„We are the world. We are the children…” Talán nem is kell folytatnom a sorokat, hiszen a dalt még az is a kelleténél jobban ismeri, aki tiszta szívéből utálja. Azon lehet vitatkozni, hogy ez jó dal vagy sem, de ahogy az egyik énekes, Bruce Springsteen megfogalmazta: a dal esztétikai minőségénél sokkal fontosabb volt a célja, jelesül az, hogy a sláger által generált bevételekből az afrikai éhezőket támogassák. Márpedig a We Are the World a célját nem csak elérte, hanem túl is teljesítette:
ebből a kislemezből adták el a nyolcadik legtöbbet a világon, és a rádiós újrajátszásoknak hála a mai napig bevételt termel jótékony célra.
Amikor a feleségemnek elmondtam, hogy a Netflixre felkerült egy dokumentumfilm arról, hogyan készült a We Are the World, furcsán nézett rám, és feltette a kérdést: mi ezen annyira érdekes, hogy egy másfél órás dokumentumfilmet nézzünk róla? És valóban: első ránézésre valóban csupán annyi történt, hogy néhány (jelen esetben sok) zenész besétált egy stúdióba, és egy először éjszakába, majd hajnalba nyúló este során felénekeltek egy dalt. Mi ezen olyan érdekes? Hát az, hogy kik énekelték fel, és hogyan sikerült őket egy légtérbe terelni.
Angol példa nyomán
A We Are the World nem előzmény nélkül született meg. Egy évvel korábban, 1984-ben a briteknél Bob Geldof hozott össze irgalmatlan mennyiségű popsztárt, hogy együtt elénekeljék a Do They Know It’s Christmas? című dalt. A jótékonysági akció komoly sikert aratott, viszont volt némi kellemetlen mellékzöngéje: fehér emberek segítettek kegyesen a feketéken.
Harry Belafonte énekes, színész és társadalmi aktivista fejében született meg a gondolat, hogy brit mintára kéne ebből készíteni egy amerikai verziót is, amiben fekete művészek segítenek az afrikai fekete testvéreiknek. A népszerű zenei menedzser, Ken Kragen személyében a lehető legjobb szövetségest találta meg a projekthez, hiszen a zeneipar óriásai mind ismerték őt. Végül Lionel Richie és Quincy Jones producer állt a projekt élére, és a kezdeti elképzelés az volt, hogy Richie majd Michael Jackson és Stevie Wonder társaságában írja meg a dalt.
Huey Lewis, Quincy Jones és Michael Jackson (Fotó: Netflix)
Csakhogy 1985-öt írtunk, nem volt mindenki zsebében egy mobiltelefon, és Stevie Wondert heteken át képtelenek voltak elérni. Így a végső dal Lionel Richie és Michael Jackson közös szerzeménye lett, a refrén híres sorai pedig Jacksontól származnak. Izgalmas adalék, hogy mivel a pop királya semmilyen hangszeren nem játszott, úgy írt dalt, hogy mindent feldúdolt kazetták sokaságára, és ezek alapján született meg a szerzemény.
Egy fedél alatt
A projekt felénekléséhez Amerika legnagyobb sztárjait kellett egy épületbe terelni, csakhogy az ennyire népszerű emberek hónapokra előre be vannak táblázva. Mivel a tervet belátható időn belül meg akarták valósítani, erre az egyetlen esélyt az American Music Awards könnyűzenei díjátadó nyújtotta, amikor egyetlen napra a pop- és rockzene legnagyobb sztárjai amúgy is összegyűltek Los Angelesben, és a gála házigazdája abban az évben épp Lionel Richie volt. Ha onnan át lehet csábítani a sztárokat, és még a gálán kívülről is be lehet csábítani néhány nevet, akkor garantálható a vonzó felhozatal.
A dokumentumfilm legizgalmasabb részéhez tartozik, amikor a válogatás szempontjairól mesélnek a szervezők. Érdekes látni, ahogy Madonna és Cyndi Lauper között döntenek az utóbbi javára, nem igazán indokolva, hogy miért ne jöhettek volna mindketten.
Jókora energiát fektettek Prince „elcsábításába” is. Ő azért lett volna fontos, mert akkoriban komolyan rivalizált Michael Jacksonnal, a jelenléte pedig azt üzente volna, hogy a nemes cél érdekében még ők is félre tudták tenni a nézeteltéréseiket.
A popzene legjobb éjszakája (Fotó: Netflix)
A dokumentumfilm talán legizgalmasabb pillanatát Shelia E. énekesnő nyújtotta, aki a helyszínen döbbent rá, hogy őt pusztán azért hívták meg az illusztris társaságba, mert akkoriban Prince odáig volt érte, és a jelenlététől azt remélték, hogy majd Prince is csatlakozik a csapathoz. Végül hiába vártak rá.
Egymást zavarba hozó sztárok
Érdekes végignézni, milyen komplex szervezést és titkolózást kíván egy ilyen volumenű esemény összehozása. A szervezők a mobiltelefonok hiánya miatt valójában azt se tudhatták biztosan, melyik sztárok érkeznek majd aznap, és kik azok, akikre végül hiába vártak.
A film legnagyobb vonzerejét azonban kétségtelenül az adja, hogy bepillantást nyerhetünk egy olyan estébe/éjszakába, amikor a könnyűzene óriásai közül majdnem ötvenen egy teremben tartózkodtak, és még ők maguk is zavarban voltak attól, hogy akármerre néztek, mindenütt a szakmájuk óriásai vették körül őket.
Lionel Richie és Cyndi Lauper (Fotó: Netflix)
Diana Ross a végén konkrétan a könnyeivel küzdött, mivel nem szerette volna, hogy ez a megismételhetetlen este valaha is véget érjen.
Quincy Jones producer a stúdió ajtajára ugyan kiírta, hogy az egóját mindenki hagyja az ajtón kívül, és tény, hogy a legtöbben szerényen és egymást segítve próbáltak hozzáállni a munkához, de így is akadtak „bajkeverők”.
Al Jarreau például a kelleténél több bort ivott, és ittasan képtelen volt felénekelni a saját szólóját, Stevie Wonder pedig rengeteg időt rabolt el azzal, hogy erősködött: egy szuahéli dalszövegrészlettel kellene tisztelegniük az afrikaiak kultúrája előtt. De elég elveszettnek tűnt Bob Dylan is, aki nem ahhoz szokott, hogy mások dalait énekelje, és zavarban volt a többiek előtt. Vicces látni, ahogy a fenomenális hangutánzó képességekkel bíró Stevie Wonder Dylan stílusában elénekelte a dalt, gyakorlatilag megmutatva a művésznek, hogyan énekelje fel a saját részét.
A filmben sokan archív felvételről szólalnak meg, de számos résztvevő (a főkolompos Richie mellett Bruce Springsteen, Huey Lewis, Cyndi Lauper és Smokey Robinson a legfontosabb megszólalók) újra kamera elé állt, hogy meséljen erről a felejthetetlen estéről, ami végül csak reggel nyolc környékén ért véget.
Hiányérzetem csak amiatt akadt, mert ebben a sztárrengetegben olyan hatalmasságok szürkültek bele a háttérbe, mint Tina Turner, Billy Joel, Ray Charles vagy Bette Midler, akiket ugyan láthatunk a képeken, de külön megszólalás sajnos nem jutott nekik. És annak is örültem volna, ha valaki elmagyarázza nekem, hogyan került ebbe a társaságba a Szellemirtók sztárja, Dan Aykroyd.
A dokumentumfilm rendezője, Bao Nguyen a filmtől azt reméli, hogy inspirálja majd korunk legnagyobb popcsillagait, hogy ők is álljanak majd össze egy hasonló méretű akcióra egy jó cél érdekében. Szurkolok azért, hogy teljesüljön a vágya.
A popzene legjobb éjszakája című dokumentumfilm a Netflix kínálatában látható.
