„Véremben van a versenyszellem. Bármit megtennék, hogy nyerjek.”
„Nem játszadozni jöttem, és nem is barátkozni. Nem csinálsz milliós üzletet úgy, hogy hagyod, hogy félrelökjenek.”
Ezeket – szerencsére – nem Az álommeló jelentkezői mondták, hanem a műsor eredeti formátuma, a The Apprentice brit változatában hangzottak el, de egyértelmű, hogy ez lebegett a magyar stáb szeme előtt, amikor a 24 „szerencsést” kiválasztották, akik közül az egyik Balogh Levente, az ásványvízkirály asszisztense lehet majd – bármit is jelentsen ez. Ez utóbbit azért írom, mert megnéztem jópár részt az RTL Klubon nagy sikerrel futó műsorból, és esküszöm, nem derült ki, hogy mit is jelent ez. Csak az biztos, hogy – az adó egy másik emblematikus sorozatából idézve – boldog élet biztosa nem vár rá. Céges autó, és egy bruttó hárommilliós fizu igen, ez tény – ez utóbbi egyébként, ha tisztességesen bejelentik és nem kap adókedvezmény, nettó két misit jelent, ami generációkon átívelő meggazdagodást nem jelent, legfeljebb átmeneti anyagi biztonságot. (De hol van még az infláció vége!)
Az igazi jutalom azonban nem a pénz, az autó, és az ezzel együtt járó státuszszimbólumok (az órák és a pecsétgyűrűk több snittben is előkerülnek), hanem maga Balogh Levente, vagyis az, hogy a nyertes, ha ügyes, akár évekig a közelében lehet, és így minden nap láthatja, hallhatja és minden pórusán szívhatja magába A Sikert.
Fotó: RTL Magyarország
Balogh Levente pár hete azt mondta:
Aki 39 évesen nem csinálja meg magát, az már nem is fogja.
Eddig nem néztem a műsort – pedig van tévém és nem is csak a Mezzo, meg a Spektrum megy rajta – de erre felkaptam a fejem, és éreztem, utána kell járnom, mi az a kontextus, amelyben egy ember egy ilyen embertelen mondatot kritikátlanul bemondhat több százezer néző füle hallatára. Mit tegyek, vörös posztó számomra, amikor valaki hatalmi pozícióból a nála „gyengébbek” kárára isteníti a késő (poszt?) kapitalizmust, a saját szememmel kellett látnom tehát, hogy mi ez az egész. Három nappal és sok-sok agyzsibbasztó epizóddal később, ha okosabb nem is lettem, pár tanulság azért akad. Nem arról, hogy miért rossz műsor az Álommeló (még TóCsa kollégánk szerint is jól összerakott, izgalmas produkció ez), inkább arról, hogy hogyan és miért épül ordas és mérgező hazugságra az egész, akárcsak a többi hasonló üzleti reality.
Ezzel együtt egyenesen hálásak lehetünk a készítőknek, a magyar változat ugyanis kifejezetten ártalmatlan a külföldiekhez képest: nem kell a szekunder szégyennel küzdenünk, Balogh Levente ugyanis elődeinél – Donald Trump az amerikai és Lord Sugar a brit oldalról – finomabban bánik a jelöltekkel, mellőzi a gátlástalan – és alighanem konkrétan polgárjogilag büntethető – alázást, amit ők megengedtek (-nek) maguknak adásról adásra. Sőt, még némi közszolgálatiság is belefér: a szereplőknek, amikor nem egymást karaktergyilkolják, olyan feladatokkal is meg kell birkózniuk, mint a plüssállat-piackutatás gyerekekkel, egy ponton pedig időseket tanítanak netezni.
Ezzel együtt persze rettenetes az egész.
Özönlöttek a motivációs levelek, amikor Balogh Levente – az ember, akinél ebben az országban senki sem ad el ügyesebben vizet – kihirdette, hogy keresi a jobbkezét. A személyi asszisztensről az emberek többségének – nekem is – az ugrik be, hogy egy fiatal, kizsákmányolt ember rohan egy idősebb, gazdag ember után, lázasan jegyzetel és intézi ügyes-bajos dolgait, ám itt többről van szó: Balogh egy kíméletlen üzletkötőt keres, aki önállóan bővíti a birodalmát, mert a birodalmak már csak ilyenek, nőniük kell, még ha ásványvízből is vannak. Végül 200 embert hívtak meg, ebből 180 bukkan fel, riadt szemek, pókerarcok, hangjukon, mozdulataikon begyakorolt határozottság. Van, aki a stabil állását hagyta ott ezért a lehetőségért (értsd: lehet, hogy a 180-ból ő lesz az egyik, aki 23 másik emberrel mérkőzhet az állásért), van, aki meg sem várja, hogy a szája elé tegyék a mikrofont, már sorolja is, miért ő a legalkalmasabb. Balogh Levente eközben Temuról rendelt Gordon Gekkóként tesztelgeti és kóstolgatja az alanyokat, rámutatva és lépten-nyomon illusztrálva, hogy az ő világában nincs helye érzelmeknek, bajtársiasságnak, önzetlenségnek, szóval semminek, ami tisztességesen összeköthet két vagy több embert:
Ki itt belépsz, hagyj fel minden empátiával.
Fotó: RTL Magyarország
„Csalódtam önben” – mondja egy fiatal lánynak, aki rosszul értelmez egy feladatot. (Spoiler alert: nem az ő hibája.) Ez egy teljesen átlagos mondat a műsorban, de azért ízlelgessük kicsit. Az asztal egyik oldalán egy fiatal, okos, életrevaló nő, a másik oldalán egy kétszer idősebb és milliószor gazdagabb ember, aki a másik életének csak egy apró szeletét látta eddig, a lány nem az alkalmazottja, nem az adósa – és csalódott benne. Emberileg és szakmailag egyaránt.
Nem csak ön csalódott bennem, én is csalódtam magamban, de szeretném megmutatni, hogy én azért ennél több vagyok
– mondja erre a lány. Nem tudom eldönteni, hogy dühösebb vagyok-e mint szomorú. „Ön egy kedves, aranyos hölgy. Csak ez nem biztos, hogy jó” – válaszol Balogh. Oké, inkább dühös vagyok.
Balogh Levente emberileg minősít mindenkit, aki a szeme elé kerül: az, hogy hogyan teljesítenek egy-egy feladatot, hogy hogyan érvényesülnek a alkuszként, hogy mennyire képesek idegenekre rátukmálni ötleteket, termékeket, hogy hogyan járnak a kedvében, például azzal, hogy folyamatosan igyekeznek kitalálni, mire gondol és mit szeretne hallani, később pedig azzal, hogy milyen üzleteket kötnek a nevében: ez adja a jelentkezők értékét, nem csak a műsorban, vagy a piacon, hanem az életben általában.
Ez az üzleti realityk nagy hazugsága: hogy annyit érsz, amennyire tudsz és hajlandó vagy nyomulni.
Ehhez persze olyan jelöltek is kellenek, akik lelkesen asszisztálnak ehhez: a casting során láthatón nagyon ügyeltek rá, hogy véletlenül se csússzon be egy arc sem, aki egy dramaturgiailag fontos pillanatban, azt találná mondani: „Nézd, ez csak egy meló. Értem, mit szeretnél és számíthatsz rám, ha engem választasz” – de ennyi.
Balogh Levente a rendszerváltás utáni Magyarország, a szétprivatizált vadkelet terméke, akkor lett gazdag, amikor erre még volt lehetőség anélkül, hogy az ember behódolt volna a rendszernek: a végtelen lehetőségek és az ezredfordulós optimizmus még a levegőben volt, de már alakult az új elit. Az, hogy ő előszeretettel tesz úgy, mintha 1997-et írnánk, amikor a gazdag ember attól volt gazdag, hogy megmutatta, hogy gazdag – a skinny fit öltönynadrától a Rolexen át az izomautóig –, valahol érthető. Az kevésbé, hogy az RTL miért tesz úgy, mintha ez az egész hierarchikus corporate berendezkedés nem a haláltusáját vívná éppen – főleg, hogy ezt a memót szerencsére már megkapják a munkaerőpiacra most bejelentkező fiatalok, akik pontosan tudják, hiába dolgozzák ki a belüket, saját erejükből (vö: „saját lábán”) egy garzonra sincs esélyük.
A műsornak persze mégiscsak ápolni kell a The Apprentice mint brand örökségét: ne feledjük, hogy eredetileg az egész arról szólt, hogy Donald Trump ünnepeltethesse, milyen merev a gerince (és a férfiassága), ez pedig olyan jól sikerült, hogy 15 év múlva elnök is lett belőle. (Balogh egyébként nemrég azt mondta, Trumpról, „gazdaságilag letett valamit az asztalra, tehát nagy baj nem lehet”. Trumppal egyébként van baj, akkora, hogy ahhoz képest tényleg mellékes, hogy gazdaságilag valójában nem tett le az asztalra semmit.) A brit változatban sem volt sok köszönet: ebben egy tankönyvi nárcisztikus, Lord Sugar (tényleg így hívják!) alázza módszeresen azokat a szerencsétleneket, akikből hiányzik az osztálytudat és tényleg azt hiszik, hogy a siker azt jelenti, hogy hagyják, hogy egy ilyen arc kizsákmányolja őket.
Nagy-Britanniában egyébként egy friss felmérés szerint a munkahelyi stressz okozza az összes megbetegedés felét. Magyarországon valamiért nem készült ilyen felmérés, de nehéz elképzelni, hogy jobb lenne a helyzet.
A The Apprentice ugyanazt a hatalmi dinamikát élteti, mint Az álommeló, csak sokkal erőszakosabban: hétről hétre (nem napról napra, mint a magyar változat esetében) röhöghetnek a nézők, vagy foghatják a fejüket a wannabe vállalkozókat nézve, akik bármit megtennének, hogy bekerüljenek az elitbe, vagy hogy legalább megengedjék nekik, hogy úgy tegyenek, mint akik bekerültek. Ebben a rideg és magányos világban nincs szeretet és barátság. A dominancia: erő. A gyengeség: szégyen. A tévedés: halál. Nagyon sajnálok mindenkit, akinek ez megér egy nagyjából tisztességes fizetést és egy céges autót.
És akkor Balogh Levente azt mondta az egyik jelentkezőjéről, aki gyanúsan sokat utazott, váltott munkahelyet és próbálta ki magát különböző dolgokban: „aki nem csinálja meg magát 39 évesen, az már nem is fogja”. A felháborodást, amit eleinte éreztem, epizódról epizódra váltotta fel a szomorúság, amit a versenyzőkért éreztem, és a megnyugvás, amit magamért: itt ülök 41 évesen, és nem vágyom semmi többre, mint ami éppen van. A szó Balogh Levente-i értelmében tehát nem csináltam meg magam – és jóleső a tudat, hogy ezek szerint soha nem is fogom.
