Leni Riefenstahl sokoldalú tehetség volt. Először 22 évesen vált ismertté, akkor táncosként Max Reinhardt társulatával körbeturnézta Európát. Ekkor látta a német hegyifilm műfaját megalkotó dr. Arnold Fanck A sors hegyfokán című némafilmjét is, az alkotás pedig annyira magával ragadta Riefenstahlt, hogy felkereste a rendezőt azzal a szándékkal, hogy szerepelhessen a filmjeiben. Fanck azonnal felkarolta a szép, fiatal nőt, aki 1926-ban mutatkozott be színésznőként A szent hegyben.
A némafilm egyben Riefenstahl rendezői debütálása is volt: néhány jelenetet, melynek forgatásán Arnold Fanck nem tudott részt venni, a férfi mentoráltja rendezett. Az akadályt hibátlanul vette, hiszen Fanck mellett számtalan izgalmas direktori fogást elsajátított. Akkoriban igazi kuriózumnak számított, ha valaki kimerészkedett a stúdióból és a szabad ég alatt forgatott, Fanck hegyifilmjei azonban az Alpokba kalauzolta el a nézőket, a rendező pedig stábjával tökélyre fejlesztette a természetes környezet filmes leképezését.
Leni Riefenstahl (Fotó: Archives du 7eme Art / Photo12 via AFP)
Riefenstahl rákapott a filmezésre, hamarosan pedig saját maga is beült a rendezői székbe. Ez volt az 1932-es Kék fény, melyet a legendás Balázs Béla írt, és amelyben számos, Fanck által megismert operatőr segítette a tehetséges direktor vízióját életre kelteni. A Kék fény szintén a hegyifilmek műfaját erősíti. A főszerepet, a tragikus sorsú, boszorkánynak tartott Juntát (aki egyedüliként ered a sziklák közt felgyúló titokzatos kék fény nyomába), Riefenstahl saját magára osztotta.
Ahogy a Velencei Filmfesztiválon bemutatott Riefenstahl című dokumentumfilmből kiderül, a nő élete végéig éppen így, a hamisan megítélt, kirekesztett hősnőként látta önmagát, miközben azt remélte, az utókor mégis majd a Kék fényről fog emlékezni rá. Nem pedig Az akarat diadaláról, mely egymagában többet tett Adolf Hitler hatalomra jutásáért, mint akármelyik szórólap, támogatói felszólalás vagy egy szónoklat.
Egy szörnyű barátság kezdete
1932-ben ugyanis Riefenstahl ellátogatott Hitler egyik gyűlésére, ahonnan a diktátor bűvkörébe zuhanva, megbabonázva távozott. Azt ekkor még azonban nem tudhatta, hogy Hitler maga is nagy rajongója Riefenstahlnak: amióta látta az árja értékrendet tökéletesen megtestesítő nőt a Kék fényben, ki sem bírta verni őt a fejéből. Nem sokkal később Hitler és Riefenstahl levelezni kezdtek, míg végül a nő egy visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, és megszületett Az akarat diadala.
A film, amivel Riefenstahl gyakorlatilag feltalálta a modern dokumentumfilmet: hitelesen, egyben művészien, távolságot tartva, mégis szubjektíven mutatta be az 1934-es nürnbergi náci pártkongresszust.
Azt az eseményt, amely a magasba emelte a Führert, megkérdőjelezhetetlen vezérré téve őt, akinek minden szava arany, minden döntése megingathatatlan. Úgy erősítette meg Hitler státuszát, hogy ezt látván senkibe se merüljön fel a kétség a hosszú kések éjszakájának nevezett politikai gyilkosságsorozat szükségességével kapcsolatban.
Leni Riefenstahl Az akarat diadala forgatásán (Fotó: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
Így aztán 1934 júliusában Hitler teljhatalmat kapott, melyhez Az akarat diadala is erősen hozzájárult.
Ugyanakkor egy filmművészeti és filmtörténeti bravúrról van szó. Hiszen nemcsak a dokumentumfilmet forradalmasította, hanem olyan vizuális megoldásokat alkalmazott, amelynek hatása még negyven évvel később is érzékelhető volt Hollywoodban. Az 1977-es Egy új reményben George Lucast a Hitler bevonulásáról készült képkockák inspirálták a fináléban, mikor Leia hercegnő kitünteti a diadalittas Luke Skywalkert és Han Solót. Amilyen hatalmasnak és erősnek mutatta Riefenstahl a Führert, olyan tiszteletparancsolóan vonult be Luke és Han is a ceremóniára.
Andres Veiel dokumentumfilmjében Leni Riefenstahl büszkén ecseteli a virtuóz és innovatív rendezői döntéseinek hátterét. És egy pillanatra elhisszük neki, hogy van mire büszkének lennie. Mert hát mikor volt arra korábban példa, hogy egy női rendező valami megkerülhetetlent alkosson?! Soha. Riefenstahl pionírként taposhatta volna ki a rendezőnők előtt az utat, ha nem válik Hitler bérencévé. Mely státuszt a német rendezőnő egész életében elutasított.
Mi az igazság?
Leni Riefenstahlból feminsita ikon is válhatott volna, úttörő és tehetséges női rendezőként. Azonban Hitler propagandafilmeseként írta be magát a történelembe. Pedig Riefenstahl szerint a művészetet el kell választani a politikától – de tényleg megtehetjük, ha egy olyan nagy horderejű műről van szó, mint a művészetet és politikát tökéletesen egyesítő Az akarat diadala?! Nyilván nem.
Andres Veiel azonban nem hajlandó ennyire sarkos véleményt nyilvánítani. Úgy dönt, a dokumentumfilmjében inkább beszéljenek Riefenstahl saját hangfelvételei, videó- és képanyagai és vele készült interjúk részletei. Döntsék el ezek, hogy szétválasztható-e a művészet a politikától, és ha igen, Riefenstahl valóban megtette-e ezt?
Csak kihasználta volna a Hitler által nyújtott lehetőségeket, egyetlen bűne, hogy nem mondott nemet? Vagy őszintén hitt a Führerben, a fasiszta ideológiában és örömmel választotta a nácikat dokumentumfilmje(i) alanyául?
A Riefenstahl félelmetes portrét rajzol a rendezőnőről. Egyszerre látjuk az idős nénit, aki látszólag saját magával is elhitette, hogy csak a körülmények áldozata volt, és a fiatal, becsvágyó nőt, aki hajthatatlanul küzdött a sikerért. A művészetében kiteljesedő rendezőt, és a tettei következményeit viselni képtelen kegyvesztettet. A jóságos, kedves, öregasszonyt, és a hirtelen haragú, a saját igazát magából kikelve, agresszíven üvöltve védő egykori náci propagandistát.
Leni Riefenstahl és operatőre Walter Frentz az 1936-os berlini olimpián (Fotó: Keystone/Hulton Archive/Getty Images)
A saját farkába harapó kígyó
Leni Riefenstahl egész lényének ellentmondásosságát képezi le Veiel azáltal, hogy a direktor saját szavait, dokumentumait használja fel saját maga megcáfolására. Kezdve olyan apróságokkal, mint mikor az asszisztenseként hivatkozik Horst Kettnerre, hogy aztán a következő kép leleplezze őt Riefenstahl 40 évvel fiatalabb szeretőjeként (s későbbi férjeként) – egészen Riefenstahl náci identitásáig.
A dokumentumfilm egyik legerősebb jelenetében egy egész életében ellenálló, akkorra már nyugdíjas munkásnővel szembesítik Riefenstahlt egy német talk show-ban, aki kérdőre vonja a pillanatok alatt sértetté váló rendezőnőt. Miért nem mondott nemet? Miért játszott Hitlerék kezére? Mert hiába tagadja, Veiel sorra dobja az asztalra a Riefenstahl bűnrészességét bizonyító fotókat, nyilatkozatokat, melyek Leni Riefenstahl Adolf Hitlerrel vagy Joseph Goebbelsszel való jó kapcsolatáról tanúskodnak.
A Riefenstahl állítása szerint a nő egy rendezői utasítása következtében lőtték le az első zsidókat Lengyelországban (azt kérte, kerüljenek ki a képből a kényszermunkára fogott emberek, a nácik ezt úgy teljesítették, hogy kivégezték őket). Nem zavartatta magát, de nem forgatott többé az országban. Egy filmjében koncentrációs táborokból „kölcsönzött” roma gyerekeket statisztáltatott. Később szinte mind meghaltak. Nem derül ki, hogy Riefenstahlt valaha is érdekelte volna, mi lett a sorsuk.
Adolf Hitler és Leni Riefenstahl (Fotó: Pictures from History/Universal Images Group via Getty Images)
Leni Riefenstahl újra és újra kimutatja a valódi énjét, amit ha nem a saját szemünkkel látunk, talán el sem hiszünk. Fiatalon, a Harmadik Birodalom vezéreihez dörgölőzve. Dokumentaristaként, a forradalmi, 1936-os berlini olimpiát bemutató Olimpia készítőjeként, akit a paralimpia játékosai valamiért nem érdekeltek. A háború után, az Afrikát felfedező, lakosait reklámokkal, viadalokkal kizsákmányoló fényképészként. Idősen, akkoriban már csak zugnáciként létező támogatói üzeneteinek emlékét őrizve.
Túlságosan releváns
Leni Riefenstahl ugyan csak egy volt a sok közül, akik hozzájárultak Hitler felemelkedéséhez, akik nem állták a fasiszta diktátor útját, s akik – még ha mást nem is, de – kihasználták a számukra kedvezővé vált helyzetet. Ugyanakkor az ő alakján keresztül lehet a leginkább bemutatni, mennyire veszélyes az a lavina, amit egy Hitlerhez hasonló személyiség tud előidézni.
Lehet, hogy Riefenstahl a szerencsések közé tartozott, hiszen nemcsak túlélte a második világháborút, de 101 évesen halt meg, de még az ő élete sem a tehetségéhez méltóan alakult. És akkor még nem is beszéltünk a világégésről, amit a nácik hatalomra kerülése okozott.
Fotó: Austrian Archives / IMAGNO / APA-PictureDesk via AFP
És igen, Riefenstahl – és minden hozzá hasonló ember – bűnrészese volt a folyamatnak. Mindenki, aki úgy emlékszik Goebbels vagy Hitler beszédeire, mint aki kizárólag a békéről szónokolt, amikor a béke csak egy hangzatos eszköz volt a hallgatóság megnyerésére, az utána érkező sodró gyűlölethullám befogadásának előkészítésére.
Ironikus, hogy a dokumentumfilmezés megújítóját éppen egy dokumentumfilm leplezze le. De ez nem csupán egy fricska. A Riefenstahl egy nagyon komoly figyelmeztetés is egyben a mai politikai klímában, ahol teljhatalomra törő nagyurak papolnak a békéről, és uszítanak egy általuk kijelölt ellenség ellen. A Velencei Filmfesztivál programjában ugyan a Riefenstahl volt az első, de bőven nem az utolsó film, amelyik a szélsőjobbos ideológiák terjedésének veszélyeiről kongatja meg a vészharangot – ez pedig egészen félelmetes képet fest 2024-ben a világunkról.
