Egy sorozatgyilkos szerepében tér vissza Nicolas Cage a Longlegs című filmben, amelyet ugyan még be sem mutattak, máris kikiáltottak a mozgókép-történelem legnyomasztóbb és legfélelmetesebb alkotásának. Az ilyesmire persze nem szabad mérget venni, a forgalmazók gyakori marketingfogása ez, ám az elmúlt hetekben a filmfesztiválokon valódi kritikusok is látták, és bár szerencsére nem spoilereztek, az azért kiderült, hogy tényleg az új Hetedikre, sőt, az új Bárányok hallgatnakra számíthatunk. Oz Perkins (ő egyébként Anthony Perkins, a Pszichó főszereplőjének fia) filmje látszólag egy klasszikus sorozatgyilkosos-nyomozós sztori, a középpontban egy fiatal, kissé autisztikus, női FBI-ügynökkel, akinek egészen különös megérzései vannak a bűntények helyszínén.
Ez persze eddig nem túl eredeti, de ígérik, hogy mindez csak a felszín, és a moziból kilépve a nézők hetekig azon gondolkodnak majd, hogy tulajdonképpen mit is láttak. Akik bírják a horrort, annak bíztatóak az olyan hírek is, mint hogy Nicolas Cage-et még a stábtagok sem ismerték fel a forgatáson, és nem csak a maszk és a smink miatt, hanem mert kívül-belül teljesen átlényegült a szerep kedvéért.
Ez a cikk azonban nem a Longlegsről, hiszen önmagában azért, mert nyomasztó és sötét, még nem ajánlanánk egy filmet sem, főleg úgy, hogy nem is láttuk. Perkins mozijának itt legfeljebb az a szerepe, hogy eszünkbe juttatott egy másik sorozatgyilkosos-nyomozós produkciót, amelyet nem egyszerűen ajánlani szeretnénk, hanem kötelezővé tennénk mindenkinek. Egy hétrészes brit sorozatról van szó, az a címe, hogy A hosszú árnyék (The Long Shadow) és tavaly mutatták be az ITV nevű adón/platformon, egy ideje pedig nálunk is elérhető a Max streaming szolgáltatón.
Amikor azt mondjuk, „mindenkinek”, azt szó szerint értjük: nem csak azoknak szól, akik bírják, vagy egyenesen szeretik a horrort, sőt, ők éppen hogy csalódnak, ha ijesztgetést és vért várnak. A hosszú árnyék ugyanis a feje tetejére állítja az összes sorozatgyilkosos klisét, vagy éppen tudomást sem vesz róluk:
Hétszer ötven perc sorozatgyilkosos nyomozás, amelyben sem a gyilkost, sem a gyilkosságokat nem látjuk, egy csepp vér, egy olcsó ijesztgetés nincs benne, de még az áldozatokat sem mutatják a haláluk után.
A Hasfelmetsző 13 áldozata (Fotó: Profimedia)
Félig azért, mert valós eseményeken alapul – ezeket mindjárt elmeséljük –, és az alkotók tiszteletben szeretnék tartani a halottak emlékét, félig – és főleg – pedig azért, mert nincs szüksége ilyesmikre. A hosszú árnyék ugyanis nem a gyilkosról vagy a gyilkosságokról szól, de még a nyomozásról is csak mellesleg: az egész történet az áldozatokról szól. Mindegyikről: azokról is, akiket megöltek, azokról, akiket igazságtalanul meghurcoltak a hanyag nyomozók, és azokról, akik utánuk maradtak és kezdeniük kellene valamit az öt évig tartó rémálommal. És főleg azokról a nőkről, akik önhibájukon kívül olyan helyzetbe kerültek, hogy bármikor elrabolhassák és brutálisan meggyilkolhassák őket következmények nélkül.
Ha a fentiek nem elég meggyőzőek, itt van négy további ok, amiért A hosszú árnyék az utóbbi évek egyik legfontosabb sorozata
Tényleg megtörtént
Amit látunk a sorozatban, azt nem „megtörtént események alapján” írták: az alkotók egyszerűen leírták magukat az eseményeket. A sorozat a lehető legpontosabban követi, hogy mi történt 1975 és 1981 között Yorkshire és Manchester környékén, legfeljebb minimális változtatásokkal, dramatizációval éltek az alkotók. A nyomozás elképesztő méretű – és sajnos hibáktól hemzsegő – dokumentációját ugyanis 2006-ban nyilvánosságra hozták, a kérdés tehát inkább az volt, mit hagynak ki, és nem az, hogy hogyan töltik ki a hézagokat.
A történet a yorkshire-is hasfelmetszőnek keresztelt sorozatgyilkos tettei körül forog, a nyomozás pedig hivatalosan is Nagy-Britannia legnagyobb embervadászata volt, ám ezek a jelzők és fantázianevek nem festenek pontos képet a valóságról. Ilyenkor az ember egy zseniális szövetségi ügynököt vizionál, aki a rendszer, a helyi hatóságok és akár még a saját hivatala ellenére is megoldja az ügyet végül, ám ilyesmiről itt szó sincs. Ha van helyi megfelelője az FBI-nak, az legfeljebb a Scotland Yard lehet, ők is későn és tétován szállnak be a nyomozásba, és ha akad is lelkiismeretes, okos és profi nyomozó az egész történetben, őket is előbb tette tönkre a tehetetlenség és a kilátástalanság, mint hogy összerakták volna a kirakóst. Az ismeretlen férfi pedig csak gyilkolt és gyilkolt.
Peter Sutcliffe 20 nőt támadott meg: 13-at megölt, heten megúszták élve. Öt évig pusztított szabadon, és közben egy pillanatra sem érezte veszélyben magát. Az áldozatait sorra véve világosan látszik, hogyan kezdte tétován, gyáván, amíg rá nem érzett a gyilkosság ízére, és főleg arra, hogy
a rendőrség nem különösebben foglalkozik az egésszel, tekintve, hogy prostituáltakról volt szó.
Végül teljesen véletlenül, egy bénán rögzített hamis rendszám miatt bukott le, úgy, hogy addigra már a sokadik nyomozó foglalkozott az üggyel, és egy teljes nemzet nézte hitetlenkedve a fél évtizeden átívelő kollektív bénázást.
Az áldozathibáztatásról szól
Ahhoz, hogy végignézzük A hosszú árnyékot, kell némi mazochizmus. Hiányoznak belőle ugyanis a nyomozós sorozatokból megszokott klisék. Nem látsz okos emberek közti macska-egér játékot, hatalmas fordulatokat, cliffhangerrel végződő epizódokat, és a nyomozó(k)ról sem derül ki, hogy tulajdonképpen nem is különböznek olyan sokban a gyilkostól. Ezek helyett inkább azt nézed majd, hogy a rendőrök hogyan hagytak figyelmen kívül fontos bizonyítékokat, tanúkat és összefüggéseket csak azért, mert az áldozatok javarészt prostituáltak voltak. Akiket szintén nem az ilyen filmekben és sorozatokban megszokott közhelyekként ábrázolnak.
Nők tüntetnek a prostituáltak jogaiért és azonos bánásmódért a Yorkshire-i Hasfelmetsző perének tárgyalása során, 1981. május 8-án (Fotó: John Varley/Mirrorpix/Getty Images)
A hetvenes évek közepén, Nagy-Britannia iparvidékein brutális gazdasági válság tombolt, a munkanélküliség az egekben, a polgárság megszűnt létezni, a munkáscsaládok jó része a hó végén már nem tudott enni adni a gyerekeinek. Így történt, hogy nők – tisztes feleségek, családanyák, diákok – ezrei álltak ki a sarokra és keresték meg egy-egy este azt a pénzt, amelyet a férjük csak egy hét alatt volt képes, már ha volt munkája. A családok többségében a férj tudtával, sőt, támogatásával zajlott mindez. Kuncsaftok pedig akadtak bőven, hiszen ez az az ipar, amelynek még egy gazdasági válság sem árt, sőt: az egzisztenciális szorongás és a szégyenérzett miatti frusztrációt a férfiak nagy tömegben vezették le így. Beleértve a sorozatgyilkosunkat is.
A fentiek ellenére a rendőrség pont ugyanúgy állt a prostituáltakhoz, mint előtte: ha nem is kimondva, de lecsúszott, feslett erkölcsű nőként tekintettek rájuk, akik után, ha meghalnak, elvégzik a papírmunkát, de nem feltételezték, hogy bárkinek is hiányoznak. Teljesen mindegy, hogy megverték, megölték, vagy „csak” megijesztették-e őket, lépten-nyomon azzal jönnek – egymás közt és gyakran az áldozatok előtt is, miközben felvették a vallomásukat –, hogy „minek mentek oda”. Főleg miniszoknyában. Hát még, ha fekete is az illető.
A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem erőltetetten és szájbarágósan érzékenyíti a nézőt, nem kéri számon a mai erkölcsöket a korabeli hatalmi berendezkedésen; egyszerűen csak megmutatja, hogy nézett ki az ügymenet. Azt pedig már csak a néző teszi hozzá, teljes joggal, hogy az ügymenet bizony ma sem sokkal jobb.
Peter Sutcliffe, a Yorkshire-i Hasfelmetsző elhagyja a bíróság épületét (Fotó: Getty Images)
Ésszel és szívvel sokkol, nem vérrel és ijesztgetéssel
Mindhunter, True Detective, A bárányok hallgatnak: az ilyen filmek és sorozatok ugyan nem hagyatkozhatnak túlságosan a vérre és az ijesztgetésre, hiszen azzal elvonnák a figyelmet a lényegről – a gyilkos és/vagy az utána kajtató nyomozó lelkivilágáról –, de azért a dramaturgiailag megfelelő pontokon muszáj bedobniuk egy-egy megcsonkított holttestet, és néha a gyilkosságokat is mutatják. A hosszú árnyék nem ilyen: nem hogy gyilkosságot, még holttestet sem látunk, sőt, az egész sorozatot megoldották egy csepp vér nélkül. Arra, hogy valami szörnyűség történt, a rendőrségi kordon utal, illetve a holtteste körül fintorgó, émelygő zsaruk, akik igyekeznek minél kevesebb időt tölteni a helyszínen, és nem különösebben foglalkoznak a nyomok és bizonyítékok tisztaságával.
Amit viszont bőségesen látunk: az áldozatokat, még életükben. A néző először nem is érti, miért követjük a nyomozással párhuzamosan egyszerű, tisztességes, gyarló, de semmiképpen sem bünöző emberek életét, aztán rájön: ezek bizony az utolsó heteik. Ahogy a történet halad, szinte drukkol, hogy ne bukkanjon fel újabb szereplő, és ha fel is bukkan, ne mutassák túl sokáig és túl részletesen az életét, mert csak annál jobban megszakad a szíve, de az alkotók nem kegyelmeznek: végignézetik velünk, hogy jut el addig egy családanya, hogy elkezdje árulni a testét, hogyan győzi le az undort, amit az idegen férfiak közelében érez, és hogyan győzi meg a férjét, hogy fontosabb a büszkeségüknél és a törékeny férfiasságánál a családjuk túlélése. Ugyan ez a helyzet a szép reményű, csodás értelmiségi karrier előtt álló diáklány esetében, aki beköltözik a kollégiumba… A többit inkább el sem áruljuk.
Peter Sutcliffe egyik áldozata, Wilma McCann nyomai után kutat a rendőrség, 1975-ben (Fotó: Profimedia)
A gyilkos kiléte a legkevésbé érdekes az egészben
A Yorkshire-i Hasfelmetsző már megjelenésében is hasonlított Charles Mansonra, és a viselt dolgaival is meg lehetett volna tölteni a sorozatot: sérült, bántalmazó családból érkezett, gyerekkorában brutálisan megkínozták a szülei, apja többek közt szétvert a fején egy viszkisüveget, majd végignézette vele, ahogy megcsalja az anyját. Alkalmi, általában éjszakai munkákból élt, és intelligens, számító bűnözőként ügyesen leplezte az elhatalmasodó paranoid skizofréniát. Elcsábított egy kamasz prostituáltat, és addig manipulálta, amíg teljesen be nem hódolt neki; amikor elérte a biztonságos életkort, feleségül is vette. Bár rendszeresen megcsalták egymást, a férfi letartóztatásáig együtt éltek. És akkor magukról a gyilkosságokról még egy szót sem beszéltünk.
Ehhez képest mennyit látjuk Peter Sutcliffe-ot a sorozatban? Egy-két apró jelenete van a sorozat végén, képernyőideje alig pár perc. A történet érzékenységén, a képeken és a nagyszerű színészeken túl ez az üzenet is csodálatos A hosszú árnyékban: akármennyi szörnyűséget is követett el, ő „csak” egy mezei gyilkos, aki egyszerűen kihasználta a helyzetet. A sorozat sem humanizálni, sem mentegetni nem próbálja, inkább átsiklik felette: bárki lehetett volna, az ilyesmihez ugyanis ott és akkor elég volt némi józan ész, egy autó, az emberi élet kioltásához szükséges felszerelés és megvetés és gyűlölet a nők iránt.
Az igazi főgonosz azonban nem ő, hanem a rendszer.
