ilyesmiket mutatnak be – két óra alatti játékidővel engednek moziba vagy tesznek közzé streaming platformon. A 40 körüliek még emlékeznek arra, milyen volt, amikor a filmek szenderd játékideje 90-100 perc volt: ebbe kellett beleférnie a csekekménynek, konfliktusnak, drámának, feloldozásnak, karakterfejlődésnek, akciónak, szexnek és a poénoknak. Egy preventív pisilés és lazán ki lehetett bírni az egészet még nagy kólával is. Ma nem ez a helyzet: ritka az olyan vetítés, aminek kétharmadánál ne fürtökben mennének ki a nézők kényszerű pisiszünetre. És nem, nem a hólyagunk ment össze, a filmek hosszabbak.
Adódik a kérdés:
Tényleg egyre hosszabbak a filmek, vagy csak mi érezzük úgy?
Statisztikák készítésére eddig senki sem vállalkozott, hiszen lehetetlen összeszámolni az egy-egy évben elkészült összes filmet, összeadni a játékidejüket és elosztani a filmek számával. Rengeteg készül ugyanis, több mint valaha, hála az egyre szaporodó független stúdióknak, az olcsó digitális technológiának és a filmeket szakmányban gyártó streaming platformoknak. Ez utóbbiak sem biztos, hogy felfelé húznák a statisztikát: a Netflix például szereti a hosszú filmeket, ám például a Shudder nevű kicsi, de annál merészebb, horrorfilmekre szakosodott platform vidáman elvan a 90-100 perces alkotásokkal. Maradjunk tehát abban, hogy a filmek egyre hosszabbnak tűnnek, és ennek két magyarázata van.
Az egyik elszomorító, bár magától értetődő. Egyrészt a nézők koncentrálóképessége (magyarul: attention span) romlik rohamosan, azaz egyre rövidebb ideig vagyunk képesek egy-egy dologra figyelni. Nem csak a TikTokon és Insta Reel-videókon felnőtt Z-generációról van szó, hanem a felnőttekről is: a középkorúakra ugyanúgy hatással van a közösségi média, mint bárkire, nagyon aktívan és tudatosan kell küzdenie a figyelme megőrzéséért annak, akinek jelen van az életében az internet. Ha nem hiszed, íme egy költői kérdés:
Te mikor néztél végig otthon, egy ültő helyedben egy hosszú filmet anélkül, hogy ránéztél volna a telódra?
A járvány alatti korlátozások csak rátettek erre egy lapáttal: a mozik zárva voltak, a kijárási és egyéb tilalmak alatt pedig tényleg a telefonunkon, monitorunkon elérhető rövid, gyorsan, könnyen fogyasztható kontent százmilliók fő szórakozási forrása (és menekülőútja a valóság elől). Úgy bemenni a moziba tehát, hogy tudod, hogy most 180 percig csak a vásznat nézheted, és esetleg a popcornodat, és közben nincs teló: ez sokak számára egyenesen ijesztő lehet, aki pedig gyakran jár moziba, tudja, hogy nem mindenki bírja ki. Így nem csoda, hogy hosszabbnak tűnik az Oppenheimer, mint amilyennek annak idején a Titanic tűnt, pedig hivatalosan még rövidebb is.
Az Oppenheimer sem könnyű a maga 180 perccével – CHRISTOPHER NOLAN rendező és CILLIAN MURPHY a forgatáson (Fotó: Profimedia)
A másik ok, amiért a filmek hosszabbnak tűnnek, mint 10-20 éve, az, hogy tényleg hosszabbak – legalábbis a bizonyos típusú és bizonyos módon bemutatott filmek. A streaming-robbanással a nézők egyre inkább átálltak az otthoni filmezésre, és egyre kevesebben néznek végig egy-egy filmet egyben, a többség részletekre bontja: amikor éppen ideje és kedve van, folytatja. A platformok applikációi megkönnyítik ezt: megjegyzik, hol tartunk, nem kell tekergetni, egy gombnyomás és onnan nézzük tovább, ahol legutóbb abbahagytuk. (Több alkalmazás még arra is figyel, hogy 1-2 perccel korábbról kezdje, hogy biztosan képben legyünk.) A szolgáltatók pedig tovább mentek:
elkezdtek olyan filmeket gyártani, amelyeknél nem csak belefér, hogy részletekben nézzük, hanem eleve így is tervezték őket.
Kínálkozó példa Scorsese egyébként nagyszerű, három és fél órás Az ír című filmje, amely hatalmas presztízs és fegyvertény volt a Netflix számára, és amelyet többek közt eleve azzal reklámoztak, hogy az eleve brutális játékidőkben gondolkodó rendező leghosszabb alkotása. (Nem számítva a dokumentumfilmjeit.) Valószínűleg soha senki nem gondolta, hogy a purista moziőrülteken kívül bárki egyben nézné meg úgy, hogy közben családot terelget, dolgozik, ügyeket intéz. De hasonló elven készült a szolgáltató egyik első saját gyártású filmje, a War Machine. A Brad Pitt főszereplésével készült, méltatlanul elfeledett háborús szatíra csak 122 perces, mégis inkább olyan hatást kelt, mint egy minisorozat összefűzött epizódjai: simán belefért a műélvezetbe, hogy három-négy részletben nézi meg az ember. Arról nem is beszélve, hogy nem kell a tévéadók kedvében járni, ők ugyanis a 90 perces filmeket favorizálják: ezek ugyanis reklámblokkokkal együtt kényelmesen elférnek egy kétórás sávban, így könnyebb műsort tervezni.
Persze nem okolhatók mindenért a streming platformok, bármilyen egyszerű is lenne az élet így: a kifejezetten mozikba szánt filmek is sokkal hosszabbak, legalábbis a nagy költségvetésűek, amelyektől kasszarobbantást várnak a stúdiók. Ritka a két és fél óra alatti Marvel-film, a legutóbbi Batman is háromórás volt, és a mai sztárrendezőknek is mintha kötelező lenne legalább ennyi ideig a székbe szögezni a nézőt. Dennis Villeneuve Dűnéje több mint 150, Christopher Nolan már említett Oppenheimere 180, Spielberg önéletrajzi A Fableman családja pedig szintén 150 perces. Nem úszták meg a „hosszabbítást” a hagyományosan pörgős, tehát pont nem maratoni akciófilmek sem: a negyedik John Wick tíz perc híján három, a legutóbbi Indiana Jones két és fél órás volt, akárcsak az aktuális Mission Impossible – utóbbi ráadásul csak az első fele a történetnek, akárcsak a Dűne.
Timothee Chalamet a Dűne második részében (Fotó: Profimedia)
Úgy tűnhet, hosszú filmet mozikban bemutatni rizikós és többet árt mint használ: a Covid utáni logika szerint a nézőknek tartaniuk kellene a három órás egy helyben üléstől, és inkább a könnyedebb, rövidebb élményeket választják (és megint: természetesen a hardcore filmőrülteket leszámítva), a hosszú alkotásokat ráadásul nem is lehet egymás után annyiszor műsorra tűzni a termekben, mint a másfél óra körüli társaikat, ami szintén bevételkiesést jelent. Valamiért mégis ragaszkodnak hozzá, és úgy tűnik, igazuk van: a nézőket ugyanis nem hogy elriasztják a hosszú játékidők, hanem vonzónak találják az ilyen filmeket és megtöltik a termeket. Részben nyilván azért, mert annyira drágák a mozijegyek, hogy igenis szempont, hogy hány óra szórakozást kapunk érte.
Összeállítottunk egy listát a jelenlegi tíz legtöbb bevételt hozó filmjéből évszámmal és a hosszukkal, percben megadva:
- Bosszúállók (2012): 142”
- Az oroszlánkirály (2019): 118”
- Jurassic World (2015): 100”
- Spider-Man: Nincs hazaút (2021): 158”
- Bosszúállók: Végtelen háború (2018): 160”
- Star Wars: Az ébredő erő (2015): 136”
- Titanic (1997): 194”
- Avatar: A víz útja (2022): 190”
- Bosszúállók: Végjáték (2019): 180”
- Avatar (2009): 162”
Az, hogy kettő kivételével nincs 130 perc alatti alkotás, nagyjából mindent elmond.
Azt se felejtsük el, hogy mindig voltak hosszú filmek – sőt, a mozitörténelem legsikeresebb címei mindig hosszúak voltak. Kivéve persze a filmipar kezdetét: egészen a húszas évekig nagyon meg kellett fontolni, mennyit forgatnak egy-egy film kedvéért, hiszen nagyon drága és érzékeny volt a filmszalag. A némafilm-korszakban még értelmezhető hossza sem volt a filmeknek, ezt ugyanis a vetítőgép sebessége határozta meg. Az egyik első igazán hosszú film – pontosabban nem is mai értelemben vett film, hanem a vetítés alatt folyamatosan cserélendő 12 darab filmtekercs összessége –, a technológiailag lenyűgöző, de már a korában is mélyen rasszistának számító 1915-ös Egy nemzet születése lehetett 133 vagy 193 perces. Nem csoda, hogy ekkoriban csak olyan filmeket készítettek szó szerint futószalagon, amelyek a legszélesebb közönséghez érhettek el (értsd: a legalantasabb vágyakat és ösztönöket szolgáltak ki); erről szól a maga 189 percével (!) a fantasztikus Babylon című mozi.
A 30-as évekre jutott el oda a technológia, hogy már nem vitte el a filmek büdzséjének jelentős részét a celluloidszalag, a forgatókönyvírók, a rendezők és főleg a producerek elkezdhettek tehát azzal kísérletezni, meddig bírja a közönség. Kiderült, hogy elég sokáig: a 222 perces Elfújta a szél hatalmas siker lett. Ekkor kezdődött
a Hosszú Filmek Korszaka.
A filmek hossza presztízskérdés lett: kiderült, hogy a háromórás, vagy még hosszabb filmeket kitűnően lehet marketingelni mint filmtörténelmi eseményt, a következő nagy filmeposzt, amely megváltoztat mindent, a közönség pedig kétpofára zabálja őket, és még Oscar bácsi is nagyobb eséllyel gyün. (A több Oscart nyert filmek közöt alig találni két óránál rövidebbet, a legismertebb kivétel talán az Annie Hall a maga szerény 90 percével.) Azt például mintha törvénybe iktatták volna, hogy a történelmi eposzok csak három-négy órásak lehetnek, esetleg egy szünettel: ilyen volt a Ben-Hur, a Kleopátra, a Spartacus, az Arábiai Lawrence, és nyugodtan számoljuk ide a 2 óra, 54 perces A muzsika hangjait is.
Elizabeth Taylor és Joseph L. Mankiewicz a Cleopatra rendezője (Fotó: Profimedia)
Ezt persze mind a piac diktálta, nem holmi művészi indíttatás: a tévék elterjedésével a stúdiók rákényszerültek, hogy hosszú, látványos, nagy költségvetésű kasszasikerekkel csábítsák vissza a nézőket a mozikba. Ennek az ellentéte történt a hetvenes évek végén: a VHS-robbanás idején szempont volt, hogy csak olyan filmek készüljenek, amelyek ráférnek egy kazettára, hiszen a bevétel egyre nagyobb része származott a videós forgalmazásból. A DVD- és a Blu-Ray formátum, majd a streaming betörésével pedig megint egyre kevésbé lett szempont a filmek hossza, az Avatar és az éppen akkor kezdődő Marvel-őrület pedig végképp aláhúzta:
a hosszú filmeket jobban szereti a közönség, mint a rövideket.
Ne felejtsük el, hogy alig van nagy költségvetésű film, amelyet a rendező úgy küld moziba, ahogy szeretné: a végső vágás joga mindig a stúdióknál van. Ez azt jelent, hogy egy-egy filmet piackutatás, próbavetítések sora előz meg, végső formába pedig a közönség visszajelzései és a piaci elemzések alapján öntik, azaz nagyon sok részt kivágnak és ha kell, újraforgatnak. A rendező keze nyoma általában alig-alig látszik a végeredményen, hacsak nem harcolt ki magának igazi szerzői státuszt, erre pedig generációnként csak egy-két művész képes. Mégsem lehet mindenki Stanley Kubrick, és ez alighanem jól van így. És még így is hagyják, sőt, támogatják, hogy a filmesek háromórás kontenttel árasszák el a mozikat és az online platformokat. A hosszúfilm-paradoxon tehát a kapitalizmus nagyon-nagyon kevés pozitív hozadékának egyike. Becsüljük meg, amíg tart.
Ha pedig bárki a filmek hosszára panaszkodna – különösen, ha az illető külföldi –, arra nekünk pont megvan a tökéletes válaszunk. Bár nem támogatjuk a nemzeti alapú sovinizmus, ilyenkor mondjuk nyugodtan azt:
Haver, én magyar vagyok. Nézd meg a Sátántangót legfeljebb két pisiszünettel, aztán térjünk erre vissza.
