Vannak az úgynevezett Örökérvényű Műalkotások, amelynek ezt a bizonyos örökérvényűségét (zsenialitását, pop- és klasszikus kultúrára gyakorolt hatását) nem illik megkérdőjelezni tisztességes, művelt emberek között. Odüsszeia, Rómeó és Júlia, Aranyember, Iskola a határon – ilyenek. Ezek a művek persze mind öregedtek, hol jól, hol rosszabbul, nincsen tehát olyan, hogy örökérvényű, legfeljebb olyan, amely annyira általános témákról szól annyira hatásosan, hogy örökérvényűnek nevezzük. Halottnak hitt férj hazatér a háborúból, fiatalok közti tiltott szerelem, korrupt, gazdag emberek az tisztaszívű szegény emberek ellen, a beilleszkedés és a közösségépítés nehézségei – ezek általános témák. Az erről szóló művek, különösen, ha a mindenkori szakértői bizottságok beválasztják őket az Elévülhetetlen Alkotások csarnokába, örökérvényűek. Hát még, ha kötelező olvasmánnyá (nézménnyé) is teszik őket.
Egy házaspár vergődése a gulyáskommunizmus idején egy fullasztó panellakásban, úgy, hogy a feleség csak tisztességes viszonyt és bánásmódot szeretne, a férj meg csak azt, hogy hagyják békén, és közben a két gyerekkel is kellene kezdeni valamit, és bár az életnek így, ebben a formában különösebb értelme nincsen, azt a mosógépet mégis meg kéne már venni: ez bizony minden, csak nem általános téma, annyira nem, hogy ötszáz kilométerre nyugatra aligha érti bárki, mi (volt) ez az egész. Nekünk azonban mégis az: annyira, hogy negyvenkét évvel a megszületése után nem csak ugyanúgy működik a Panelkapcsolat című film, mint annak idején, hanem pontosan ugyanígy történhetne mindez ma is, és alighanem történik is.
Forrás: Mafab
Mérsékelten összeszedett rezesbanda koncertezik a panelrengeteg tisztásán, a lakók unottan nézik, valaki kilógatja a párhónapos gyerekét, lásson csak ilyet is. Itt látjuk meg „hőseinket” is, Koltai Róbertet, Pogány Juditot és az egyik gyereküket – úgy, hogy tényleg házaspárt alakítanak, azaz egy kicsit magukat is, és a gyerek is az övék. Az egyenkémények felett, a vezetékek közt szlalomozva elszáll egy madár. A következő pillanatban már ordít az asszony kezében tartott kisebbik gyerek, miközben ez a párbeszéd hangzik el:
– Mi’csinálsz? Mit csinálsz, nem érted?
– Elmegyek.
– Hogyhogy? Hova mész?
– El.
– Hova el? Hova el, nem érted, hova el, mi az, hogy el?! Hát nem érted, azt kérdem, hova el, mi az, hogy elmegyek?!
– Ne üvölts.
– Mi van, meguntad az egészet, és kiszállsz a buliból?! És énvelem mi lesz?
– Itt marad a lakás.
– Mi az, hogy itt marad, nem kell! Azt mondod, elmegyek, és én hova menjek? Én hova menjek, ha meguntam?! Azt mondd meg!
Egy perc múlva meg már a kilencedik házassági évfordulójukat ünneplik, ha ünneplésnek lehet nevezni a béna ajándékok szótlan cseréjét. A levegő tele feszültséggel, ami robban is, amikor kiderül, hogy a férj, bár megígérte, hogy átszervezi a műszakjait a vegyi kombinátban, gyáva volt elmenni a főnökhöz, az egész hóbelebanc továbbra is a feleség nyakán marad. A férjnek egyébként a teljes foglalkoztatottság jegyében az a dolga, hogy ül és néha megnyom egy darab gombot. A köztes időben a kollégákkal irodaiszék-fociznak.
A nő a fodrásznál ül, a vállalati bálra csúcsformában kell lennie – ez az egyetlen lehetősége kimozdulni. Évek óta nem táncolt. A lakótelepi nőket néha azért el-elviszi a férjük, őt nem. „Én meg borzalmasan bírok vágyakozni” – mondja nekik. A bálon Ambrus Kyri a fiatalságról énekel. Mindenki borzalmasan érzi magát. A férj nem akar táncolni. A feleség feladja, magába zuhan. A férj végül táncol – mással. A végén a részeg férfiak a szerelemről énekelnek. A nő visszanyeli a könnyeit, összeszedi magát. Az egész vásznak betölti az arca, aki egyszer látta, viszi magával a képet mindenhova.
A család valami folyóparton nyaral, a férj meglóg, sörözne inkább egy közelben élő haverjával. Utóbbi elmeséli, hogy hamarosan elköltözik, nézik a gyárkémények füstjét és a felhőket, összekapnak, hogy melyik melyik, ha már meg sem lehet különböztetni a kettőt, ideje lelépni, mondja a haver. A férj a híradó közben egy második osztályos értelmi szintjén próbálja megmagyarázni a nagyobbik gyereknek a kommunizmus lényegét, de még a marxi alaptételek sem jutnak az eszébe. Később a bőröndjébe pakol, elmegyek, mondja, hogyhogy, hova mész, mi az, hogy elmész, kiabálja a felesége. Egy kicsit más az egész, mint az első alkalommal; lehet, hogy még egyszer elmegy, lehet, hogy ez rendszeres nála, lehet, hogy mégis ugyanazt a jelenetet nézzük, nem tudni és nem is számít, ahogy a jelenetek időrendje sem. A panelben sosem változik semmi, szabadulásra nincs esély.
Forrás: Mafab
Szenvedés, vergődés és egymás vérének szívása ide vagy oda, Tarr Béla leggyorsabb és – ha van értelme ennek a szónak – legszórakoztatóbb filmje ez, sehol nincs még a Sátántangó és a Werckmeiste harmóniák komótos, grandiózus képei és végítélet-hangulata. Dokumentarista játékfilm, így nevezték anno, nem csak azért, mert kézikamerával forgatott és a szereplők tényleg úgy viselkednek, mint a valódi emberek, hanem mert forgatókönyv sem volt, párbeszédeket sem adott színészei szájába, csak megbeszélték, hogy nagyjából minek kell történnie, a többit meg rájuk bízta, az eredmény pedig egyszerre szomorú, vicces és vérfagyasztó. „Hatalmasat talált ki, nekünk csak bele kellett helyezkedni abba a helyzetbe, amit ő létrehozott: a férj, aki mindjárt elmegy Romániába dolgozni, és otthagyja a családját” – mesélte Koltai a Telexnek adott interjújában. „Ugyanakkor oda van írva a főcímben, hogy írta és rendezte Tarr Béla. És valahol nyilatkoztam, hogy ezt a filmet nem ő írta, hiszen ő helyzeteket hozott létre, de a szövegét ott rögtönöztük. Egy érzékeny művészről van szó, megsértődött, évekig nem szólt hozzám. Nagyon rosszul esett neki, hogy ezt észrevételeztem egy nyilatkozatban.” A színész-rendezőt egyébként évtizedekig kísértette, hogy ha a saját filmjével turnézott külföldön, akkor is mindenki Tarr Béláról kérdezte.
Nehéz elképzelni, de Pogány Judit állítja, hogy akiket a filmben látunk, azok egyáltalán nem ők. „Sokan, amikor megnézték a filmet, teljesen azonosítottak minket a filmbeli házaspárral” – mondta még 2010-ben az Origónak. „Mondták, hogy biztos önmagamat adtam. De hát hogy adhattam volna önmagamat, amikor életemben nem voltam bezárva négy fal közé, két gyerekkel, kétszer gyesen. Egy fiam született, de akkor sem mentem gyesre. Nem voltunk azonosak a szerepekkel, ez egy félig tudatos, félig ösztönös létezés, amire alkalmasak voltunk. Mind a ketten csodálatos pillanatokra hangolódtunk rá, és pontosan éreztük a másik gondolatait.”
A Panelkapcsolatban az a tragédia (vagy röhej, ha úgy vesszük), hogy ennek a két embernek ezer lehetősége van megbeszélni a helyzetet, a dilemmáikat, a vágyaikat, vagy egyáltalán beszélni bármiről – szó szerint bezárták őket (magukat) a négy fal közé, azaz, bár a férj kitartóan próbálkozik, elmenekülni sem tudnak egymás elől. Mégsem teszik: a férjnek sem az eszközei, sem az (érzelmi) intelligenciája nincs meg ehhez, így aztán nem csoda, hogy a nő minden kérését, figyelmeztetését és sírógörcsös, őrjöngő „rohamait” cseszegetésnek veszi – és vette alighanem sok (férfi) néző is abból a maroknyiból, amely annak idején beült a filmre. Mi szeretjük azt gondolni, hogy már okosabbak vagyunk; amire annak idején azt mondták, hogy
hát, a házasság az ilyen,
azt mi már érzelmi bántalmazásnak, elhanyagolásnak, hozzáférhetetlenségnek, a férfiasság törékenységének és a nők elnyomásának nevezzük. Nyilván teljes joggal – ennek ellenére pontosan érzi mindenki, aki most beül a filmre, hogy mindez ma is történhetne, és történik is, nem csak a panelrengetegben.
Forrás: Mafab
Menjetek tehát moziba, nézzétek meg a Panelkapcsolatot, beszélgessetek utána nagyokat, fájdalmasakat, és tanuljatok belőle. Ha ezt megteszitek magatokért és egymásért, van rá esély, hogy nem az lesz a vége, hogy egy teherautó platóján ültök, hosszan, talán életetek végéig a lakótelep körül keringve egy Hajdu Minimat 65 mosógép és egy férj/feleség társaságában, akinek már rég nem tudtok mit mondani.
