Interjú Takács Katalinnal, A vágy villamosa főszereplőjével

Előre elnézést kér, hogy fáradtan érkezett az interjúra, de kimerítő időszak áll mögötte. Szerencsére ebből a fáradtságból semmit sem érzek: ahogy a színpadon, úgy a beszélgetésben is teljes figyelmével van jelen.

Ennyire kimerítő ez a szerep?

A főpróbahéten naponta kétszer kellett nyomni, a hétvégén pedig háromszor is játszottuk. Volt, hogy az utolsó jeleneteknél már azt éreztem, hogy mindjárt elájulok. De ez egy nagyon izgalmas időszak volt. Építettük a darabot és a karaktereket, és minden próba után rácsodálkoztam, hogy újabb és újabb rétegeket találok a szerepben. De ettől még tény, hogy néha alig maradt levegőm a végére.

És kapott hozzá egy rendkívül intenzíven játszó partnert is Rába Rolanddal.

Stanley Kowalskit nem lehet másként játszani. Ez a darab két egymással szemben álló világot mutat be. Stanley nélkül nincs Blanche, Blanche nélkül pedig nincs Stanley. Ez a darab az ő szembenállásuk, az egymással szemben érzett vonzalmuk és taszításuk. Nagyon örülök, hogy Rába Rolanddal dolgozhatok, mert ő olyan partner, akitől nagyszerű energiákat kapok.

Takács Katalin A vágy villamosában (Fotó: Borovi Dániel)

Egészen különleges, hogy Blanche karakterét játszhatja A vágy villamosában.

Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy Czenkli Dorka csinált velem egy interjút a Magyar Narancsba. Nem volt könnyű dolga velem, épp fogorvostól jöttem és gyötört a fájdalom rendesen, de nem várhattunk vele. Rákérdezett, hogy mi a szerepálmom, amiről azt gondoltam, hogy ennyi idősen már nincsen. Nem jutott eszembe semmi, aztán hirtelen beugrott egy, csakhogy mondjak valamit. Jó, legyen: A vágy villamosa. Három héttel később felhívott Ördög Tomi rendező, hogy ő ezt megrendezné nekem.

Ezek szerint nekünk újságíróknak is van néha hasznunk.

Igen. (nevet) Egyáltalán nem állt szándékomban üzengetni ezzel, hiszen teljes képtelenségnek találtam, hogy ennyi idősen ezt a darabot játszhassam. Nyugodtan kimondhattam, ugyanis tudtam, hogy én ezt a szerepet már nem fogom eljátszani.

Egy színésznek mekkora beleszólása van abba, hogy milyen szerepeket játszik a színpadon?

Erről Blanche utolsó mondata jut eszembe a darabból: „Mindig idegenek jóindulatától függtem.” Mi, színészek nagyon kiszolgáltatottak vagyunk, hiszen jellemzően a színház vezetősége dönt arról, ki milyen szerepet kaphat. Ez néha lehet nagyon pozitív, de volt már, hogy nehéz helyzetbe kerültem emiatt. A színészet egy kiszolgáltatott állapot. Egy társulaton belül nagyon sok szempont szerint osztják ki a szerepeket, de az elsődleges szempont az, hogy ami a színháznak hasznos.

Itt Budaörsön különleges helyzetben vagyunk, mert nagyjából tucatnyian vagyunk a társulatban, ezért az igazgatónk, Berzsenyi Bellaagh Ádám jobban oda tud figyelni ránk és arra, hogy előbb-utóbb mindenkinek jusson itt egy finom falat. Mivel kevesen vagyunk, gyakrabban előfordul az is, hogy játszhatunk idősebbet és fiatalabbat is a valós életkorunknál. És persze jönnek hozzánk vendégszínészek is, a vérfrissítés pedig mindig jó. A rendezőink nem állandók, mindig új emberekkel dolgozhatunk, ami szintén örömteli.

Rába Roland és Takács Katalin A vágy villamosában (Fotó: Borovi Dániel)

Ebbe a kiszolgáltatottságba nem lehet idővel belebetegedni?

Ehhez a pályához jó idegrendszer kell.

És ez nemcsak a zajos sikereket jelenti, elég hozzá egy jól sikerült előadás. Szerencsére mindig megkaptam a szükséges adrenalinlöketeket, ami elég volt ahhoz, hogy ne akarjam elhagyni a pályát. Boldog vagyok, hogy ezt csinálhatom. Persze idegesítő, hogy ki vagyunk szolgáltatva a pályán belüli emberi viszonyoknak – ki kit kedvel vagy épp nem kedvel, kitől kapsz lehetőséget –, és van, aki ebben hátul ragad. Nekem is volt olyan időszakom, amikor egyáltalán nem törődtek azzal, milyen szerepekre lenne szükségem és mivel tudnának színészként építeni. A fiataloknál borzasztó fontos, hogy olyan szerepeket kapjanak, amik építik őket, és partvonalra tud állítani egy karriert, ha a színész nem kapja meg őket.

Idősebb korban ez már kevésbé számít?

Akkor is borzasztó fontos. Egy nőt általában 45 éves kor után szoktak elengedni. Sok 45 év körüli színésznővel volt és van gondja a színházának, ezt még Ruttkai Éva sem tudta megúszni. Nem tudják, milyen szerepeket adjanak nekik. Ilyenkor kellene a leginkább figyelni a nőkre a színházaknak, és nem elengedni a kezüket. Ez az időszak számomra is nagyon nehéz volt.

És mit tehet egy színésznő azért, hogy túlélje ezt az időszakot és továbbra is jó szerepeket kapjon?

Csapdosni kell az asztalt, és felhívni rá a figyelmet, hogy nem törődnek vele. De előfordul, hogy hiába csapdosod az asztalt, sőt vannak olyanok is, akik képtelenek az asztalra csapni. Nem könnyű odaállni egy igazgató vagy egy rendező elé, és azt mondani, hogy „Nézd, milyen tehetséges vagyok, miért nem adsz nekem jobb szerepeket?” Én ebben nagyon szemérmes voltam. Most meg már tényleg abban a korban vagyok, hogy igazán megritkulnak a nekem való jó szerepek.

Takács Katalin mint Blanche DuBois (Fotó: Borovi Dániel)

Hogyan reagált, amikor Ördög Tamás felhívta és felajánlotta a főszerepet A vágy villamosában?

Hát, azért nagyot nevettem.

Azt hitte, hogy valami vicc?

Azt azért nem. Tudtam, hogy komolyan gondolja, de meg kellett kérdeznem, hogy mégis hogyan gondolja ezt? Milyen szemszögből akarja megcsinálni? Elmondta, hogy az életkorom miatt nem szeretne változtatni a darabon. Mára a határok amúgy is kitolódtak: mást jelent most mondjuk egy ötvenes vagy hatvanas nő, mint évtizedekkel ezelőtt. Azt is jobban elfogadjuk ma, ha egy nő a nyugdíjkorhatár elérése után tovább dolgozik, nagy presztízse lehet egy idősebb ügyvédnőnek vagy üzletasszonynak, ha megvan a képessége, hogy a szakmájában a legjobbat nyújtsa.

El kellett gondolkodnia a válaszon vagy azonnal igent mondott a felkérésre?

Ezt azért át kellett gondolnom. Több barátomat – civilt és szakmabelit egyaránt – felhívtam, mert érdekelt a véleményük. Arra jutottam, hogy Blanche-nál nem az a fontos, hogy hány éves, hanem mindaz, amit magával hoz a múltjából. Abban, hogy ő kicsoda valójában, nem meghatározó elem az életkor. Igent mondtam, de ettől még nem volt könnyű. A próbák során volt olyan, amikor arra gondoltam, hogy ezt így tovább nem lehet csinálni, nem fog menni. Ám miután rászántam magam és mindent beleadtam, már éreztem, hogy meg tudom csinálni.

Színészként az ember nagyon ritkán kap ekkora drámai szerepet. Tényleg csak ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor tízévnyi vidéki társulati lét után csatlakoztam a pesti Radnóti Miklós Színház társulatához, és rögtön eljátszhattam Nórát és Anna Kareninát. Azok voltak hasonlóan nagy szerepek. Ezeknél nem lehet hezitálni: vagy csinálod rendesen, vagy nem csinálod. Lehet, hogy Blanche az utolsó nagy színpadi szerepem. Belevetettem magam.

Nagyon izgult a premier előtt?

Maga a premiert látta, de a főpróbán akkora taps volt, hogy azt nem hittem el. A próbák során azért mindenféle előfordult, de úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz, nekem már nincs vesztenivalóm, maximum a színháznak, ha nem lesz sikeres a darab. Egy idő után próbáltam egyáltalán nem gondolni arra, mit szól majd a közönség. Azon a tapson azonban ledöbbentem.

A közönség tapsa és szeretete sokat számít az ember önbecsülésében?

Ahogy számít a rendezők vagy a kollégák véleménye is. Persze ma már tudom ezektől függetleníteni magam, hiszen ennyi szakmában töltött évtized után furcsa is lenne, ha úgy állnék fel a színpadra, hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Meghallgatom, hogy ki mit mond, jólesik a dicséret és a szeretet, de már nem ez határoz meg engem.

Egy látványos bukta sem tudja megingatni?

Nem sok ilyen volt az életemben, és talán a legnagyobb rögtön az elején, még Veszprémben ért. Egy NDK-darabban, a Mikor jön Erlicherben szerepeltem. Abszolút nem nekem való szerep volt, ügyetlen is voltam benne. Szóval rögtön az első főszerepemben megbuktam. Az osztályfőnököm mondta, hogy azért ezen gondolkozzunk el, mert nem ezt tanította nekem négy éven keresztül.

Takács Katalin az első olvasópróbán (Fotó: Borovi Dániel)

Azért ez elég fájdalmas kezdésnek tűnik.

Fiatalon kellett idősebbet játszanom, és nem tudtam megoldani. De ez egy eszmélés is volt, ami rávezetett arra, hogy összeszedettebbnek kell lennem.

Azóta egyetlen hasonló méretű bukása sem volt?

Ha volt is, elfelejtettem. Egy bukás után érdemes a tanulságokat levonni, de ennyi.

A Radnóti Színházban töltött időszaka volt a legjobb?

Igen, de most Budaörs kezdi felvenni vele a versenyt. Jó darabokat játszunk és jó szerepeket kapok.

A vágy villamosa a Budaörsi Latinovits Színház műsorán látható.

Ezt olvastad már?

Máté Gábor: „Félek a beszűküléstől”

Ez is érdekelhet Megnézem