nlc.hu
Szabadidő
300 évvel ezelőtt építették az első androidot

Háromszáz évvel ezelőtt építették az első androidot

Az első - bizonyíthatóan létezett – androidot, vagyis emberszerű mechanikai szerkezetet a 18. század közepén mutatták be. Igaz, beszélni még nem tudott, de cserébe ragyogóan játszott a fuvolán. Pár évtizeddel később aztán megjelentek az első beszélő robotok is.

Az android – micsoda meglepetés – görög eredetű szó: az androsz (férfi) és az eidesz utótag (alakú, szerű) összevonásából származik, szóval szó szerint valami olyasmit jelentene, hogy mondjuk férfiszerű, de valójában inkább emberhez hasonlónak kellene fordítani. Magát a kifejezést állítólag egy 17. századi francia udvaronc és értelmiségi, XIII. Lajos személyes orvosa, Jules Mazarin bíboros negyvenezer kötetes könyvtárának későbbi kurátora és kezelője, Gabriel Naudé, alkotta meg és vetette papírra először: egészen pontosan egy 1625-ben megjelent tanulmányában, amely a keresztény világban sokáig különféle mágikus praktikák gyakorlásával gyanúsított skolasztikus filozófusok védelmében íródott. Ezek közé tartozott a középkor egyik legnagyobb gondolkodója, a 12. században élt domonkos rendi szerzetes, Albertus Magnus, aki a legenda szerint bronzból készített egy mesterséges embert.

Beszélő ember fémből

Ez a történet csak jóval Albertus halála után, egy Alfonso de Madrigal (más néven El Tostado) nevű 15. századi teológus és boszorkányvadász írásai nyomán terjedt el. El Tostado szerint Albert harminc évig dolgozott azon, hogy fémből egy komplett embert állítson össze, míg végül vállalkozását siker koronázta: az automata Albertus minden kínzó kérdésére és problémájára választ adott, sőt, még írásainak nagy részét is ő diktálta. Ám egy nap a szerzetes tanítványa, a mesterén jócskán túlnőtt Aquinói Szent Tamás frusztrációjában darabokra törte a gépezetet, miután megunta parttalan fecsegését.

Naudé nem hitt Albertus beszélő szobrának létezésében, az erről – illetve más, hasonló gépekről – szóló történeteket hazugnak, abszurdnak és hamisnak minősítette. Szerinte ugyanis ezek a szerkezetek teljességgel nélkülözték „az izmokat, a tüdőt, a gégét és mindent, ami a hang tökéletes artikulációjához szükséges”, vagyis egyszerűen nem rendelkeztek az értelmes beszédhez szükséges mesterséges szervekkel. Naudé a beszámolók alapján arra a következtetésre jutott,

hogy Albertus valószínűleg tényleg épített egy automatát, de semmiképpen nem olyat, amely képes lett volna érthető és artikulált válaszokat adni bármiféle kérdésre.

Úgy vélte, Albertus gépének az ókori szerzők által sokat tárgyalt egyiptomi Memnon-kolosszushoz kellett hasonlítania, amelyről az a legenda járta, hogy minden hajnalban énekelt – azaz halk zúgó vagy fütyülő hangot adott ki, amit feltehetőleg az emelkedő hőmérséklet és az elpárolgó harmat okozott.

Albertus Magnus beszélő feje (forrás: publicdomainreview.org)

Albertus Magnus beszélő feje (forrás: publicdomainreview.org)

Annak ellenére viszont, hogy Naudé hajlíthatatlan szkeptikus volt Albertus csodamasinájával kapcsolatban, mégis nevet adott neki; az android szó pedig következő évszázadokban szédületes sebességgel terjedt tovább egész Európában, persze eleinte még nem a közbeszédben, hanem a szótárakban, enciklopédiákban és különféle egyéb tudományos munkákban. 

A fuvolázó robotpásztor

Az első valódi androidra (vagyis külsejében emberszerű, bonyolultabb feladatok megoldására is képes gépre) még egy jó évszázadot kellett várni. Az úttörő jelentőségű robotembert 1738. február 3-án mutatták be egy párizsi vásár megnyitóján; bár beszélni nem tudott, hangszeren már kitűnően játszott. Ez az android elsősorban abban különbözött a korábbi zenélő automatáktól, hogy valóban végrehajtotta a feladatot, jelen esetben a fuvolajátékot, nem csupán imitálta azt szuggesztív, látványos mozdulatok kíséretében. A szerkezet ebben az értelemben újdonságnak számított, de a vásár látogatói közül sokak számára ismerős lehetett, mivel egy jól ismert szoborról mintázták, amely a Tuileriák kertjének bejáratánál állt, és amely ma a Louvre Múzeumban található: Antoine Coysevox fuvolán játszó pásztoráról.

A szoborhoz hasonlóan az android is egy félig kecske-, félig emberszerű mitikus lényt, vagyis egy faunt ábrázolt, amely – akárcsak a Tuileriákban látható márvány faun – fuvolát tartott a kezében. Ez a faun azonban hirtelen megelevenedett, és játszani kezdett a hangszerén: repertoárjában állítólag egy tucat különböző dal szerepelt. A szkeptikus nézők először meg voltak győződve arról, hogy ez csakis egy zenedoboz lehet, amelynek belsejében egy szerkezet állítja elő a hangot, míg maga a figura csak úgy tesz, mintha zenélne. De nem így volt, ugyanis az android valóban játszott a fuvolán: egy mesterséges tüdőből fújta a hangszerbe a levegőt, és rugalmas ajkakat, hajlékony nyelvet, valamint puha, bőrrel bélelt ujjakat kapott. Némely beszámolók szerint a látogatók akár a saját, otthonról hozott fuvolájukat is a kezébe nyomhatták, azzal is éppoly kitűnően tudott zenélni. 

Antoine Coysevox: Fuvolán játszó pásztor (fotó: Wikipedia)

Antoine Coysevox: Fuvolán játszó pásztor (fotó: Wikipedia)

A fuvolázó android egy Jacques Vaucanson nevű ambiciózus fiatal mérnök munkája volt. Vaucanson egy grenoble-i kesztyűkészítő tíz gyermeke közül utolsóként született 1709 rettentően hideg telén, XIV. Lajos hosszú uralkodásának végén. Gyermekként szeretett órákat építeni és órákat javítani, iskolás korában pedig automata szerkezetek tervezésébe kezdett. Tizenkilenc évesen Párizsba ment, hogy szerencsét próbáljon; eredetileg orvosnak készült, így részt vett néhány anatómiai és orvosi tanfolyamon, de aztán úgy döntött, hogy itt megszerzett ismereteit inkább másik kutatási területen kamatoztatja. A Fuvolista öt év munkájának eredménye volt. 

A Saint-Germain vásáron tartott nyolcnapos bemutatkozás után Vaucanson átköltöztette androidját a Hôtel de Longueville-be, egy elegáns 16. századi kúriába a város központjában. Ott naponta nagyjából öt tucat látogatót vonzott, akik mindegyike három livre belépődíjat fizetett (ami nagyjából egy párizsi munkás átlagos heti bére volt). A közönség között voltak a Párizsi Tudományos Akadémia tagjai is, akik testületileg utaztak a Hôtel de Longueville-be, hogy szemtanúi legyenek az android fuvolaművészetének. 

A zenélő szoborról szóló kritikák egészen elragadtatottak voltak: „Egész Párizs csodálni fogja a talán valaha látott legkülönlegesebb és legkellemesebb mechanikus csodát” – írta egy kritikus, hangsúlyozva, hogy az android „ténylegesen fuvolán játszik”. Egy másik szerző szerint a zenélő szobor „a mechanika legfantasztikusabb alkotása”, amely valaha létezett. Pierre Desfontaines abbé és író, aki irodalmi folyóiratának olvasói számára reklámozta Vaucanson bemutatóját, úgy jellemezte a Fuvolista belsejét, mint ami „drótok és acélláncok végtelenjét, tartalmazza, amelyek az ujjak mozgását az izmok tágulása és összehúzódása révén ugyanúgy alakítják ki, mint az élő embernél. Kétségtelen, hogy az ember anatómiájának ismerete vezérelte az alkotót a mechanika kidolgozásában.” A felvilágosodás korának egyik legfontosabb hivatkozási pontja, a Denis Diderot író és Jean d’Alembert matematikus által szerkesztett francia enciklopédia, vagyis az Encylopédie című monumentális mű Androïde című szócikkét pedig gyakorlatilag kizárólag a Fuvolistának szentelték. 

Vaucanson androidjáról szóló lelkes kritikájában Desfontaines abbé még azt fejtegette, hogy mesterséges gépekkel soha nem lehet artikulált beszédet előállítani, mert „a beszéd testi folyamata mindörökre áthatolhatatlanul rejtélyes marad: soha nem lehet pontosan tudni, mi történik a gégében, és a nyelv működését, a nyelv redőit, mozgását, változatos és észrevehetetlen dörzsölődéseit, az állkapocs és az ajkak minden változását sem lehetséges mechanikusan leképezni”. Desfontaines szerint – és ezt a vélekedését sokan osztották akkoriban – a beszéd alapvetően szerves folyamat, és csak valódi, hús-vér torokban történhet.

Vaucanson androidja (forrás: publicdomainreview.org)

Vaucanson androidja (forrás: publicdomainreview.org)

Négy szó panaszos hangon

Ez a feltételezés, miszerint egy beszélő gépnek szimulált beszélőszervekre van szüksége, nem mindig uralta a mesterséges beszédről való gondolkodást. 1648-ban John Wilkins, a londoni Royal Society első titkára már leírta egy olyan beszélő szobor terveit, amely „artikulálatlan hangok” felhasználásával inkább szintetizálná, mint szimulálná a beszédet. Az 1770-es és 80-as években azonban a beszélőgépek építői többnyire azt feltételezték, hogy a mesterséges beszédet lehetetlen megteremteni beszélő fej építése, a beszédszervek reprodukálása és a beszéd folyamatának szimulálása nélkül.

Elsőként az angol költő és természettudós, Erasmus Darwin (Charles Darwin nagyapja) próbálkozott ilyen gépezet létrehozásával, aki 1771-ben egy „fából készült szájat készített, puha bőrből készült ajkakkal, és egy szeleppel a hátsó részén, amely az orrlyukaknak felel meg”. Darwin beszélő fejének gégecsöve “egy selyemszalagból készült, amely két sima, kissé kivájt fadarab közé volt feszítve”.„Mama, papa, térkép és pam” – ennyit tudott mondani „a legpanaszosabb hangon„.

A király dicsőítése

A következő feltaláló, aki az emberi beszédet próbálta gépek segítségével szimulálni, a francia Mical abbé volt, aki 1778-ban a párizsi Tudományos Akadémiának bemutatott egy pár beszélő fejet, amelyek XVI. Lajost dicsőítő párbeszédet folytattak: „A király békét ad Európának” – mondta az első fej; „A béke dicsőséggel koronázza meg a királyt” – válaszolta a második; „és a béke teszi boldoggá a népet” – tette hozzá az első; „Ó király, néped imádott atyja, néped boldogsága bizonyítja Európának trónod dicsőségét” – zárta az épületes diskurzust a második fej. Louis Petit de Bachaumont párizsi emlékiratíró beszámolója szerint a fejek életnagyságúak, és ízléstelenül aranyozottak voltak. Néhány szót motyogva mondtak ki, és bizonyos betűket lenyeltek; ráadásul a hangjuk rekedt volt, a dikciójuk pedig lassú.

Mindezek ellenére azonban tagadhatatlanul rendelkeztek „a beszéd ajándékával”. A Mical beszélő fejeinek vizsgálatára kijelölt akadémikusok, bár egyetértettek abban, hogy kiejtésük „nagyon tökéletlen”, igen sokra értékelték a művet. Bachaumont feljegyezte, hogy az akadémikusokat annyira lenyűgözte Mical abbé alkotása, hogy a Montgolfière fivérek 1783. szeptember 19-én Versailles-ban tartott léggömb-bemutatója alkalmával – amelyen egy birka, egy kakas és egy kacsa lett a világ első légi utasai – az Akadémia küldöttei személyesen mutatták be az abbét a királynak. 

Mical abbé beszélő fejei (forrás: Wikipedia)

Mical abbé beszélő fejei (forrás: Wikipedia)

A következő évben Leonhard Euler matematikus kezdeményezésére, a Szentpétervári Tudományos Akadémia pályázatot hirdetett egy olyan hangszer megépítésére, amely a vox humana orgonasípjaihoz hasonlóan magánhangzók megszólaltasára képes.A díjat C. G. Kratzenstein nyerte el az ajkak és a száj helyzetének megfelelően kialakított orgonasípjaival .

Gyerekhangon fecsegő készülék

A 18. században mások is megpróbálkoztak beszélő fejek építésével, köztük Kempelen Farkas magyar mérnök és polihisztor, az ún. sakkozógép feltalálója, Mária Terézia nagy becsben tartott udvaronca. 1791-ben közzétette „egy beszélő gép leírását”, amelyben beszámolt arról, hogy fújtatókat és rezonátorokat erősített az emberi beszédre emlékeztető hangokat kiadó hangszerekre, például oboákra és klarinétokra, illetve Kratzensteinhez hasonlóan ő is megpróbálkozott a vox humana orgonasípjainak átalakításával. Húszévnyi próbálkozás után végül épített is egy beszélő gépet, habár az csak mérsékelten volt sikeres: állítólag gyerekhangon fecsegett, magán- és mássalhangzókat mondogatva. Olyan szavakat mondott, mint Mama és Papa, és olyan mondatokat, mint „a barátom vagy – teljes szívemből szeretlek”, „a feleségem a barátom”, és „gyere velem Párizsba”, de alig-alig lehetett érteni. Kempelen és támogatói hangsúlyozták, hogy a készülék tökéletlen, és kifejtették, hogy nem annyira önmagában beszélő gép, mint inkább egy olyan gép, amely bemutatja egy beszélő gép megépítésének lehetőségét.

Az 1770-es, 80-as és 90-es évekbeli fellángolás után a beszédszimuláció iránti érdeklődés visszaesett. A 19. század folyamán néhányan, köztük Charles Wheatstone és Alexander Graham Bell feltalálók, megépítették Kempelen és Mical beszélőgépének, valamint más, korábbi korszakból származó beszélő fejeknek az áramvonalasított változatát, de a mesterséges beszéd tervezői többnyire ismét a beszédszintézis, nem pedig a szimuláció felé fordították figyelmüket: az emberi beszéd hangjainak más eszközökkel történő reprodukálása helyett inkább a beszéd tényleges szerveinek és fiziológiai folyamatainak reprodukálására törekedtek.

(forrás: Jessica Riskin: The Restless Clock)

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top