Anna Anderson/Franziska Schanzkowska – Anasztázia hercegnő
1920-ban egy berlini pszichiátrián kezelt titokzatos nő (akit nem túl kreatívan csak ismeretlen nőnek neveztek, mivel nem tudta vagy nem akarta elárulni, hogy hívják) egy magazinban olvasott egy – alighanem kevés valóságalappal bíró – cikket, miszerint Anasztázia orosz hercegnő túlélte a Romanovok 1918-as kivégzését, és jelenleg inkognitóban él valahol. A cikk teljesen magával ragadta a beteget; de annyira, hogy lélekben hamarosan teljesen azonosult is a hercegnővel, vagyis magáévá tette annak identitását. Ez mondjuk annyiban nem volt nehéz, hogy a nő külsőre valóban emlékeztett kissé Anasztáziára.
Innentől kezdve Anna Andersonnak hívatta magát, és azt állította, hogy ő a két évvel ezelőtt, 17 éves korában eltűnt orosz hercegnő, aki most Európában rejtőzködik. A saját maga által fabrikált történet szerint a mészárlás éjszakáján megkímélte őt egy lágy szívű katona, aki beleszeretett, és akivel együtt Romániába menekültek és ott összeházasodtak, ám a férfi nem sokkal később elhunyt. Az emberek jelentős része pedig teljesen el volt ragadtatva ettől a romantikus kalandtól.
Anna Anderson (fotó: Wikipedia)
Persze azért nem mindenki hitt neki: így például az Európában élő Romanovok nagy része is csalónak bélyegezte a nőt. Amikor a családjáról faggatták, vagy arra kérték, hogy beszéljen oroszul, Anderson rendszerint inkább kitért a válaszadás előtt, és arra hivatkozott, hogy a súlyos traumák elhomályosították a memóriáját. 1922-ben kiengedték a kórházból, majd egy helyi báróhoz és családjához költözött, akik – korántsem egyedüliként – továbbra is tényként kezelték az állításait. Végül Anasztázia nagybátyja (mármint az igazi nagybátyja), Hessen nagyhercege kiderítette az igazságot: Anna Anderson egy lengyel származású parasztlány volt, akit Franziska Schanzkowskának hívtak. A leleplezés ellenére Andersonnak továbbra számos támogatója maradt: több könyv, színdarab és film is készült róla. Még bírósághoz is fordult, hogy részt követeljen magának a Romanovok családi vagyonából (ám nem járt sikerrel).
Anderson, vagyis Schanzkowska az 1960-as évek végén az Egyesült Államokba költözött, és hozzáment egy John Eacott Manahan nevű különc professzorhoz, aki 1991-ben bekövetkezett haláláig szentül hitt abban, hogy Anasztázia hercegnőt vette feleségül. Hivatalosan csak 1994-ben sikerült az Anna Anderson-ügy végére pontot tenni. A kutatók összehasonlították a nő DNS-ét a Romanov család maradványaiból kinyert mintával, így végre-valahára kiderült, hogy az egykori berlini ápolt valóban nem orosz előkelőség volt.
Šćepan Mali – III. Péter orosz cár
1766-ban egy aprócska termetű, sipító hangon beszélő, ám rendkívül karizmatikus férfiú forgatta fel a montenegrói közéletet. Šćepan Mali, vagyis Kis István elsősorban orvosként és gyógynövényszakértőként szerzett magának nevet, ám valahogy sikerült elhitetnie honfitársaival, hogy ő III. Péter orosz cár. Akit – mármint az igazi III. Pétert – egyébként négy évvel korábban meggyilkoltak, de a montenegróiak mégis szilárdan hitték, hogy a cár nem halt meg, hanem száműzetésben él Montenegróban, hogy a balkáni országot az Oszmán Birodalom ellen vezesse, és az ortodox keresztény erős bástyájává emelje.
Az egymással civakodó-háborúzó törzsek által uralt országnak már jó ideje nem volt valódi vezetője; illetve még talán a montenegrói ortodox metropolita érsek, Sava Petrović státusza állt ehhez a legközelebb, de őt meg mindenki utálta. A III. Péterként fellépő Šćepan Malit, aki igen határozott országegyesítő vízióval rendelkezett, ugyanakkor nagyon szerette a nép, és 1767. november 2-án ki is kiáltották Montenegró vezetőjének. Eközben Sava érsek azon fáradozott szüntelenül, hogy bebizonyítsa: Mali egy közönséges csaló. Csakhogy a főpapra senki nem volt kíváncsi: az érseket végül egy kolostorba dugták, nem sokkal később pedig Mali montenegrói cárrá koronáztatta magát.
Šćepan Mali (forrás: Wikipedia)
Amikor a hír eljutott Nagy Katalinhoz, III. Péter özvegyéhez, némileg dühös lett. Több orosz diplomatát is menesztett Montenegróba, hogy tájékoztasság a helyieket arról a sajnálatos tényről, hogy III. Péter valóban meghalt, a trónon meg egy imposztor ül. Miután a montenegróiakat ez sem tántorított el, Katalin utolsó próbálkozásként Jurij Dolgorukov herceget, egy nagyhatalmú orosz katonai kormányzót küldte az országba, akinek aztán sikerült is letartóztatnia a csalót. Azonban ezt követően Montenegró villámgyorsan visszazuhant a törzsi káoszba, így Dolgorukov úgy döntött, hogy inkább visszahelyezi hivatalába a hamis cárt, hisz ő legalább rendett tudott teremteni ebben a kuplerájban. Šćepan Mali még öt teljes éven át sikeresen kormányozta Montenegrót, amíg 1773-ban az oszmánok meg nem gyilkolták.
Mary Willcocks – Caraboo hercegnő
1817-ben egy kis angol faluban egy szokatlanul és meglehetősen zavartan viselkedő fiatal nő bukkant. Először a helyi susztert szólította meg, de olyan kisilabizálhatatlan halandzsanyelven beszélt, hogy a férfi egy szót sem értett belőle. Miután a derék iparos – igen logikusan – azt feltételezte, hogy a hölgy külországi, előzékenyen a helyi elöljáró házába kísérte, mivel ott az egyik szolgáló több nyelven is beszélt. De hiába – a szolgának fogalma sem volt arról, hogy az ismeretlen lány milyen nyelven is próbál kommunikálni. Mivel az elöljáró is tanácstalannak bizonyult, inkább segített a lánynak szállást találni egy helyi fogadóban, majd másnap – jobb híján – elhelyezte egy bristoli ispotályban.
A rejtélyes utazó továbbra is olyan benyomást keltett, mintha egyenesen a Marsról érkezett volna: az ágy helyett a padlón aludt, és nem volt hajlandó ételt vagy italt magához venni. Cserébe viszont tudott írni (ami azért akkoriban nem volt magától értetődő), és néhány papírlapot meg is töltött a helyiek számára érthetetlen szövegeivel. Az elöljáró felesége az írást még az Oxfordi Egyetemnek is elpostázta, hátha az ottani nyelvészek tudnak vele kezdeni valamit. Végül aztán egy Manuel Eynesso nevű portugál tengerész jelentkezett, aki azt állította, hogy érti a lány által beszélt nyelvet.
Eynesso – a lány elbeszélése alapján – egy nagyszabású, epikus méretű történetet festett fel: eszerint a lány Caraboo hercegnő volt az távoli (és amúgy nem létező) Javasu szigetéről, akit kalózok raboltak el, majd hosszú ideig az ő fogságukban sínylődött, mígnem aztán leugrott a hajóról, és Angliában partra úszott.
Caraboo hercegnő (forrás: Wikipedia)
Az elöljáró felesége ezután pártfogásába vette a rangos vendéget, aki a következő hónapok során valósággal kivirult és kezdte igen otthonosan érezni magát: megvarrta magának országa hagyományos népviseletét, időnként egzotikus tánccal szórakoztatta a ház vendégeit, valamiféle ismeretlen vallás szertartásait gyakorolta (ennek állítólag része volt a háztetőn való imádkozás is) és rendszeresen úszkált meztelenül. A hírek szerint remek íjász volt. Csakhamar országos hírnévre tett szert – és ez lett a veszte
Miután felismerte a lány képét egy helyi újságban, volt házinénije a hercegnőt Mary Willcocks néven azonosította: elmondta, hogy Willcocks egyszerű munkáslány volt – és természetesen született angol -, aki valamiért szeretett francia stílusú turbánt hordani.
Annak ellenére, hogy csúnyán átverték, az elöljáró felesége nem neheztelt különösebben az álhercegnőre: sőt, még egy Phildalelphiába szóló hajóúttal is megajándékozta. Willcocks ezutá új életet kezdett Amerikában, ahol Caraboo hercegnőként szerzett hírnevére alapozva előadóművészként dolgozott. Később visszatért Angliába, ahol orvosi piócák eladásából élt.
Mary Carleton – dán trónörökös és kölni hercegnő
A 17. századi Angliában élt Mary (Moders) Carleton egy Thomas Stedman nevű canterburyi cipész felesége volt, de hamar elege lett a munkásosztálybeli életszínvonalból, így amikor férjét besorozták, inkább Doverbe távozott, ahol feleségül ment egy gazdag sebészhez. A probléma csak az volt, hogy a férjétől közben elfelejtett elválni. Amikor bigámia miatt bíróság elé állították, Moders azt állította, hogy Stedman meghalt (pedig nem). Mindenesetre a férfi nem jelent meg a bíróságon, így a nőt felmentették.
A per után Mary Németországba utazott, ahol egy dúsgazdag arisztokrata udvarolt neki hevesen, és ajándékokkal, drága ruhákkal és pénzzel halmozta el. A nő házasságot ígért neki, ám aztán éppoly rejtélyes módon, ahogyan megérkezett, eltűnt – ezúttal rengeteg értékes holmival felpakolva.
Mary finom ruhákba öltözve és ékszerektől roskadozva tért vissza Londonba, és Henrietta Maria de Wolway kölni hercegnőnek adta ki magát. Megismerkedett John Carletonnal, egy jómódú hivatalnokkal, akinek azt hazudta, hogy épp szökésben van, mivel egy idős gróf erőszakkal feleségül akarta venni. A nő bonyolult leveleket hamisított, amelyekben bizonyította, hogy arisztokrata családból származik, és ha férfinak születik, ő lett volna a dán trón örököse.
Mary Carleton (forrás: Wikipedia)
Carleton bedőlt mesének, és 1663-ban fényűző szertartás keretében feleségül vette Maryt, akit aztán tejben-vajban fürösztött. Végül is, a lány tetemes öröksége bőségesen fedezni fogja a költségeket – gondolta naivan. A románc azonban hamarosan véget ért, amikor egy névtelen levél lebuktatta a nőt, aki nem sokkal később ismét a bíróság előtt találta magát.
A kíváncsi bámészkodókkal teli, zsúfolásig telt tárgyalóteremben John és Mary óriási botrányt csapva feszültek egymásnak; meglepő módon Mary, a tapasztalt kalandornő valahogy megtalálta a módját annak, hogy felmentést nyerjen. Sőt, egy időre valóságos hírességgé vált az önjelölt német hercegnő, akinek még színdarab is készült a megpróbáltatásairól. Miután az ügy lecsengett, ismét főként szélhámossággal, lopással és hasonlókkal foglalatoskodott egészen 1671-ig; ekkor letartóztatták, és egy karib-tengeri szigetre szállították, ahol prostituáltként dolgozott. Pár évvel később illegálisan visszatért Angliába, de a szerencse ezúttal elpártolt mellőle: 1673-ban felakasztották, mert megszegte a büntetését.
