Interjú Erdély Mátyással, a Vaskarom és a Saul fia operatőrével

Ha jól tudom, a Jude Law és Carrie Coon főszereplésével készült A fészek a kedvenc „hollywoodi” munkád. Azzal a filmmel kibabrált a pandémia, ugye?

Méghozzá nagyon. De nemcsak a pandémia, hanem a forgalmazási stratégia is szerencsétlenül sült el. Én egészen különleges filmnek tartom, bár nyilván elfogult vagyok. A premier idején az volt az érzésünk, hogy nem nézte meg senki, azóta viszont számos filmkészítő – akikkel dolgozom és akikkel beszélgetek – hozta már fel. Úgy tűnik, hogy a szakmabeliekből sokan látták és értékelik. Remélem, idővel visszakerül a vérkeringésbe és többen felfedezhetik maguknak.

A fészek anyagi értelemben megbukott, de Sean Durkin mégis megcsinálhatta a Vaskarom című filmjét, amire ismét téged kért fel operatőrnek. Minek köszönhető, hogy egy bukás után összehozhatott egy ilyen presztízsfilmet?

Ez leginkább az A24 nevű forgalmazó- és gyártócégnek köszönhető. Sean neve A fészek mellett a Martha Marcy May Marlene című munkája miatt is ismert, és mindkét film magas polcra van helyezve a szakmában. Szakmai berkekben jegyzik őt, a neve egy komoly minőséget jelent. Az A24 a munkáit ismerve szavazott bizalmat neki a Vaskarommal, a filmnek a teljes költségvetését állták és maximális bizalmat és alkotói szabadságot kapott tőlük. Hozzá kell tennem, hogy ez a film nagyon szerény büdzséből készült. Ez a történet ma már kosztümös filmnek számít, sok statiszta szükséges hozzá, bőven akadnak benne nagyjelenetek, ráadásul egy sportfilm, ami még kaszkadőrmunkát is igényel. Mindezeket figyelembe véve kifejezetten visszafogott költségvetésből dolgoztunk, legalábbis amerikai filmekhez képest.

Erdély Mátyás a Vaskarom dallasi premierjén (Fotó: Stewart Cook/Getty Images for A24)

Mondhatsz konkrét összeget?

Én 20 és 25 millió dollár (kb. 7-8 milliárd forint – a szerző) közötti összegről tudok, de az imdb-n 15 millió szerepel, ami szerintem nem stimmel. Kevés időnk volt erre a filmre, rendkívül feszített tempóban kellett dolgoznunk. Folyamatosan nyomni kellett, úgy éreztem, hogy semmire nincs idő. Érdekes módon A fészeknél pont az ellenkezője történt, az minden szempontból ideális körülmények között készült. A Vaskaromnál azt éreztem, hogy túl sokat próbáltunk túl kevés forgatási napba sűríteni.

Sean az első nagy sikerét, a Martha Marcy May Marlene-t még nem veled, hanem Jody Lee Lipes operatőrrel forgatta. Általában egy ilyen első nagy siker hosszabb távra összekovácsolja a rendezőket az operatőrjükkel, mint ahogy veled és Nemes Jeles Lászlóval is történt. Megkérdezted valaha Seant, hogy miért „váltotta le” Jodyt?

Ezt a kérdést sosem tettem fel, mert ez egy olyan kényes ügy, amit jobb nem bolygatni.

A konkrét válaszom az, hogy A fészek egy európai film, és neki egy európai operatőr kellett. De nem ezen a filmen, hanem a Southcliff című sorozaton dolgoztunk együtt először, ami szintén európai volt.

A Vaskarom viszont már egy ízig-vérig amerikai történet.

Ez tény, és csak arra tudok gondolni, hogy A fészeknél szerzett pozitív tapasztalatok miatt hozott magával engem. Korábban nem volt még olyan filmem, ami ennyire idilli, könnyed módon készült volna el. Egy nagyon jókedvű, nagyon szabad forgatás volt. Az a film egy nagyon szerencsés csillagzat alatt született. Nekem a Seannal való munka csodálatos, és remélem, hogy neki is kellemes és kényelmes velem dolgozni. A filmkészítésnek nagyon fontos része, hogy munka közben olyan emberekkel legyünk körülvéve, akikkel jól érezzük magunkat.

Harris Dickinson, Zac Efron, Stanley Simons és Jeremy Allen White a Vaskaromban (Fotó: Mozinet)

Gondolom, operatőrként egyszerre előny és hátrány, hogy a rendezők gyakran hosszú éveken, évtizedeken át ugyanazzal az operatőrrel dolgoznak. Előny, mert egy ilyen bizalmi kapcsolat sok munkával jár, és hátrány, mivel így sok kedvenc rendeződdel esélyed sincs együtt dolgozni.

Egy rendező-operatőr viszony a kommunikációról és az ízlésről szól. Rendezők és operatőrök azért szoktak sok filmen át együtt dolgozni, mert működik köztük a kommunikáció és hasonló ízléssel bírnak. Ha találsz valakit, akivel az ízlésed nagy mértékben megegyezik, az egy hatalmas előny. Ha a referenciáitok hasonlóak és működik a kommunikáció, akkor egy következő munkánál rengeteg időt és energiát spórolhattok meg magatoknak. Hogy példát is mondjak: ha egy rendező, akivel még sosem dolgoztam, azt mondja, hogy szeretné, hogy a jelenet sötét legyen, akkor azt nekem le kell fordítanom, hogy ő pontosan mire is gondol. Annyiféleképpen lehet valami sötét, nekem mégis tudnom kell, hogy ennek a rendezőnek ez konkrétan mit jelent. Viszont, ha már dolgoztunk együtt és csináltunk sötét jelenetet, akkor abból sejteni fogom, hogy mire gondolhat. De mondhatnám azt is, hogy értem azt a ritmust, amit a jelenet szeretne. Már nincs keresgélés, a dolgok egyértelművé válnak, és ez nagy segítség. Seannál például tudom, milyen gyújtótávolságú optikákkal szereti az arcokat felvenni, ahogy azt is tudom, hogy vele biztosan fogunk zoomot használni. Emiatt jut idő a finomságokkal foglalkozni, az alapkérdésekkel meg nem kell. Ezért van az, hogy ha egy rendező talál egy operatőrt, akivel ez könnyen megy, akkor viszi őt magával filmről filmre.

Nem vezethet ez hosszú távon, évtizedek alatt begyepesedéshez és elkényelmesedéshez?

Szerintem nem azzal van a probléma, hogy két ember sokat dolgozik együtt, inkább azzal, hogy megöregszenek. Ahogy öregszünk, kevésbé vállalunk fel rizikósabb helyzeteket, kevésbé vagyunk bátrak, mert már nem érezzük, hogy bizonyítanunk kéne. De ha visszagondolsz a Bertolucci – Storaro, a Szabó – Koltai vagy a Bergman – Nykvist párosokra, akkor láthatod, hogy miért éri ez meg. Ezek a párosok elképesztő minőségű életművet hoztak együtt létre.

Jelenleg te Sean Durkin és Nemes Jeles László állandó munkatársa vagy. Egy operatőrnek hány ilyen állandó munkakapcsolat fér bele az életébe?

Úgy alakult, hogy vannak korszakok az életemben, amikor egy-egy rendezővel sokat dolgozom együtt. Ilyen volt a pályám elején Hajdu Szabolcs, akinek már a főiskolai felvételi filmjét is én fényképeztem, később pedig ilyen lett Mundruczó Kornél, aki egy fontos és meghatározó alkotótárssá vált az életemben.

Erdély Mátyás (Fotó: Devin Yalkin)

Nincs benned olyan félelem, hogy egyszer majd választanod kell László és Sean között?

Az borzasztó lenne. Tény, hogy kerülhetek ilyen helyzetbe. Nem tehetnék mást, minthogy a szívemre hallgatok, és megpróbálnám a számomra jobb filmet választani. Talán a szakmánk legnehezebb része, hogy előre meglássuk, merre kell továbbmenni.

Lászlóval nyáron tervezitek forgatni Az árvát. Ha egy ígéretes munkával találnak meg arra az időszakra, automatikusan nemet mondasz?

Amíg van esély arra, hogy László filmje elinduljon, addig az élvez prioritást. Most úgy áll a dolog, hogy belevághatunk. Ha ez a film mégsem indul el, az valóban egy probléma, mert én erre az időszakra minden mást félreteszek.

Amikor az Oppenheimer operatőre, Hoyte Van Hoytema átvette az Oscar-díjat, arra biztatta a többi operatőrt, hogy minél többször forgassanak filmnyersanyagra digitális helyett. A közösségi médiában sokan ezt sznobizmusként fogták fel, lévén a digitális formátum sokkal olcsóbb, a filmre forgatást sokan nem engedhetik meg maguknak. Szerinted sznobizmus 35 mm-es filmnyersanyagra forgatni?

A művészi szabadság egy fontos alappillére, hogy egy filmkészítő eldönthesse, mire forgasson. Ez egy vizuális művészet, aminek a legfontosabb eleme a kép. A kép milyensége alapvetően határozza meg a nézői élményt. Tagadhatatlan, hogy a filmes nyersanyagra forgatásnak van egy anyagi vonzata – én se tudok IMAX-re forgatni, bár nagyon szeretnék –, de ha valaki számára ez igazán fontos, akkor ki kell állni mellette. Nemes Jeles László már az első megbeszélésen megmondta a producereknek, hogy a Saul fia 35 mm-es filmre forog, és ebből nem engedett, pedig a Saul fia egy alacsony költségvetésű film volt. A fészek sem volt egy drága film, Sean számára mégis fontos volt, hogy 35 mm-es filmre forogjon. Ez mindig rendezői döntés, én egy rendező ellenében ezt soha nem tudom meghozni.

A látogató című Ausztráliában forgatott filmemet nagyon szerettem volna 35 mm-re forgatni, át is vettük a line producerrel, hogy ez mibe kerülne. Végül el kellett vetni az ötletet, mivel Ausztráliában nincsen filmlabor, így minden egyes forgatott tekercset Ausztráliából Los Angelesbe kellett volna szállítani, ami nagyon hosszadalmas és borzasztó drága lett volna, így elvetettük. De Londonban, netán Magyarországon forgatva, ahol két működő labor is van, ez nem jelenthet akadályt. Nagyra tartom azokat a filmrendezőket, akik akár lemondások árán, de elérik azt, hogy filmre forgassanak.

Szerencsére olyan rendezőkkel dolgozom együtt, akik hasonlóan gondolkodnak erről.

Sean Durkin rendező (Fotó: Brian Roedel)

Az Oscar-szezon egyik fontos filmje volt a Téli szünet, amit digitálisra forgattak, majd az utómunkával próbálták a képet filmszerűvé tenni. Mit gondolsz, sikerült nekik?

Vicces, hogy ezt felhozod. Engem iszonyatosan zavart. Amikor elkezdtem nézni, nem tudtam, hogy mire forgott, de rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Az volt az érzésem, hogy át vagyok verve. Nem szeretem azokat a dolgokat, amik úgy csinálnak, mintha. A műfa például szörnyű, és ha laminált padlót látok famintával, azzal is ki lehet kergetni a világból. Nincs bajom azzal, ha valami műanyag, de ne csináljon úgy, mintha fa lenne, hiszen látom rajta, hogy nem fa. Ha azt akarják, hogy úgy nézzen ki, mint egy hetvenes évekbeli film, akkor forgassanak filmre. Nem hiszem, hogy ne lett volna pénzük rá. Ráadásul Eigil Bryld egy zseniális operatőr, elképesztő képei vannak.

Nem szereted nézni a digitális kamerával készült filmeket?

Egyáltalán nincs bajom velük. Rengeteg fantasztikusan fényképezett digitális kamerákkal készült film van, ahogy rengeteg bénán kinéző filmnyersanyagra forgott mozi létezik. Attól, hogy valami filmre forog, még nem lesz jó. A digitális és a filmes nyersanyag kereszteződésében sokkal szimpatikusabb, amit Greig Fraser, a Dűne operatőre csinál. A legkomolyabb digitális kamerákkal forgat, majd a digitális anyagot kiírja filmre és újrascanneli, ettől pedig hozzáadódik valami ebből a filmes érzetből. De ez nem hamis, mert tényleg kiírta filmre, tényleg van egy analóg lépcső a munkafolyamatban. Az azonban tény, hogy ez egy nagyon drága eljárás.

A Vaskarom teli van kigyúrt, kisgatyában rohangáló színészekkel, akik egy rendkívül férfias sportágban vetélkednek. Nagyon macsó forgatás volt?

Mondjuk az valóban vicces volt, hogy a fiúk folyton ilyen apró gatyákban rohangáltak. Ennek a történetnek a legfontosabb karaktere az apa és az ő fiai. Elkerülhetetlen volt, hogy a filmet tesztoszteronfelhőben fogjuk forgatni.

A toxikus maszkulinitás szókapcsolatot rengetegen gyűlölik, sokan még a jelenség létezését is kétségbe vonják, és azt vallják, hogy csak maszkulinitás van és kész. Szerinted valid ez a kifejezés? Rávetíthető erre a filmre?

Szerintem létezik toxikus maszkulinitás, és nagyon komoly áldozatokkal jár. Ez a film pontosan erről szól. Van egy ultraférfias, erőszakos apa, aki hatalmas befolyással bír a fiaira, és belehajszolja őket egy olyan dologba, ami nem feltétlenül jön ezekből a gyerekekből. Persze jó szándékból teszi ezt, de tudjuk, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A fészek volt a karrieredben az a pont, ami után elkezdtél A-kategóriás sztárokkal is dolgozni. Másképp kell együtt dolgoznod velük, mint a kevésbé ismert színészekkel?

Nem kell másképp dolgoznom velük, de hihetetlenül jó ilyen kaliberű színészekkel együtt dolgozni. Elképesztő látni, hogyan dolgoznak, hogy vesznek részt a jelenetekben. Hihetetlen profizmus, odaadás és felkészültség jellemzi őket. Szuperintelligensek és értik az egész gépezetet, értik a fontosságát olyan dolgoknak, amiket nagyon nehéz elmagyarázni. Fantasztikus látni, amikor egy színész érti, milyen optika van a kamerán, és neki milyen közel kell lennie a kamerához, és azt, hogy kell a mozgásával és a játékával segíteni. Tudják, hogyan álljanak, hogyan mozogjanak, hogyan nézzenek… Mindent tudnak. Értik. A rendezőnek tényleg csak a finomhangolással kell foglalkozni. Saoirse Ronan nyolc- vagy tízéves kora óta forgat megállás nélkül, neki aztán tényleg nem kell elmagyarázni semmit.

A színészekkel dolgozva operatőrként láthatatlannak kell lenned és figyelned kell arra, hogy ne zavard őket, vagy inkább partnerré válsz, akivel kommunikálhatnak?

Ez színészenként változik. Alapvetően az a dolgom, hogy észrevehetetlen legyek, és ha kiérdemlem azt, hogy ők hozzám fordulnak kérdéssel, akkor természetesen ott kell legyek, és a legjobb tudomásom szerint válaszoljak. Számomra mindig egy hosszú és kényes folyamat, hogy ezt a bizalmat kiérdemeljem. Szerencsére a végén általában kedves és szép visszajelzéseket kapok a színészektől.

Harris Dickinson a Vaskaromban (Fotó: Brian Roedel)

Operatőrként lehet haverkodni az olyan figurákkal, mint Zac Efron vagy Paul Mescal?

Az biztos, hogy én nem kezdeményezek. Ha ők beinvitálnak egy közelebbi kapcsolatba, akkor nem fogom ezt elutasítani, de nagyon nem lenne profi, ha ezt én kezdeményezném.

A Vaskarom teli van nagy nevekkel, Zac Efron mellett olyan színészek tűnnek fel benne, mint Lily James, Jeremy Allen White, Harris Dickinson, Maura Tierney vagy Holt McCallany. Egy ilyen helyzetben kialakul egyfajta hierarchia a színészek között?

Valamiféle hierarchia biztosan van. Nyilván egy Stanley Simons, akinek ez az első komolyabb filmszerepe, hátrébb húzódik egy kicsit és nem fog ott hangoskodni. Hozzáteszem: senki nem hangoskodott. Érdekes volt Jeremy Allen White helyzete is, aki a filmkészítés folyamata során vált szupersztárrá. Úgy kezdtünk bele, hogy Zac Efron volt a legnagyobb név a csapatban, ám mire a bemutatóhoz értünk, Jeremy majdhogynem nagyobb sztár lett. Amikor elvállalta a filmet, a Bear még éppen csak kijött, a forgatás idején a sorozat igazi szenzációvá vált, a bemutatónk idején pedig Jeremy minden televíziós színészdíjat megnyert.

A Vaskarom a karrieredben az első film, amire azt lehet mondani, hogy hamisítatlan kasszasiker. Megváltozik ettől az, hogy milyen filmeket kínálnak fel neked?

Nem kerestek meg azóta Marvel-filmmel, ha erre célzol. És nem is szeretnék Marvel-filmeket csinálni. Az biztosan nem árt, hogy fel tudom mutatni, hogy csináltam már olyan filmet, ami sok pénzt keresett. Erről keveset beszélünk, pedig anyagi értelemben a Saul fia is nagy siker volt. A cannes-i filmfesztivál után még egyetlen mozi sem vetítette a világon, egyetlen jegyet sem adtak el rá, de már több pénzt hozott, mint amennyibe került.

Vaskarom (Fotó: Brian Roedel)

Mi, laikusok mennyire tudjuk megállapítani, hogy melyik a jó operatőri munka?

Semennyire. (nevet) Ezzel senkit sem akarok megsérteni, de az operatőrökön, néhány rendezőn és filmértőn kívül ezt nagyon kevesen tudják megállapítani. De talán még ennél is nehezebb eldönteni, hogy melyik a jó vágás: hogy a búbánatba lehet ezt kiválasztani, hiszen az embernek fogalma sincs, milyen anyagból dolgoztak, ahogy azt sem tudhatjuk, mit akart a rendező. Az operatőri munkáról úgy tartják, hogy azt jobban meg lehet ítélni, mert ha ránéznek egy képre, akkor tudják azt mondani, hogy ez milyen jól néz ki, de hogy az a kép ott mit jelent, abba már nagyon kevesen gondolnak bele.

Nemes Jeles Lászlón kívül fogsz te még bárki mással Magyarországon filmet forgatni?

Remélem, de ha most megnézed, hogy kik forgatnak… Rákay Kálmánnal nem szeretnék filmet forgatni. Azok az alkotók, akikkel szívesen együtt dolgoznék, most nem kapnak lehetőséget. Egyáltalán nem biztató az, ami most a magyar film területén történik. Semmi más nem számít, csak az, hogy ki lojális a rendszerhez. A legsúlyosabb kommunizmust idéző időket élünk, ami számomra teljesen érthetetlen.

A Vaskarom című film a mozikban látható, A látogató a Prime Video kínálatában tekinthető meg, A fészek és a Saul fia pedig a Cinego választékában látható.

Ezt olvastad már?

„A gyerekeim haza akarták vinni a filmbéli kutyámat” – Mark Wahlberggel beszélgettünk családról, öregedésről, kitartásról és könnyekről

Ez is érdekelhet Megnézem