A német (pontosabban: porosz) Alexander von Humboldt báró a 18-19. század egyik legjelentősebb természettudósa volt, aki nem csak vaskos könyveket írt a minket körülvevő világról, hanem alaposan be is kalandozta azt. Első – és mind közül talán legjelentősebb – expedíciója egy ötéves dél-amerikai út volt, amely 1799. június 5-én startolt a Spanyolország északi partvidéken fekvő La Coruñából. Humboldt 1799. július 16-án érkezett meg a venezuelai Cumana kikötőjébe, ahonnan az Orinoco folyó mentén a szárazföld belseje felé vette az irányt, az Amazonas-medence legészakibb részeihez, majd visszatért a Karib-tenger partvidékére.
1800 decemberében ismét vitorlát bontott, és vad cikcakkban kezdte meg útját Latin-Amerika körül, először észak felé, Kubába, majd dél felé, a mai Kolumbia és Ecuador területére, végül ismét észak felé: Peruból kihajózott a Csendes-óceánra, és eljutott Új-Spanyolország spanyol gyarmatára. 1803 elején elérte Acapulcót, átkelt Mexikón, végül visszatért a Karib-tengerre, majd észak felé vette az irányt az Egyesült Államok felé, és a következő év júniusában érkezett Philadelphiába. Végül 1804. augusztus 1-jén visszatért Európába.
Alexander von Humboldt (forrás: Wikipedia)
Az út során Humboldt temérdek feljegyzést készített: az ecuadori Chimborazo (akkoriban a világ legmagasabb hegyének tartott) növény- és állatvilágáról, a helyi éghajlatról és a legjobb hajózási útvonalakról (a Dél-Amerika nyugati partjainál húzódó óceáni áramlatot később róla nevezték el), valamint elképesztő mennyiségű zoológiai mintát és ökológiai adatot gyűjtött össze. Széleskörű érdeklődésére és kielégíthetetlen tudásszomjára jellemző, hogy a helyi politikai viszonyokban, kultúrában, népszokásokban és egyebekben is igyekezett minél jobban elmélyedni: amennyire némileg hiányos spanyol nyelvtudása engedte, mindig megpróbált beszédbe elegyedni a helyiekkel, hogy még alaposabb betekintést nyerjen a kontinens mindennapjaiba.
Alexander von Humboldt (1769-1859) a könyvtárában (Fotó: Getty Images)
1800-ban, a venezuelai dzsungel mélyén pedig még egy beszélő papagájjal is közelebbi kapcsolatba került.
Az anekdota szerint az Orinoco folyó felfedezése során Humboldt egy Maypures nevű, aprócska, elszigetelt falu közelében szállt meg, ahol egy helyi őslakos törzs vendégszeretetét élvezte. A törzs tagjai – ismételjük: állítólag – számos szelídített papagájt tartottak, amelyek közül több példány beszélni is tudott. Humboldt külön feljegyezte, hogy az egyik állat hangja feltűnően különbözött a többiétől. Amikor megkérdezte a helyieket, hogy ez a papagáj miért beszél ilyen szokatlanul, azt mondták neki, hogy a madár egy ellenséges törzs tulajdonában volt, amelyet a tudós vendéglátói korábban erőszakkal elűzték a földjükről egy közeli szigetre. A törzs utolsó tagjai pár évvel korábban, teljes elszigeteltségben haltak meg, így egész kultúrájuk az enyészeté lett. Ez az öreg papagáj (és itt jegyezzük meg, hogy ezek az állatok akár nyolcvan évig is élhetnek) volt tehát az utolsó élőlény, amely beszélte a nyelvüket.
Szerencsére Humboldt annyira előrelátónak bizonyult, hogy a papagáj szókincséből mintegy 40 szót fonetikusan lejegyzett a jegyzetfüzetébe, és ezzel sikeresen megmentette a törzs nyelvét a feledéstől – olyannyira sikeresen, hogy 1997-ben, azaz csaknem 200 évvel később egy művészeti installáció keretében két másik papagájt is betanítottak arra, hogy a kihalt törzs nyelvének szavait ismételgesse.
Egy venezuelai papagáj (fotó: Wikipedia)
Bár a történetet több nyelvész is inkább legendának tartja, valamiféle valóságmagja bizonyosan van. Az Utazások Amerika egyenlítői területein című művének második kötetében, amelyet nem sokkal Európába való visszatérése után adtak ki, Humboldt ugyanis viszonylag részletesen beszámol arról, hogyan töltötte napjait a guahibo törzs tagjaival egy elszigetelt faluban, az Orinoco folyó egyik vízesése mellett:
„A guahibók azt mesélik, hogy miután elüldözték a harcias atúrokat, ez a korábban oly nagyszámú törzs fokozatosan kihalt, akárcsak a nyelve. Az utolsó atúriai családok még 1767-ben is léteztek… Utazásunk idején Maypuresben mutattak egy öreg papagájt, amelyről a lakosok azt mondták – és ez a tény figyelemre méltó –, hogy nem értik, amit mond, mert az atúriaiak nyelvén beszél.”
