A 17. században élt Sven Andersson egyszerű parasztember – vagyis inkább afféle béreslegény – volt, aki a délnyugat-svédországi Vättle falucskában lakott. Valamikor 1690-ben a helyi plébánosnak, Petrus Magni Kellandernek feltűnt, hogy a férfi szokatlanul sápadt és kimerült (ez mondjuk egy 17. századi mezőgazdasági munkásnál, pláne, ha a fagyos északon élt, alighanem alapállapot lehetett). Kellander felkereste Andersson munkaadóját, Lars Jonsson gazdát, aki arról tájékoztatta a lelkipásztort, hogy a bérest időnként elrabolta egy bergsrå (hegyi troll vagy nimfa a skandináv mitológiában, amely előszeretettel hurcolta gyanútlan áldozatait a barlangjába – és ilyenkor napokig vele maradt. Amikor Kellander kérdőre vonta Anderssont, a férfi így válaszolt:
Isten engem úgy segéljen, hogy ez az igazság!
Andersson azt állította, hogy egy őszi napon, amikor épp egy eltűnt kecske után kutatott, elaludt az erdőben, majd a semmiből megjelent egy fehér ruhás nő, és magával vitte a hegyekbe. A nő étellel és itallal kínálta, aztán szexuális kapcsolatot létesített vele. Ettől a pogány bujálkodástól mélységesen iszonyodó Kellander ezután vallási oktatásban részesítette a férfit, és megígértette vele, hogy távol tartja magát azoktól a helyektől, ahol a nimfával találkozott
Nem sokkal később Anderssont letartóztatták, miután a faluban furcsa pletykák keltek szárnyra róla. A bíróság előtt aztán részletesebben is beszámolt az első elrablásáról: azt állította, hogy egy odvas tölgyfában aludt el, majd az éjszaka folyamán felébredt, és meglátta maga előtt a fehér ruhás nőt. A nő megígérte, hogy átadja neki az eltűnt kecskét, ha vele tart. A férfi követte, majd olyan könnyedén léptek be a hegy gyomrába, mintha csak egy ajtón keresztül mentek volna. A hegy belsejében egy nagy, világos csarnok volt, egyik oldalán ágyakkal, a bal oldalon kandallóval, tele elegánsan öltözött férfiakkal és nőkkel. Az asszony, aki odavitte, egyedül ült le vele az egyik asztalhoz, és megetette. Ezután lefeküdtek az egyik ágyba, és szeretkeztek.
Skandináv nimfák a folyóparton (forrás: Wikipedia)
Ugyan a korabeli törvények nem rendelkeztek külön a bergsråkról, ám az emberek szilárdan hittek az ördögben, és egy ilyen nőnemű szellemek jogilag női démonként, vagyis succubusként kezelték. A bíróság alaposan megvizsgálta a férfit, és állítólag egyértelmű bizonyítékokat találtak a testén arra vonatkozóan, hogy természetfeletti lénnyel közösült (hogy mik voltak azok a bizonyos jelek, azt sajnos nem tudjuk). Anderssont a helyi bíróság halálra ítélte, ezt pedig állítólag még a felsőbb bíróság is megerősítette; ám az nem egyértelmű, hogy végrehajtották-e.
Hasonló kalandba keveredett valamivel korábban Andersson honfitársa, Peder Jönsson, a södeköpingi vadász és halász, akit – ha minden igaz – tényleg kivégeztek, mert bevallotta, hogy szexuális kapcsolatot létesített egy sjöråval (vagyis skandináv tavi nimfával). Jönsson a söderköpingi templomba szolált sekrestyésként, noha a helyiek szerint az édesanyja boszorkány volt. 1640-ben a felesége vagy egy szomszédja értesítette róla a hatóságokat, hogy a férfi egy mitikus lénnyel enyeleg rendszeresen: Jönsson a bíróság előtt beismerte, hogy korábban egy másik, finn származású férfival együtt háromszor egymás után csütörtökönként varázsigével idézték meg a sjöråt: „Megidézlek téged ezer ördög nevével. Szolgálni akarlak téged”, miközben háromszor megütögették a víz felszínét egy babérfából készült bottal. Ezt az éneket egy öreg vadásztól tanulták, aki már szolgálta a tündért.
Más források szerint nem tavi nimfa, hanem egy erdei tündér, azaz egy skogsrå is volt, mivel Jönsson olyan környezetben mozgott, ahol állítólag mindkettő megtalálható volt, és gyakran ezek a nevek ugyanarra a mitikus lényre utaltak: az mindenesetre bizonyos (vagyis hát a férfi ezt állította), hogy egy fehér fátylat viselő, gyönyörű nőalakként jelent meg neki a démon, aki egyébként tehénéhez hasonló, szőrös lábakon állt és dús lófarok lengedezett a hátsója felett. A női jó szerencsét ígért neki a vadászatban és a halászatban, és megígérte, hogy megtanítja a vízmágiára. Cserébe a jövőben a férfinak vissza kell utasítania a felesége közeledést, és csakis vele, vagyis a nimfával üzekedhet. Ezt a történetet boszorkányságként értékelték (amit a hatóságok úgy tekintettek volna, mintha egyenesen az ördöggel kötött volna alkut), és Peder Jönssont Söderköping városháza bírósága halálra ítélte. Az ítéletét a götai fellebbviteli bíróság megerősítette, így végül 1640-ben máglyán elégették.
Svéd erdei nimfa (forrás: Wikipedia)
De nem csak a svéd férfiakat érdekelte ennyire a természetfeletti szex: egy Karin Svensdotter nő például azt állította, hogy gyermekei születtek a tündérek királyától.
A cselédként dolgozó Svensdottert 1656-ban a smålandi Sävsjöben található Västra Häradban került bíróság elé: mivel azt állította, hogy szexuális kapcsolata volt egy férfi tündérrel, illetve különböző antropomorf természetfeletti lényekkel. Karin Svensdotter azt vallotta a bíróságnak, hogy egy Grönskulle (Zöld hegy) nevű magaslaton találkozott egy aranyruhás, gyönyörű férfival, akivel együtt énekeltek és táncoltak. A férfi Älvakungennek (a tündérek királyának) vagy Älven (tündér) nevezte magát, és ajándékokat adott neki, majd közösült vele. A nő hét lányt szült neki, a férfi pedig minden alkalommal eljött, és elvitte a gyermekeket a tündérek földjére. Azt állította, hogy ezek a szülések a visszatérő rohamok alatt történtek, amelyek után nagyon fáradt volt: ezeket a bizonyos rohamait sok falubelije látta, Karin munkaadója pedig azt állította, hogy gyakran hallotta, amint a tündérgyermekei után kutatott az erdőben.
Karin Svensdotter esete szokatlan volt, és nagy megdöbbenést keltett: és a hatóságokon belül sok vita folyt arról, hogyan kellene kezelni. Ahogy a fentiekből is kiderült, a 17. században a természet mitikus lényeinek, például a tündéreknek a létezését az egyház elismerte, és a velük való érintkezést súlyos bűnnek tekintette. Bár nem léteztek külön törvények a természetszellemekkel való szexuális együttlét szankcionálására, a hatóságok az ilyen eseteket általában szodómiaként, pontosabban a bestialitásként kezelték, mivel a mitikus teremtményeket nem tekintették emberi lényeknek, már csak azért sem, mert gyakran állati vonásokat viseltek magukon. A teológusok szerint az ilyen lények az ördög és különböző démonok megtestesülései voltak, akik azért öltöttek ilyen alakot, elcsábítsák az embereket. Karin Svensdotter esetében a bíróság – két egyházi káptalan szakértői tanácsa alapján – úgy határozott, hogy a nő bizonyára a sátán varázslata miatt őrült meg, és a gyülekezetet utasította, hogy imádkozzanak a gyógyulásáért. A rokonok egy ezüstkeresztet adtak neki talizmánként, és ezután a hírek szerint a tündérkirály többé nem kereste fel.
