Egy iskolában tolvaj garázdálkodik, a tanári kar tagjai pedig együttes erővel próbálják lefülelni. Az új tanárnak, Carla Nowaknak lesz egy gyanúsítottja, de a gyanúsítgatás szörnyű feszültséget szül az iskolában. Erről szól A tanári szoba, Németország idei Oscar-nevezett filmje, egyben az egyik legjobb mozi, amit 2023-ban láthatsz. A rendezőjével, Ilker Çatakkal Zoomon beszélgettem.
A saját gyerekkori iskolai emlékeidet is felhasználtad A tanári szoba című filmedben?
A forgatókönyvet Johannes Duncker barátommal írtam, akivel annak idején egy osztályba jártunk, ezért valahol természetes, hogy a saját emlékeinket is felidéztük. Az iskolánkban történt, hogy az egyik órán egyszer csak megjelent egy csomó tanár, és elkezdték átkutatni a tanulók táskáit, mert így próbálták lefülelni az iskolai tolvajt. Akkoriban senki sem háborodott fel ezen, nem voltunk még tisztában a jogainkkal. Ugyanez a történet a mai viszonyok között kicsit másképpen festene, és ez volt a kiindulópontunk a filmhez. Johannes Törökországban nőtt fel – innen ismerjük egymást –, ahol az apja lelkészként dolgozott, én pedig a családommal gyerekként költöztem Németországba, és ezeket a tapasztalatainkat is felhasználtuk a filmben. A főhősünk, Carla Nowak azonban nem török, hanem lengyel, de ettől még ő is hasonlóan éli meg ezt: úgy próbál beilleszkedni, hogy a németek között még a lengyel kollégájával sem hajlandó lengyelül beszélni. És persze az sem véletlen, hogy az osztályban pont a török gyereket vádolják meg lopással. Jól tudom, milyen az egyetlen barna bőrű gyereknek lenni a sok fehér között.
A tanári szoba (2023)
Azt értem, hogy miért egy bevándorlót tettél meg főszereplőül, de azt elmagyaráznád, hogy miért éppen egy lengyel bevándorlót?
Johannesszel szóba került, hogy a főhősünk egy török tanárnő legyen, de nem akartam a történetet ennyire közel hozni magamhoz. Ha lopásról van szó, a németeknek komoly előítéleteik vannak a lengyelekkel szemben. Ez főleg Berlinre és a környékére igaz. Ha valakinek arrafelé ellopják a kocsiját, biztos lehetsz abban, hogy elsők között jut majd eszébe, hogy lengyelek tették. Egy olyan főszereplőt képzeltem el, aki kényelmetlennek érzi a származása okán rátapadó sztereotípiákat. Olvastam egy lengyel-német feminista író, Margarete Stokowski könyvét, amiben nagyon átérezhetően írja le, milyen lengyel nőként élni Németországban. A két ország közös történelme számos okot ad az egymás iránti bizalmatlanságra. Ezt az érzést próbáltam visszaadni a filmben, ugyanakkor nem szerettem volna nagy ügyet csinálni belőle.
Gyerekként te sem szívesen beszéltél törökül a német osztálytársaid társaságában?
Nem, mert szégyenkeztem a származásom miatt. 12-13 évesen nem akarsz kitűnni, inkább olyan akarsz lenni, mint a többiek. Ez nekem az osztály egyetlen barna bőrű gyerekeként kimondottan nehéz volt.
Tudtam, hogy más vagyok, mégis próbáltam a többséghez idomulni. Emlékszem, hogy egy osztálytársam meghívott magához, a családja körében pedig próbáltam még a németeknél is németebb lenni.
Olyan szofisztikált kifejezéseket használtam, amik távol estek egy hozzám hasonló korú gyerektől, és pusztán azért tettem ezt, hogy megmutassam: én is vagyok annyira német, mint ők. Ezt az ember nem tudatosan teszi, egyszerűen csak vágysz a közösség elfogadására.
A filmed általánosságban mutatja be az iskolai problémákat, kevés aktuálpolitikát tartalmaz, az azonban mégis kiderül belőle, hogy kevés a tanár, ezért közülük a problémásabbakat sem szívesen engedik el. Miért vált népszerűtlenné a tanári szakma Németországban?
Ez egy kőkemény munka, ami komoly elkötelezettséget és türelmet igényel, és a munkaidőd sokszor a magánéleted rovására megy. Azok az emberek alkalmasak rá, akik jók a multitaskingban, valamint képesek elviselni a nyomást. Alkalmazkodniuk kell a törvények jelentette folytonos újításokhoz, alkalmazkodniuk kell a szülői elvárásokhoz és ehhez képest nincsenek túl jól fizetve. A társadalom nem értékeli eléggé a tanárok munkáját, és a megbecsültség hiánya vezet a szakma népszerűtlenné válásához.
Ilker Çatak a sajtóbeszélgetésen, a Savannah Filmfesztiválon, 2023. október 22-én (Fotó: Dia Dipasupil/Getty Images for SCAD)
Amikor te voltál iskolás, még nem így működött?
Akkoriban még számított a tanárok szava. Emlékszem, ha egy tanár mondott valamit az iskolai teljesítményemre, a szüleim nem vonták kétségbe az igazát. Ma pont az ellenkezője igaz.
Ha egy gyerek ma rossz jegyet kap, nem neki, hanem a tanárának kell magyarázkodnia. A tanárnak kell megvédenie magát, hogy jól végzi-e a munkáját, és nem a diákot kérik számon, hogy miért vannak problémái a tanulással.
Gyerekkoromban még nem voltak Whatsapp szülői csoportok és szülői körlevelek. Ezeknek köszönhetően egyetlen kicsiny hiba a tanártól hatalmas méretűre duzzadhat, hiszen egy csomó szülő egyből nekitámad. Emiatt ma sokkal nagyobb a nyomás a tanárokon, mint régen. Dél-Koreában több tanár lett öngyilkos azért, mert már nem bírták elviselni a szülők felől érkező óriási nyomást. Nagyon keveset beszélünk arról, milyen óriási terhelésnek tesszük ki a tanárokat. A közösségi médiának köszönhetően mindenki ki akarja fejezni a véleményét, főleg, ha egy olyan ember munkájáról van szó, aki a gyerekével dolgozik. Ha engem kérdezel, eszem ágában sem lenne ma tanárként dolgozni.
Mit gondolsz, a német iskolarendszer jobb lett ahhoz képest, mint amit gyerekként tapasztaltál?
Erre nem tudok biztos választ adni. Gyerekként az ember nem látja át a rendszer működését, így nehéz a mostani helyzetet a régihez hasonlítanom. Abban azonban biztos vagyok, hogy egy csomó dolog nem változott. Ma már tudományosan bizonyított, hogy a gyerekek odafigyelése fokozódik, ha van idejük kialudni magukat, mégis a mai napig reggel nyolckor kezdődik a tanítás az iskolákban. Senki nem tesz semmit, mert ha a gyerek később megy iskolába, akkor a szülő is később megy be dolgozni, ami nem tesz jót a gazdaságnak.
Az állam a diákokra is pusztán a gazdaság elemeiként tekint: nem arra törekszik, hogy a lehető legjobb oktatást nyújtsa számukra, hanem az a fontos számára, hogy az iskolarendszeren keresztül a robotoló gazdaság részeivé váljanak.
Ezt legbelül érzik a gyerekek, és sokan közülük ezért sem szeretnek iskolába járni. És a tanárok is érzik.
A faji előítéletek szempontjából sem javult a helyzet? Említetted, hogy gyerekkorodban te voltál az egyetlen barna bőrű gyerek az osztályodban. Most azonban már elég kevés olyan osztály lehet, ami szinte csak fehér bőrű gyerekekből áll.
Ha az igazán jó iskolákat nézed, az iskolapadokban még mindig nagy többségben vannak a fehér gyerekek. Általánosságban azonban tényleg több lett a más kultúrával és/vagy bőrszínnel rendelkező gyerek az iskolákban, azonban a gimnáziumainkban a tanárok mindössze három százaléka nem német származású. Amikor castingoltam a filmet, többektől kaptam azt a tanácsot, hogy egy változatosabb faji összetételű tanári szobát állítsak össze, de én ragaszkodtam ahhoz, hogy csak egyetlen ember legyen ott, aki nem tartozik a többségi társadalomhoz. Ennyit enged meg a háromszázalékos arány.
Úgy tudom, rengeteg kutatómunkát végeztél a filmmel kapcsolatban. Mesélnél erről?
Ha az iskolarendszerről készítesz filmet, az biztosan sokakat érint, ezért sok embernek lesz nagyon határozott véleménye róla. Ha nem végzed el a házi feladatodat és nem pontosan ábrázolod ennek a világnak a működését, akkor támadhatóvá válsz, és én nem akartam támadható lenni. Iskolaigazgatók, tanárok és iskolapszichológusok hosszú sorával beszéltünk, sőt még tanulókkal és a tanulók szüleivel is. Jelentős időt töltöttünk több iskola tanári szobájában, vagy az iskolatitkár irodájában. Van egy jelenet a filmben, amikor két lány bemegy az iskolatitkár irodájába, hogy tampont kérjenek tőle. Két férfi nem tud ilyet kitalálni, ez egyértelműen a kutatómunkánk eredménye. Sok iskolában megfordultunk, így láttuk azt is, mennyire különböző a szabályzatuk, vagyis amit a filmben látsz például az iskolai erőszakra adott reakcióról, az minden iskolában más. Van, ahol a zéró tolerancia érvényesül, máshol azonban kicsit megengedőbbek. Az iskolák egyfajta miniállamok. Más törvények uralkodnak egy liberális, és mások egy konzervatív nézeteket valló intézményben, és ezt izgalmas volt megtapasztalni.
A főhősöd, Carla Nowak a szememben egy igazán jó tanár. Lelkes a szakmája iránt, érdeklik a diákjai. Nem volt olyan terved, hogy ne csinálj belőle ennyire makulátlan munkaerőt?
Olyan sok filmet láttunk már rossz tanárokról. Azt akartuk, hogy a hősünk egy jó tanár legyen, de olyan ember, aki képes hibázni. Egy idealista főszereplőt képzeltünk el, ezért is választottunk egy fiatal színésznőt a szerepre. Ha tíz éve tanárként dolgozol, az idealizmusod biztosan elpárolog. Carla mindenhez úgy áll hozzá, hogy ő képes lesz megcsinálni. Leonie Beneschben megtaláltuk a tökéletes Carla Nowakot. Rengeteget tett hozzá a szerephez, életre keltette a sorainkat.
Leonie Benesch A tanári szoba című filmben
Carlát kizárólag az iskola falai között mutatod a filmben, nézőként fogalmunk sincs, hogy milyen a magánélete odahaza. Miért döntöttél így?
A történet szempontjából szerintem lényegtelen, hogy kutyája vagy macskája van otthon, kávét vagy teát iszik reggel vagy éppen együtt él-e valakivel vagy sem. Szerintem a legjobban úgy tudunk bemutatni egy embert, ha azt mutatjuk meg, hogy nyomás alatt milyen döntéseket hoz. Márpedig a döntéseit az iskolában kell meghoznia. De azért is jó volt, hogy végig az iskolában dolgoztunk, mert így sokkal több időt tölthettem a színészeimmel, volt idő jobban kidolgozni a jeleneteket, mert nem kellett folyton az egyik forgatási helyszínről a másikra költözni. Be akartuk mutatni, hogy Carla milyen konstans nyomás alatt él, és ebben is segített minket, hogy soha nem hagytuk el az iskolát.
A tanári szoba műfaja dráma, de sokszor mégis thrillerként működik. Ez szándékos volt részedről vagy szinte véletlenül alakult így?
Tudtam, hogy vannak benne thrilleres elemek, ezért is használtam benne olykor thriller hangulatú zenét, de soha nem merült fel bennem a szándék, hogy thrillerként éljék át a nézők. Egyszerűen egy feszült filmben gondolkodtam. Tény, hogy van egy whodunnit [ki követte el – a szerk.] krimi jellege is A tanári szobának, hiszen végig kell néznünk, ahogy az iskolai tolvajt keresik, de a fókuszom végig a karaktereken és a köztük lévő konfliktusokon volt.
A filmből nem derül ki egyértelműen, ki az iskolai tolvaj. Te azért tudod a választ? Vagy teljesen irreleváns volt számodra?
Olvastam egy kommentet a filmmel kapcsolatban: „Ha azt gondolod, hogy ő tette, akkor te is megtetted.” Ez nagyon tetszett. Annyit elárulhatok, hogy a megvádolt karaktert játszó színésznőnek, Eva Löbaunak azt az instrukciót adtam, hogy úgy játssza el, mint aki teljesen meg van győződve a maga ártatlanságáról. Érdekes, hogy az idei Arany Pálma-díjas film, az Egy zuhanás anatómiája is nagyon hasonlóan működik. Megölte a férjét vagy nem ölte meg? Mindkét film az igazság és az igazság keresésének komplex témáját járja körbe. Az igazság ritka kincs manapság, azért is annyira érdekes vele foglalkozni. A pandémia idején valami félrement a világban, az igazsághoz való viszonyunk kibillent, megváltozott. Mindenki más forrásokra hivatkozva próbálta bizonyítani az igazát, az igazság meg valahol elveszett közben.
A tanári szoba (2023)
Rengeteg gyereket kellett rendezned a filmben. Nehéz feladat volt?
Szerettem velük dolgozni. Biztattam őket, hogy használják a kreativitásukat, nem ragaszkodtam, hogy szó szerint mondják el a bebiflázott szövegeket, és voltak, akik éltek is ezzel a lehetőséggel. Az elején leszögeztem, hogy nem a főnökük vagyok, hanem partnerek vagyunk abban, hogy együtt egy jó filmet hozzunk létre. Ahhoz, hogy jók legyünk, szükség van munkaetikai szabályokra: fontos volt, hogy kialudtan érkezzenek a forgatásra, ismerniük kellett a forgatókönyvet és érteniük kellett, mi történik a jelenetekben, miért vesszük fel azt. Ha bármelyiküknek kérdése volt, örömmel válaszoltam. Minden napot egy nagy beszélgetéssel kezdtünk, és nem feltétlenül az aznap forgatandó jelenetről dumáltunk: fontos volt számomra, hogy kialakítsunk egy bizalmi légkört. Csak akkor kezdtük el a forgatást, amikor éreztem, hogy már készen állnak rá. Minden egyes gyereket az osztályban saját kezűleg választottam ki, rengeteg jelentkezőt néztem végig. Egyszer sem kezeltem őket gyerekként, ők a kollégáim voltak. Közben persze tisztában voltam azzal, hogy ők gyerekek, ezért szükségük van egyfajta védelemre a munkában, amit próbáltunk megadni nekik.
A főszerepet játszó Leonie Benesch milyen kapcsolatot alakított ki a gyerekekkel?
Amikor először beszéltem Leonie-val, rögtön azzal fogadott, hogy imádja a forgatókönyvet, tetszik neki a karakter, el akarja vállalni, de tudnom kell, hogy nem szereti a gyerekeket. Azt válaszoltam neki, hogy „Ne aggódj, megoldjuk”. Ő két nappal a forgatás előtt egy másik munkából érkezve csatlakozott hozzánk, addigra pedig én már felépítettem a bizalmi kapcsolatot a gyerekekkel. Leonie kedves volt, de nem barátkozott velük. Rám tekintettek a barátjukként, és nem rá. De ez nem is volt baj, mert így ő lett az autoritás számukra, ami amúgy is passzol egy tanár karakteréhez. Mindig tartotta velük szemben a két lépés távolságot, ezért a gyerekek tisztelettel bántak vele. Lehet, hogy nem szereti őket, de kimondottan ügyesen bánt velük. A gyerekekkel szemben jól kiegészítettük egymást.
A tanári szoba című film december 21-től látható a magyar mozik műsorán.
