2020 nemcsak a koronavírusról szólt az Egyesült Államokban, hanem a Black Lives Matter mozgalomról is, melynek hullámai még Európában is érezhetők voltak. Az év egy szokatlan könyvszenzációt hozott magával: Isabel Wilkerson Kaszt: Ahonnan a sérelmeink származnak című könyve a megjelenése után 58 héten át szerepelt a New York Times bestsellerlistáján a nem fikciós kötetek között.
Egy felmérés szerint ott volt az év legajánlottabb könyveinek élbolyában, a híre szájról szájra terjedt. Komoly fegyvertény ez egy olyan kötettől, ami a rasszizmust az Egyesült Államokban úgy mutatja be, mint a kasztrendszer egy aspektusát – egy társadalom-szerte elterjedt rétegződési rendszert, melyet olyan fogalmak jellemeznek, mint a hierarchia, a be- és kizárás és a tisztaság.
Wilkerson összehasonlítja az amerikai színes bőrű emberek tapasztalatainak aspektusait az indiai és a náci Németország kasztrendszerével, és felfedezi a kaszt hatását az általuk formált társadalmakra
– írja a Wikipedia.
A megfilmesíthetetlennek tartott könyvet most Ava DuVernay filmesítette meg, aki a Martin Luther King egyik forradalmi tettét bemutató Selma című filmmel hívta fel magára a világ figyelmét. Ezzel ő lett az első fekete filmrendezőnő, akinek a filmjét Oscar-díjra jelölték, de dokumentumfilmesként (A tizenharmadik) és egy netflixes, nagy vihart kavart minisorozat (A Central parki ötök) alkotójaként is aratott már komoly sikert.
Ava DuVernay a 96. Oscar-díjátadó gálán (Fotó: DAVID SWANSON / AFP)
A koncentrációs táborokban a nácik azáltal próbálták dehumanizálni az embereket, hogy pusztán arctalan tömegként, statisztikai elemekként kezelték őket, mert így könnyebben leírhatóvá/elpusztíthatóvá váltak. A filmedben pont ellentétes utat jársz be. Kiindulsz egy embertömegekre építő elméletből, majd kiválasztasz néhány arcot és sorsot, akiken keresztül bemutatod azt, emberi léptékűvé és átélhetővé téve a korábban elhangzottakat.
Pontosan ez volt a dolgom. Azzal a céllal vágtam bele az adaptációba, hogy emberközelivé tegyem azt a rengeteg értékes gondolatot, amit Isabel a könyvében leírt. Ha felsorolod valakinek, hogy milyen tragédiák történtek a holokauszt során, valószínűleg annyi lesz rá a reakció, hogy „Ez igazán szomorú”. Viszont, ha bemutatsz egy szerelmespárt, és megmutatod, hogy miken kellett keresztülmenniük a náci rezsim miatt, már nem fogják elintézni annyival, hogy szomorú, hanem elborzadnak, mérgesek lesznek és nem fogják érteni, hogyan történhetett meg mindez a világban, sőt talán tenni akarnak majd azért, hogy többé ne történhessen hasonló.
Hiszek abban, hogy a kasztrendszer legnagyobb ellensége a humanizálás. Ha egy nagy, egyformán öltöztetett, egyformán rövidre nyírt hajú embertömeget összeterelsz, sokkal könnyebb nem törődni velük, mintha egyenként megismered őket, és meglátod az arcokat és a sorsokat a tömegben.
A humanizálás a tökéletes módja annak, hogy harcba szálljunk a kasztrendszerrel.
Első ránézésre például te és én valószínűleg nem is lehetnénk különbözőbbek. Viszont most itt ülünk, beszélgetünk, te megnézted a filmemet és nyitott voltál a gondolataimra, engem pedig érdekelt, hogy mit gondolsz a filmemről, és az elején el is mondtad nekem. Ez egy jó alap a kommunikációra, jó kiindulópont egy igazi beszélgetéshez. Viszont, ha valaki úgy áll hozzám, hogy „Jól tudom, hogy Ava milyen filmeket készít, nincs szükségem rá, hogy ezt megnézzem”, azzal nagyon nehéz valódi beszélgetést folytatni. Mert nem az ember és a gondolatai érdeklik, csak a ráaggatott címkék. Mi ketten viszont tettünk egy lépést egymás felé, emberként tekintünk egymásra. A tágabb cél pedig pont az lenne, hogy lehetőleg próbáljunk egymásra mindig emberként tekinteni.
Jelenet a Származásból (Fotó: Elevation Pictures)
A filmed talán legmeglepőbb aspektusa számomra az volt, amikor bemutattad, hogy a németek a zsidóellenes törvényeikhez az Egyesült Államok feketéket megregulázó törvényeiből merítettek ihletet. Ez közismert ténynek számít Amerikában?
Nagyon kevesen tudnak róla errefelé. Hidd el, engem is alaposan meglepett, sőt valósággal sokkolt. Az első reakcióm a kétely volt, először nem igazán akartam elhinni. Aztán jobban belegondolva már teljesen logikusnak tűnt. Amerika az idők során tökéletesítette a törvények és szabályok általi elnyomás formáit, főképp a fekete kisebbséggel szemben. Miért ne tanulmányozhatták volna a törvényeinket mások? Miért ne inspirálódhattak volna belőlük más országok? Mélyen beleástam magam a témába, mondhatni szenvedélyes kutatójává váltam, és sokat foglalkoztam azzal, hogy a könyv ezzel kapcsolatos mondanivalóját a lehető legjobban adjam át a filmben is.
Isabel Wilkerson könyvét adaptáltad a filmedhez, egy olyan kötetet, ami számos komplex elméletet mutat be a kasztrendszer működéséről, viszont hagyományos értelemben vett sztorija nincsen. A filmedben olykor komplett szakaszokat olvasnak fel a könyvből. Nehéz volt mindezt vizuálisan is izgalmassá, filmszerűvé tenni?
Ez volt a fő oka annak, hogy úgy döntöttem, a filmben magát a szerzőt követem, miközben rátalál a könyvében leírt információkra. A film valójában az ő kutatómunkájának vizualizációja. Volt valami izgalmas abban, ahogy Isabel a keresés közben rátalál a történetére, amit el szeretne mesélni. A Származásban a nézők Isabelt követhetik, aki így velük együtt talál rá azokra a sokszor sokkoló információkra, amiket végül a könyvében foglal össze. Filmkészítőként elsősorban karakterben kell gondolkodnom, ezért is volt fontos, hogy a film középpontjában maga Isabel álljon.
Isabel Wilkerson könyvének az eredeti címe Kaszt: Ahonnan a sérelmeink származnak (magyarul az Alexandra kiadó tervezi megjelentetni Szolgaságra születtünk? címmel – a szerző), a filmed címe azonban Származás lett. Miért döntöttél a változtatás mellett?
Mert a film nem egyenlő a könyvvel. A film több mint a felét nem találod meg a könyvben. A könyvben Isabel nem ír arról, hogy a könyvet írja, a filmben ez azonban fontos szerepet kap. Nem szerettem volna, ha az emberek azzal az elvárással ülnek be a moziba, hogy majd a könyvet látják viszont. A kaszt szó ráadásul kevésbé ismert, mint a származás. Az Egyesült Államokban a kasztrendszer koncepciója és a kaszt fogalma az átlagemberek számára kevésbé ismerős. A származás szóval amúgy sem mentem messzire az alapanyagtól, lévén a szó a könyv alcímében is szerepel.
Aunjanue Ellis-Taylor és Jon Bernthal a Származás c. filmben (Fotó: Elevation Pictures)
A könyvben Isabel könyvhöz végzett kutatásait követhetjük figyelemmel, de mi a helyzet a te filmhez végzett kutatómunkáddal? Abból is készülhet majd egy film?
Ha valaki valaha filmet készítene arról, ahogyan írok, nem lenne könnyű dolga, ugyanis a környezetem jól tudja rólam, hogy híresen halogató természettel bírok. Rengeteget láthatnának a nézők kanapén fetrengés és Oreo-majszolás közben, időnként némi jégkrém is befigyelne, a mozgalmas pillanatok pedig azok lennének, amikor fel-alá mászkálok a házban és próbálom összeszedni a gondolataimat. Nem hinném, hogy lerágnák a körmüket az izgalomtól. (nevet)
A kutatómunkám egyébként leginkább abból állt, hogy összeszedtem azokat a kulcspillanatokat Isabel könyvéből, amiket mindenképp használni akartam a filmben, és alaposabban utána olvastam. Így találtam rá például August Landmesser történetére – ő volt az a férfi, aki egy híres 1936-os tömegfotón egyedül nem használta a náci karlendítést, mivel egy zsidó nőt szeretett – , amiről ugyan szó esik a könyvben, de az már nem derült ki belőle, hogy mi lett a szerelmesek sorsa, és erre a kutatásaim során leltem rá. Hasonló volt a helyzet Allison és Elizabeth Davis esetében is, akik afroamerikai antropológusként utaztak Németországba, amikor a szélsőséges náci eszmék úrrá lettek az országon. A könyvben Isabel leginkább a Mississippi állambeli kutatómunkájukra fókuszál. Amikor megtudtam, hogy Németországban is végeztek kutatásokat, tudtam, hogy ennek alaposabban utána kell járnom, és a filmben is a karrierjük ezen szakaszára helyeztem a hangsúlyt.
Isabel könyvét gyakorlatilag ugródeszkaként használtam a kutatásaimhoz. Persze rengeteg interjút készítettem magával Isabellel is, akit elsősorban a magánéletéről kérdeztem. Egy hosszú, kihívásokkal teli, ugyanakkor gyönyörű szakasza volt az életemnek, mialatt megírtam a Származás forgatókönyvét, de nem hinném, hogy bárki is látni szeretne erről egy filmet.
A világ számos országában a bevándorlók a politikusok célkeresztjébe kerültek, sorra születnek a szigorítások és erősödik a bevándorlásellenes politika. Szerinted ez is beleilleszthető abba a kasztrendszeri elméletbe, amiről Isabel a könyvében ír?
Isabel elmélete arról szól, hogy emberként hogyan bánunk más emberekkel, és ebbe nyilván ez is belefér. Hogyan döntjük el, hogy bizonyos embertársaink másodrendűek hozzánk képest? Hogyan találjuk ki, hogy bizonyos embereknek milyen életmódot kellene folytatniuk vagy éppen hol kellene élniük?
Amennyiben egy embercsoportra olyan életmódot, munkát és lakhelyet kívánsz ráerőltetni, amiben te kellemetlenül éreznéd magad, az egyenes út a kasztrendszerhez.
Minden ügy, amiben egy vagy több embert kevesebbként kezelnek az embertársaihoz képest, garantáltan innen ered. Akkor is, ha tisztában vagyunk ezzel és akkor is, ha nem.
Ava DuVernay (Fotó: Marvin Joseph/The Washington Post via Getty Images)
Mit gondolsz, miért lehet időről időre komoly politikai hatalomhoz jutni pusztán azáltal, hogy azt ígérik, emberek bizonyos csoportjaitól megvonnak majd jogokat?
Ez talán túlzottan összetett kérdés ahhoz, hogy most megadhassam a megfelelő választ. Azt nem tudom, miért történik ez így, azt viszont tudom, hogyan küzdhetnénk ellene. Ha hatalmamban állna, biztosan helyrehoznám a világot úgy, hogy ez soha ne történhessen meg. Nálam okosabb emberek megmondták, hogy amennyiben nem értesz egyet valamilyen társadalmi/politikai döntéssel, fel kell emelni ellene a hangod. Én a film által emeltem fel a hangom. A film pedig azáltal segít, hogy megmutatja, hogyan emelheted fel te is a hangod.
Kétségtelen, hogy egy ilyen lépés félelmetesnek tűnhet.
Rengeteg történetet ismerünk arról, hogy baj érte azokat az embereket, akik felemelték a hangjukat valami ellenében. Természetesen nem minden ellenállásnak kell tüntetéssé vagy egy film elkészítésévé válnia, a mindennapi életünkben is lehetőségünk nyílik a hangunk felemelésére. Azáltal, ahogyan más emberekkel bánunk, vagy azáltal, hogy lehetőségünk nyílhat közbeavatkozni, amikor magunk körül igazságtalanságot látunk.
Tehetünk azért is, hogy humanizáljuk az embertársainkat mások szemében. Tudom, hogy naiv gondolat, de képzeld el, hogy a világon mindenki egy kicsit kedvesebben bánna az embertársaival, és senkit nem tekintene magánál kevesebbnek. Az igazság fáklyájának továbbadásával gyorsan jobb hellyé válna a világ, ahogy azt dr. King (Martin Luther Kingre utal – a szerző) mondta.
A Származás egyik legerősebb jelenetében egy fekete kisfiút láthatunk, aki a csapattársaival ünnepelne a medencében, viszont mivel ő fekete, nem engedik, hogy betehesse a lábát a vízbe. Végül bemehet, de csak egy matracon fekve, úgy, hogy tilos akár a kisujját is a vízbe lógatnia, a többiek pedig ezt a medence partjáról nézik végig. Mesélnél erről?
A történet szerepel Isabel könyvében, sőt talán ez a legismertebb sztori a könyvből. Volt egy pont, amikor nem voltam biztos abban, hogy találok neki helyet a filmben. Elbizonytalanodtam abban, hogy ez a sztori működhet-e a filmvásznon is, nemcsak leírva. Nagyon örülök annak, hogy meggondoltam magam, mert mindig azt a visszajelzést kapom, hogy ez lett a film egyik legerősebb momentuma. A gyerekszínészünk, Lennox Simms nagyon ügyes volt. Sokat dolgoztunk azon, hogy felelevenítsük ezt a fájdalmas pillanatot, de semmiképp se traumatizáljuk vele őt. Szerintem a jelenet a narráció miatt kelt életre. Nem a kisfiú (a való életben Al Brightnak hívták– a szerző) narrálja a történeteket felnőttként, hanem valaki, aki fehér kisgyerekként annak idején szemtanúja volt a diszkriminációnak, és már gyerekként érezte, hogy a dologgal nem stimmel valami, nem igazságos. A mondatait hallgatva érzed, mennyire bántja, hogy nem emelte fel annak idején a hangját a csapattársáért, miközben tudod, hogy ez abszurd elvárás, hiszen akkoriban még csak kilencéves volt. Hogyan emelhette volna fel a hangját kilencévesen felnőttekkel szemben? A bűntudat mégis azóta kínozza. A kasztrendszer nemcsak egy teória, amiről akadémikus körökben értekezni szoktak, hanem ott van a mindennapjainkban is abban, ahogyan egymással bánunk. És rengeteg fájdalmat szül. Ennél a történetnél jobban pedig nem nagyon lehet humanizálni azt a problémát, amit okoz.
Ava DuVernay (Fotó: Marvin Joseph/The Washington Post via Getty Images)
Egy másik csodásan emberi pillanat a filmben az, amiben Isabelhez egy Trump imádó vízvezeték-szerelő érkezik, aki eleinte nem nagyon akar neki segíteni, de miután beszélgetni kezdenek egymással az édesanyjuk elvesztéséről, rögtön segítőkészebb lesz.
Ez egy igaz történet, amit Isabel valóban átélt. Tökéletes példa a humanizálására. Amikor először meglátják egymást, Isabel csak egy MAGA-sapkás, morcos pasast lát, míg a fickó csak egy fekete nőt, aki egy szép házban él. Ők ketten először azt gondolják, hogy szavak és kommunikáció nélkül is ismerik egymást, ám ahogy szóba kerül az édesanyjuk, hirtelen valódi emberré válnak egymás szemében, megjelennek a közös pontok. Mindketten gyászolnak, a gyász pedig minden nézetkülönbség ellenére összeköti őket. Onnantól kezdve eltűnnek az egymásra aggatott címkék, és már csak két ember áll egymással szemben. Ezt nem könnyű megtenni, ha valaki egy címkét szándékosan ilyen látványosan aggat rá a sapkájára, de a jelenet pont azt üzeni, hogy emberség, az emberi oldal így is ott rejtőzik a címke mögött.
A Származás című film április 11-től látható a magyar mozik műsorán.
