Fenétől a bazmegig: elmerülünk a magyar szitkozódás ezeréves múltjában

A Netflix káromkodós minisorozata után mi is körülnéztünk a magyar nyelv „szépségei” között.

Andersen Dávid

2021. Január 22.

Bár a témát egyértelműen kijelöltük, még itt, a cikk elején szeretnénk a kedves olvasó figyelmét felhívni, hogy az alábbiakban bizony nem szalvétával fogjuk a magyar nyelvet, így senki se csodálkozzon, ha vaskosabb kifejezésekbe botlik, elvégre ez volna a lényeg!

Az ihletet a Netflix kínálatában elérhető, A szitokszavak története című minisorozat adta, amelyben Nicolas Cage amerikai nyelvészek és humoristák segítségével fejti fel a „négybetűs” és esetenként annál hosszabb szitokszavak, trágár kifejezések eredetét – lásd kapcsolódó cikkünket a sorozat kritikájáért. A január elején megjelent szériát követően úgy gondoltuk, utánajárunk a magyar nyelvben leggyakrabban elhangzó szitkok és káromkodások eredetének, ezért Mártonfi Attila nyelvészhez fordultunk segítségért. Mielőtt azonban igazán elmerülnénk a nyelvi mocsokban, következzen egy kis történeti visszatekintés.

A káromkodás és szitkozódás különleges helyzetben van, hiszen ezeket a szavakat viszonylag ritkán rögzítették írásos formában – ha ez megtörtént, annak valamilyen fontos oka volt. Így csak közelítő elképzeléseink lehetnek egy-egy kifejezés eredetét illetően, mivel a legkorábbi írott emlékekhez képest bizonyára már jóval régebb óta léteztek a beszélt nyelvben.

A Múlt-Kor kiváló írásából például tudhatjuk, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt magyar nyelvű szitok 1370-ből származik, amelyet a XIX. században felfedezett Dubnici krónikában rögzítettek, természetesen az írásmódja ennek megfelelően csak nyomokban hasonlít a mai magyar szövegekhez. Így olvasható:

Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh

Olvasata pedig így hangzik: „veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket”. A krónika szerint ugyanis Nagy Lajos négyszáz íjászt küldött segítségül a svájci seregek ellen, a magyarok pedig azt a parancsot kapták, hogy ne ejtsenek foglyokat, hanem mindenkit „részegítsenek meg a halál poharából”. Erre volt a válasz a fenti mondat, amelyet aztán valóban óriási vérontás követett. A világ már ekkor megtanulhatta, hogy milyen választékosan tudnak szitkozódni a magyarok.

Fenétől a bazmegig: magyar szitoktörténet

A Dubnici krónika címlapja (Fotó: Képkönyvtár)

Szitkozódás vagy káromkodás, nem mindegy

„Nagyon fontos különbség, hogy a szó szoros értelmében csak azt nevezzük káromkodásnak, ami istenkáromlás – mutatott rá Mártonfi Attila beszélgetésünk elején. – Az összes többi szitkozódásnak számít. Három szakaszra lehetne tagolni nyelv- és kultúrtörténeti szempontból a tabukifejezések megjelenését a magyar nyelvben. Az első a kereszténység előtti időket jelenti, amikor például a vadállatok megnevezése számított tabunak, attól tartottak ugyanis a korabeli emberek, hogy a szó erejével megidézik ezeket a lényeket, kimondják és megjelennek kárt okozni. Ahogy Freud is totem, tabu és fétis sorrendbe rendezi ezt, ebben az időszakban a vadállatok, totemállatok jelentették a tabut. A farkas szó például másodlagos megnevezés, arra az állatra utal, amelyiknek farka van, de nem mondjuk ki a nevét, mert akkor megjelenik. A szláv nyelvekben hasonló például a magyar medve szó eredetéül szolgáló medvegy, amely ’mézevő’-t jelent.”

A honfoglalást követően jött el a kereszténység korszaka, amelyben már elsősorban nem a természeti veszélyektől kellett tartani.

„A középkortól egyre erősebb tabunak számított bármi, aminek köze van istenhez – folytatta Mártonfi Attila a magyarázatot. – Fontos megjegyezni, hogy a kereszténység alapját jelentő zsidó kultúrában ki sem szabad mondani isten nevét, helyette különböző más megnevezéseket használnak. Emiatt komoly tabunak számított az istenkáromlás. Úgy vélték, hogy ha egy közösségben valaki ilyesmit tesz, akkor isten az egész közösséget büntetni fogja, így szigorúan tiltották is az efféle kifejezések használatát. Emiatt jelenhettek meg az olyan kifejezések, mint »az iskoláját!« vagy »az istókját!«, mivel ezeket hasonló hangzásuk miatt hasonló nyomatékkal lehetett kimondani.”

A következő fordulatot a XIX. század, a felvilágosodást követően a biedermeier korszak hozta el, amikor a szexualitás került a tabuk listájának élére.

„Élet és halál valódi kérdése a szexualitáson múlik, nem pedig állatokon és isteneken – mutatott rá a nyelvész szakértő. – Kazinczy például még a fiával való levelezésében könnyedén leírt olyanokat, hogy »baszom az anyja«, utána viszont hosszú időre eltűntek ezek a szavak az írott szövegekből. Talán a XX. század második felében, az 1970-es években kezdték újra leírni, amikor a hippik megjelentek, és elkezdték feszegetni a társadalmi konvenciók határait. Igaz, hogy ennek ellenére még a nyolcvanas években is csak Kár, hogy K címen játszották az angol reneszánsz drámairodalom egyik remekét, John Fordnak az 1600-as években írt drámáját, amelynek az eredeti címe ’Tis a Pity She’s a Whore, azaz Kár, hogy kurva. A tévében pedig még most is kisípolják a hasonló szavakat.”

A bevezető után pedig lássuk, honnan-hogyan erednek édes anyanyelvünk legocsmányabb kifejezései, amelyek nem is mindig számítottak annak!

Bazmeg az összes igekötőt!

Mártonfi Attila számára valamelyest hazai pálya, ugyanis korábban A magyar nyelv nagyszótára munkatársaként neki jutott a megtisztelő feladat, hogy megírhassa bizonyos, a témában érintett b betűs szócikkek első változatát, a Nagyszótár magas nyelvészeti minőségi sztenderdjét szem előtt tartva.

„Tizenkét évet dolgoztam a Nagyszótárnál, a baszik teljes szócsaládjának én írtam az első változatát – mesélte a szakember. – Természetesen egy ilyen szótár kollektív munka, és nagyon sok múlik a szerkesztőkön, főszerkesztőn. Ugyanakkor rám hárult az adatok átnézése. A honfoglalás előtti időkből származó, ótörök jövevényszóról van szó. Három főjelentése van: ’nyom’, ’üt’, illetve ’közösül’. Ezek közül a nyomást kifejező volt az eredeti. Érdekesség, hogy a magyar boszorkány szó is innen ered. Arra használták, akit »megnyomott« a gonosz szellem. A ’közösül’ jelentés törökségi nyelvekből csak jóval későbbről mutatható ki, ezek viszont újabb fejlemények. Másfelől viszont a baszik az egyetlen magyar ige, amelyhez szinte bármely igekötő társítható. Ráadásul nemcsak magyar, hanem akár német igekötővel is állhat: elég, ha a gebasz szóra gondolunk.”

Itt még egy szóra meg kell állnunk, hiszen kétségtelenül a magyar nyelv egyik leggyakrabban használt szitkozódása, pontosabban negatív vagy pozitív indulatkitörésére használt kifejezése a bazmeg, amely a Nagyszótár szerint már így, ebben a változatában is használható.

„Természetesen amikor bazmegezünk, akkor nem azt mondjuk, amit úgy írnánk le, hogy »baszd meg«, mivel ez utóbbi egy felszólító módú igealak, az előbbi pedig egy úgynevezett diskurzuspartikula – magyarázta Mártonfi Attila. – A partikulák olyan szavak, amelyek nem alkotnak önálló tagmondatot, nem kerülnek be a mondat szerkezetébe, se kötőszói, se egyéb funkciójuk nincsen, mintegy részecskeként mégis ott vannak. Valamiféle attitűdöt fejezhetnek ki, valamilyen fokozatiságot, önmagukban azonban nem állhatnak. Tágabb értelemben viszonyulásra utalnak, azáltal hogy egyetlen szót finoman módosítanak, hozzátesznek a jelentéséhez. Megfigyelhető, hogy részben nyelvi, részben társadalmi okokból újabb és újabb megbélyegzett szavak kerülnek szótárba. Az »átkos« idején például a bolond és a bolsevik szavak egymás után következtek volna a szótárban, de közéjük iktatták a bolonyikot. Ez az úgynevezett békakorsó nevű növény népi neve.”

Munkácsy Mihály: Sztrájk, 1895 (Fotó: Universal History Archive/Universal Images Group via Getty Images)

Maradva még a b betűnél, a fent említett vallási tabuk miatt a magyar nyelvben az egyik legdurvább káromkodás a mai napig az „isten bassza meg”, amelyet azonban a kreatív káromkodók sokszor teljesen hétköznapi vagy épp ellenkezőleg, rendkívül furcsa kifejezésekkel színesíthetnek. Személyes tapasztalatom ezzel kapcsolatban az az úriember, aki Budapest utcáján a „hogy a nádvágó úristen bassza meg” szavakkal adott hangot az elégedetlenségének valamivel kapcsolatban.

„Az ehhez hasonló bővítmények a kijelentés erejét fokozzák – mondta Mártonfi Attila. – Minél hosszabb lesz tőle a káromkodás, annál erősebb hatást kelt. Egy nagyon kedves mesterem a győri bencésekhez járt, ott ugye még szigorúbban vették a káromkodás tilalmát, így a legdurvább dolog, amit még büntetlenül ki lehetett mondani, így hangzott: »a zöld zsalugáteres radai rosseb egye meg«! A rosseb szó a »rossz seb«-ből önállósult.”

A francba a nyavalyával, a fenébe a himlővel

A ma már rendkívül enyhének számító franc, illetve fene szavak a rossebhez hasonlóan az egészséggel kapcsolatosak. A franc az úgynevezett „francúz kór”-ból rövidült – ez a szifilisz régies megnevezése volt. A fene pedig a rákhoz hasonló tünetekre vonatkozott. Mártonfi Attila ezzel kapcsolatban rámutatott, hogy előbbi a fogát fenő vadállatról kaphatta a nevét, mindkét szóban közös, hogy olyan jellegű fájdalomra utalnak, mintha egy harapós állat vagy az ollóit csattogtató rák marna bele az emberbe.

„A rákfene nyomosító összetétel, az ilyenek nagyon jellemzők a magyar nyelvre, de a keleti nyelvekre is – tette hozzá a nyelvész. – Például a sampinyongomba vagy a baconszalonna is hasonló: ha kétszer mondom, erősebb lesz a jelentése. Érdekes módon Hamupipőke neve is ilyen, ugyanis a pipőke szó a szlovák népnyelvi popelkából származik, amelynek popol töve is hamut jelentett. Léteznek más jellegű mellérendelő összetételek is, amelyek nem ugyanazt ismétlik, hanem két hasonló dolgot kapcsolnak össze. Az arc szó például az orr és száj összetételeként jött létre: ezt találhatták eleink a leghangsúlyosabbnak az emberi arcon. Az orr, illetve a száj korábbi alakja, a sza szó összetétele eleinte orrsza, majd orca volt, ebből alakult a mai arc. Az ember szó is hasonló összetétel. Az em előtag a nőre vonatkozik (vö. emse, csecsemő; Emese, Emőke), míg a ber a férfira. Ez utóbbi már önmagában is összetétel, hiszen a férfira vonatkozó fi és az er szóból állt össze, így jelentette a hímnemű embert. A nőnemű emberre ma rendszerint pejoratív éllel használt némber szó meg nem más, mint a nő és az ember összetétele, míg a jámbor szó a jó emberé. Az er utótag jelenik meg a magyar népnévben, amely tulajdonképpen annyi, mint ’manysi ember’.”

Elmegyünk a picsába

Mártonfi Attila rámutatott, hogy a női nemi szervvel kapcsolatos leggyakoribb kifejezésünknek igen szép nagy szócsaládja van. A pina szavunk eredete kissé a múlt homályába vész.

„Régen egyáltalán nem számított szitokszónak, egyébként valószínűleg a fon igéhez lehet köze. Ez, minthogy a nemi szőrzet fonadékszerű, magyarázhatja egyes vélemények szerint a fanszőrzet szót – mondta a szakember. – Innen pedig a fizikai közelség miatt jöhetett az utalás a női nemi szervre. Fontos viszont, hogy a pina és a picsa szó között nincs semmiféle etimológiai kapcsolat, szláv jövevényszóként az utóbbi sokkal később került a magyarba. A picsa, akárcsak a fasz a »pars pro toto«, vagyis a rész az egész helyett elvén jelenthet embert, méghozzá a nemi szerv szerinti neműt. Ez az elv érvényesül akkor is, ha valakit jó arcnak nevezünk, csak ebben semmi »csúnya« és semmi nemhez kötött nincs. A picsához hasonlóan a bula is hasonló jelentésváltozásokon ment keresztül. Ez cigány, pontosabban romani jövevényszó, az átadó nyelvben még ’fenék, segg’ jelentésben, innen vivődött át a ’vulvá’-ra, majd ezt követően az előbbi logika szerint kezdett ’nő’-t jelenteni (jobbára szexuálisan vonzó nőt). Érdekes, hogy létezett valaha a magyarban a bulya szó is, ’nő’ jelentésben, persze eredetét tekintve ennek semmi köze a buja szóhoz. A bulya oszmán-török eredetű, délszláv közvetítéssel. Ez a török bula, bola ’nagynéni’ szóból ered, a magyarba ’ágyas, háremhölgy’ jelentésben került. A háremhölgyek viseletére utalva a bulyaszövet, bulyavászon ’finom szövésű fehér vászon’ jelentésben is élt. Ha már a hátsó felünknél tartunk, a segg szó azonos eredetű a Ság hegynévvel, illetve a ‑ság/‑ség gyűjtőnévképzővel. A ’halom’ jelentésjegy jól összekapcsolja mindhármat. A környéken maradva, a szar szó alapnyelvi eredetű. Már 1086-ban lejegyezték személynévként a Szarosdit, igaz, az akkori írásszokásnak megfelelően még Zorosdiként írva.”

Pepe és Kapa megtanít minket káromkodni a Nekem lámpást adott… című filmben

A kurva nem a sarokról jött, a fasz meg csak áll magában

Míg a női nemi szervre vonatkozó kifejezéseknek ilyen szép múltja van, a hímvessző legrövidebb és talán legnépszerűbb változatának eredete a homályba vész.

„A fasz szó esetleg a finnugor alapnyelvből származik, de bizonytalan az eredete – magyarázta Mártonfi. – A nehézséget az okozza, hogy a magyaron kívül kizárólag a lappban található nyoma. Ha a feltevés igaz, az alapnyelvben nagyjából paca formában ejthették. A finnugor szókezdő p-ből a magyarban szinte mindig f– lett, ez legalább összhangban van az egyéb forrásokból szerzett tudásunkkal. Azért ez nem tekinthető erős etimológiának, így tömören talán inkább azt mondanám, hogy a faszról nem tudunk semmit. Legfeljebb annyit, hogy 1370-ben már volt olyan személynév, hogy Lágyfaszú, amit akkor még lagfazounak írtak. Innentől már csupán fantázia kérdése, hogy ez vajon az illető teljesítőképességére utalt-e, de persze sokkal valószínűbb, hogy inkább ’gyáva, beszari’ jelentéssel válhatott ragadványnévvé.”

A magyar kurva szó sajátossága, hogy a környékünkön több nyelvterületen is viszonthallhatjuk, hasonló jelentéssel. Mártonfi Attila elmondta, hogy a népszerű tévhit ellenére a szónak nincs köze a latin ’görbe’ jelentésű szóhoz, azaz a prostituáltakat nem azért hívják kurvának, mert görbe úton járnának, esetleg az út kanyarulatánál, a sarkon állnának.

„A szó a magyarban szláv eredetű, ott a kura szóból származik, amely ’tyúk’-ot jelent – magyarázta a szakember. – A szajha ismeretlen eredetű, bár összefügghet a szlovák sajha, cajha, illetve esetleg a lengyel salacha ’öregasszony, kofa’ szóval. Nem tudjuk azonban, hogy egy ilyen összefüggés esetén mi lehetett az átadás iránya. A ringyó, lotyó, ribanc szavak afféle hangfestő kifejezések. Az első a rongy szóval lehet kapcsolatban, a második a lotyogással állhat összefüggésben, míg a ribanc esetében a a ribál ’ráncigál’ ige lehet az alap, de hát ez a kapcsolat nem a magyarban mutatható ki: délszláv jövevényszavak. A rima szó viszont valószínűleg latin jövevényszó, ekkor eredetileg ’rés, hasadék’-ot jelentett. A szuka pedig eredendően a kutya nőstényét jelentette. Ez is szláv eredetű.”

A geci oké, a huncut nem oké

Egyes, ma durvának számító szavakkal régebben semmi baj nem volt, és fordítva, amit ma teljesen ártatlan kifejezésnek gondolunk, régen a legocsmányabb sértések közé tartozott.

Az elmúlt években a közbeszédben széles körben elterjedt geci szó a szakember szerint eredetileg a Gergely becézése volt, a mai jelentése azonban legkorábban a 19. századból adatolható.

„A geci szó gece alakváltozatát például Az ember nemi tekintetben című bonctani szakkönyvben szakszóként használták akár a gececső összetétel előtagjaként is – mondta Mártonfi. – Ez a jelenség a húgy szó helyzetéhez hasonlít, hiszen az jelenleg is egyszerre durva megnevezés a köznyelvben, míg elfogadott szakszó a szaknyelvben. A pete szó egyébként szintén becenévként kezdte, a Péter becézése volt. Arra viszont nehéz választ találni, hogy miként úszta meg, hogy úgy járjon, mint a geci. A sperma természetesen latin, míg az ondó pedig honfoglalás előtti török jövevényszó.”

Pont fordított a helyzet a huncut szó esetében, ez ugyanis Mártonfi Attila szerint a 19. század első felének egyik legdurvább szitokszava volt.

„Ez német eredetű, eredetije a mai Hundsfott, ez szó szerint körülbelül ’kutyapicsá’-t jelent – mondta a nyelvész. – Természetesen nem az irodalmi németből, azaz a »hochdeutsch«-ból került a magyarba. Vagy a régies hundsfut, vagy a bajor-osztrák hundsfud volt a forrás. Ez utóbbi azért is említésre méltó, mivel a magyar nyelvbe igen sok bajor-osztrák jövevényszó került. A huncut kifejezetten durva sértésnek számíthatott, mert nem elég, hogy valakit lepicsáztak, még azzal is degradálták, hogy egy állat, konkrétan egy kutya nemi szervéhez hasonlították.”