Nyugaton a 17. században kávéház- a sörözővel, a kocsmával vagy a fogadóval ellentétben – még bőven új jelenség volt, noha az arab világban már évszázadok óta népszerű tevékénységnek, illetve közösségi programnak számított a kávézás. Európában az első ilyen intézmények valamikor az 1650-es évek környékén nyíltak meg, és szédületes sebességgel hódították meg az egész kontinenst. A magyar királyságban is viszonylag hamar megjelent a kávézás. Ahogy az ineedcoff.hu is írja, az első pesti kávéfőző a rác Cavesieder Blasius (Kávéfőző Balázs) volt; eredetileg vándorkávés lehetett, aki nyakába akasztott tálcáról, az utcáról árulta portékáját, míg annyira meg nem gazdagodott, hogy állandó üzletet nyitott 1714-ben.
Az első kávézó jellegű vendéglátó egységet 1727-ben Starkh János nyitotta meg mai nevén a Régi posta utcában. A Duna közelsége nem véletlen: a kávémérők többnyire Pestnek a szerbek lakta déli részén, a kapuk közelében, valamint a folyó mentén sorakoztak. A 18-19. század folyamán ezek a helyek kávéházakká nőtték ki magukat, a számuk gyorsan nőtt, mivel jelentős társasági színtérré léptek elő, vendégeik a legkülönbözőbb foglalkozású emberek közül kerültek ki. Többek között a pesti kávéházakban találkoztak a haladó gondolkodású ifjak, valamint itt készítették elő a szabadságharcot is.
Hasonló volt a helyzet Angliában, ahol a londoni kávéházak a 17. század végére már a politikusok és írók legkedveltebb törzshelyeivé váltak; 1663-ra kb. 82 kávéház működött London központjában. Ha viszont valami ennyire népszerűvé válik, ott hamar megjelennek az ellendrukkerek is. 1674-ben például egy dühös pamflet jelent meg Angliában, amely utálatos pogány italnak nevezte a kávét; a szerzői állítólag aggódó feleségek voltak, akik férjeik nyugtalanító méreteket öltő kávéfüggősége motivált a röpirat megírására.
Egy tipikus 17. századi angol kávéház (forrás: Wikipedia)
A Nők petíciója a kávé ellen című pamfletben a hölgyek egyebek mellett azt kifogásolták, hogy “a kávéivás olyan intellektuális, nőies időtöltés, amely impotenssé tette férjeiket, és olyan terméketlenné váltak, mint azok a sivatagok, ahonnan állítólag azt a nyomorult bogyót hozzák”. (noha a kávétermelő vidékek általában nagyon gazdagok és termékenyek.)
“Mert vajon hogy is viselhetné türelemmel bármely asszony, hogy amikor a nászágyhoz közeledik, olyan férfit várva, aki elbír teste tüzes lángjainak erejével, végül csupán egy szánalmas csontvázat talál, és egy sovány, haszontalan holttestet ölelget”? A kiáltványból az is kiderült, hogy a kávé túlságosan beszédessé teszi a férfiakat: “sáros vizet isznak, csacsognak, cseverésznek és az asszonyokat is felülmúlva pletykálkodnak” – írják a névtelen szerzők.
Némely történészek szerint ugyanakkor egyáltalán nem olyan biztos, hogy a kávéellenes petíció írói valóban nők voltak; szerintük valószínűbb, hogy a pamflet politikai megrendelésre készült, mivel a kávéházakat a hatalom gyanús szemmel méregette: a királyi udvarban úgy vélték – részben talán jogosan – hogy a különböző felforgató elemek előszeretettel látogatják ezeket az intézményeket. (II. Károly egy évvel később megpróbálta betiltani ezeket létesítményeket.)
Ettől függetlenül a nők (vagy a “nők”) pamfletjére született egy gúnyos hangvételű válasz is, amely nem túl meglepő módon az A Férfiak válasza a nők kávé elleni petíciójára címet viselete. Ebben a szerzők leszögezték, hogy a kávé nemhogy impotenssé nem teszi őket, de még jobb férjekké is válnak tőle, mivel “kiszárítja belőlük a felfúvódást okozó testnedveket, amelyek miatt fingani szoktak az ágyban“. Emellett – tették hozzá – “a kávéház afféle Polgári Akadémia, ahol több bölcsességet tanul ember, mint amennyit a nagyanyja valaha is tanított neki”.
A nők kávéellenes petíciója (forrás: Wikipedia)
A kávéháznak éppen ez volt az az oldala, amitől II. Károly félt. Ugyanis brit monarchia az angol polgárháborúban megbukott, amikor I. Károlyt 1649-ben kivégezték, majd többé-kevésbé helyreállt, amikor 1660-ban II. Károlyt ültették a trónra. Ebben az időszakban a politika különösen érzékeny témának számított az angol társadalom minden rétege számára, és az új király – tekintettel arra, hogy mi történt az apjával – igen buzgón erőltette a régi kerékvágásba való visszatérést. Ebbe pedig nem fértek bele a társasági élet egy egészen új formáját jelentő kávéházak, hisz ezek azokban az években alakultak ki, amikor Angliának éppen nem volt királya.
Bár az tény, hogy a kávéházi társasági életben nemigen vettek részt a nők, azért ők is szívesen látogatták ezeket a létesítményeket; igaz, elsősoran pénzkeresési céllal. Itt most nem csak a prostituáltakra gondolunk, akik számára ez ideális terepet jelentett (persze azért rájuk is), hanem elsősorban arra, hogy számos kávéházat nők vezettek, gyakran özvegyek, és nők dolgoztak bennük felszolgálóként vagy más minőségben. Olyan szabályról nem tudunk, amely kizárta volna a nőket az ilyen típusú intézményekből, de a közvélemény, amely a kávéházakban előforduló nőket a szexmunkával hozta összefüggésbe, alighanem hozzájárulhat ahhoz, hogy a nők ne járjanak ezekre a helyekre ugyanolyan számban, mint a férfiak.
