Nem annyira szokás erről az aspektusáról beszélni, de a Prime Video-n közvetlenül karácsony előtt bemutatott Saltburn elsősorban szerelmes film. Történet egy vágyott, de beteljesületlen és reménytelen szerelemről, amit a rendező a reménytelen szerelmes szemszögéből mesél el nekünk. A film mai szemmel kissé szokatlan, szűkebbre vett, régi tévés képaránya is annak köszönhető, hogy az alkotók azt szerették volna elérni, hogy a megnézése közben úgy érezzük magunkat, mintha kukkolnánk.
Kukkolnánk, mint Oliver (Barry Keoghan) a nála sokkal gazdagabb, jóképűbb és sármosabb Felixet (a Priscilla-ban is bizonyító Jacob Elordi), akinek ugyan sikerül a bizalmát elnyernie és a legjobb barátjává válik, de abban nem reménykedhet, hogy a szerelme lesz.
Barry Keoghan (Fotó: Profimedia)
Trendteremtő
A reménytelen vágyakozás két, meglehetősen merész és provokatív jelenetben csúcsosodik ki. Az egyiket most nem írnám le részletesebben, csak annyit mondok, hogy általa egy mondatba kerülnek a sír és a dugás szavak, a másikra viszont bővebben ki kell térnem. Ebben Oliver a fürdőszobájában lesi ki az éppen a kádba ázó Felixet, aki egy heves maszturbálással könnyít épp magán. Miután kilép a kádból és elhagyja a fürdőszobát, Oliver beoson utána és beveti magát a kádba, hogy még elkaphasson néhány kortyot a lefolyón épp lefelé csordogáló spermás fürdővízből.
A jelenet pár nap alatt olyan hírhedtté vált, hogy az üzleti lehetőséget is meglátták benne. Jacob Elordi fürdővize néven illatgyertya jelent meg a piacon, ami például az Amazonról 36 dollárért (kb. 12-13 ezer forintért) rendelhető, és úgy tűnik, Gwyneth Paltrow orgazmusillatú gyertyája méltó követőre talált. A film óriási szenzációt okozott a közösségi médiában. A YouTube-ot és a TikTokot elárasztották a Saltburn cselekményét és fordulatait értelmező/magyarázó videók, és egy szokatlan social media trendet is elindított. Ebben kőgazdag influencerek Barry Keoghan filmvégi táncát utánozzák, amikor Oliver büszkén táncolja át anyaszült meztelenül legújabb szerzeményét, Saltburn kastélyát. A pucér részét a dolognak általában kihagyják, így a dolog nem szól másról, mint az örömtáncról és annak mutogatásáról, hogy „nézd, én ilyen szuper helyen élek”.
A Saltburn vajon mi?
Persze egy film még nem lesz jó attól, hogy a social media-ban sok szó esik róla. A Saltburn nagy kérdése, hogy ez egy valójában üres, de ügyesen megrendezett provokáció, vagy akadnak a provokatív pillanatok mögött valódi emberi drámák, valódi mondanivaló és valódi társadalomkritika is? Az író-rendező előző munkája, az Ígéretes fiatal nő jóval több volt ügyes provokációnál, Emerald Fennell okos, piszkálódó társadalomkritikát mutatott be kellően vagány módon. Joggal lehetett abban bízni, hogy a Saltburnnel is hasonló úton jár majd.
Emerald Fennell a Saltburn rendezője (Fotó: Profimedia)
A film – legalábbis a felszínen – beleillik egy az elmúlt években divatba jött filmes vonulatba. A gazdagokat és a szegényeket egymással szembefordító, a társadalmi igazságtalanságokat kidomborító és azokat erőszakos konfliktusokba vezető Eat the Rich filmek meghatározóvá váltak, legyen szó az Élősködőkről, a Jokerről, A szomorúság háromszögéről vagy épp a Tőrbe ejtve – Az üveghagymáról.
Ezekben a filmekben a társadalom lecsúszó rétegei megelégelik saját nyomorúságukat, és szembefordulnak a náluk sokkal gazdagabbakkal. A Saltburnben az eleinte csórónak látszó, ám valójában középosztálybeli Oliver irigyli el a nála mérföldekkel gazdagabb Felix életét. Fennellnél azonban ez nem válik komoly társadalomkritikává, inkább csak a cselekmény egyik mozgatórugójaként használja. Oliver nem jobb, mint Felix és a családja, csak neki nem adatott meg ennyi anyagi jóság, és attól, hogy a rendező kissé butának, nagyképűnek és másokat kihasználóknak mutatja Cattonékat, még nem válik a brit arisztokrácia veretes kritikájává. Viszont jó eséllyel nem is akar az lenni.
Szenvedélyek viharában
Ahogy a cikk elején leírtam, a Saltburn valójában egy szerelmes film, és leginkább ezen a szemüvegen át érdemes nézni. A szélsőségei sokszor a szerelem és a szenvedély szélsőségei. Őrült film egy kellően őrült főszereplővel, és tény, hogy Emerald Fennell le sem tagadhatná (nem is szokta) A tehetséges Mr. Ripley vagy épp az Utolsó látogatás (Brideshead Revisited) hatását. A rendező nem olyan kifinomultan közelít a témájához, mint a nagy elődök, inkább ránk rúgja az ajtót a provokatív képeivel és jeleneteivel, szándékosan törekedve arra, hogy kimozdítson minket a komfortzónánkból.
Rosamund Pike (Fotó: profimedia)
A 131 perces játékidejével a filmje kétségtelenül hosszabb a kelleténél, pláne komolyabb mélység híján. A punkos, középső ujjat bemutatós attitűdnek jót tett volna, ha a Saltburnt feszesebbre vágják, és talán az is, ha kevésbé különül el ilyen élesen egymástól a film első és második fele. Ettől függetlenül Emerald Fennell mozijának streaming sikere nem érdemtelen: kétségkívül egyedi hangvételű, izgalmas filmmel rukkolt elő az Ígéretes fiatal nő után, és ugyan soha nem ér a nagy előd nyomába, azt azért bizonyítja, hogy a horny cinema-ra (szabad fordításban: kanos film) még 2023-ban/2024-ben is van igény, és ha a szenvedélyt hatásosan mutatják be, még ma is nagy hatással tud lenni a nézőkre.
