Azt gondolhatnánk, hogy az internetes társkeresők a modern világ találmányai, pedig a legelső ilyen számítógépes ismerkedési felületek már az 1960-as években megjelentek. A 60-as évek közepén, de írhatnánk azt is, hogy alig 2 év leforgása alatt, szinte a feje tetejére állt minden – már ami a randizási szokásokat illeti. De kinek is köszönhetjük ezt a találmányt? Az online randizás eredetét bújva szépen lassan összeállt a kép: az innováció egy brit nőnek, bizonyos Joan Ballnak köszönhető, aki mert nagyot álmodni és kitartott az elképzelése mellett, ám a konkurencia, illetve a támogatás hiánya miatt végül nem tudott érvényesülni. Annak ellenére sem, hogy az ötlet teljes egészében az övé volt.
A vezető londoni divatháztól egészen a házasságkötő irodáig
Joan Ball 1934-ben született Londonban, munkásosztálybeli szülők gyermekeként, akiknek a házassága zátonyra futott. A fiatal nő élete nem indult könnyen, mivel a második világháború alatt vidékre menekítették, ráadásul eközben édesanyja is elhagyta. Nevelőotthonba került, ahol a poklok poklát élte át, mivel befogadó családja szexuálisan zaklatta őt. Csak a háború végén térhetett vissza családjához Londonba, de kilátásai itt sem javultak. Súlyos diszlexiával küzdött, amin mentális betegsége csak még tovább rontott. Akkoriban még egyiket sem értették, így nem elég, hogy küszködött az iskolában, de élete nagy részét úgy kellett leélnie, hogy a hozzá legközelebb állók a nevetség tárgyává tették. 19 évesen elmegyógyintézetbe került egy öngyilkossági kísérlet miatt, majd nagynénjéhez és nagybátyjához került, akik jobban támogatták.
Új társkereső módszer terjed az egyetemeken. Fiú, lány, számítógép.
Joan nem sokkal később egy divatüzletben kezdett dolgozni, azonban hamar rájött arra, hogy az iparág azon területei, amik a legjobban érdekelnék – például a dizájn –, továbbra is csak a férfiak számára hozzáférhetőek. Évekkel később munkát kapott egy vezető londoni divatháznál, ami megadta a kellő inspirációt ahhoz, hogy saját üzletet nyisson. 27 éves volt, amikor otthagyott csapot, papot azért, hogy megalapíthassa a saját, cambridge-i üzletét.
A bérleti díjat azonban nem tudta megfizetni, így kénytelen volt a bolt nyitásáig egy másik állást vállalni, így kezdett el egy házasságkötő irodában dolgozni. Az itt töltött idő alatt döntötte el, hogy az alkalmazotti lét helyett, inkább létrehozza saját irodáját.
Megalapította a világ első számítógépes társkeresőjét
És Joan meg is valósította az álmát: 1962-ben megnyitott a saját irodája, az idő múlásával pedig arra is rájött, hogy igenis jó érzéke van ahhoz, hogy segítsen megtalálni az embereknek az ideális párt. A vállalkozás reklámozása azonban komoly kihívások elé állította…Két évvel később létrehozta a St. James Computer – későbbi nevén Com-Pat – társkereső szolgáltatást. 1964-ben volt az első év, amikor lebonyolította az első számítógépes találkozót. A nő rájött, hogy nagyobb a siker valószínűsége akkor, ha arra összpontosít, hogy mi az, amit az emberek biztosan nem szeretnének viszontlátni randipartnerükben. Lyukkártyákat használt, a résztvevők válaszait pedig ezzel egy időben megosztott számítógépen futtatta le, hogy megtalálja az egyező válaszokat. Joan rendszere sikeresnek bizonyult, azonban továbbra is gondjai voltak a reklámozással. Abban az időben az újságok azt sugallták, hogy azok az emberek, akik hasonló szolgáltatásokat vesznek igénybe kétségbeesettek és magányosak. Ennek ellenére hitt abban, hogy ez lehet a társkeresés jövője, így kitartott a víziója mellett.
Operation Match: az első számítógépes társkereső, 1965. (Fotó: Terry Fincher/Daily Express/Hulton Archive/Getty Images)
Nem kellett sokat várni arra, hogy megjelenjen a konkurencia
Majdnem 40 évvel azelőtt, hogy Mark Zuckerberg elindította a Facebookot, két stanfordi hallgató megalkotott egy hasonló technológiát, amely segített nőknek és férfiaknak egyaránt ismerkedni. Az ötlet azon alapult, hogy – tapasztalataik szerint – az egyetemista fiúk nem sok lánnyal tudtak találkozni, pedig nagyon szerettek volna ismerkedni és randevúzni az ellenkező nemmel. Mivel erre az iskola falain és a kollégiumon belül sem volt lehetőség, Jeff Tarr és Vaughan Morrill egy átbulizott este után kipróbálta, vajon a számítógép segítségükre lehet-e az ismerkedésben.
A közös munka első napjaiban a páros felismerte, hogy a fő ügyfélkörük és egyben célcsoportjuk a hozzájuk hasonló, randira éhes főiskolások lesznek, éppen ezért az Operation Matchet az ő igényeik alapján fejlesztették ki. A projekt középpontjában egy 75 pontos kérdőív állt, a benne lévő kérdések pedig kiterjedtek az iskolázottságra, hobbikra, de még a szexhez való hozzáállásra is. A társkereső szolgáltatás kérdései mai szemmel nézve igencsak provokatívnak és bicskanyitogatónak tűnhetnek – már csak azért is, mert az akkori társadalmi normák teljesen mások voltak. A férfiaknak szóló kérdések között például szerepelt egy olyan, hogy inkább „egy engedelmes, szexi, de nem túl okos főiskolás lányt szeretnének-e megismerni.”
A résztvevőknek Ámor nyiláért három dollárt kellett fizetniük. A szolgáltatásra akkora igény volt, hogy az indulást követő hat hónapon belül már 90 ezer kérdőívet töltöttek ki. A három dollárért cserébe a résztvevők a kitöltött kérdőív alapján öt potenciális randipartner nevét és telefonszámát kapták meg. Az persze már egyéni döntés volt, hogy élnek-e a lehetőséggel és felhívják-e az illetőket. Az ötlet akkora sikernek örvendett, hogy egy évvel később John Richard Pattersont is arra inspirálta, hogy megalapítsa a Dateline-t, ami Joan Ball cégének legnagyobb konkurenciája lett.
Egy női vállalkozó útja tele ötletekkel, tele konkurenciával, és sajnos annál kevesebb támogatással
Miután megjelent a Dateline, Joan rájött, hogy több energiát és pénzt kell fordítania a hirdetésekre. Ezt sajnos nem volt egyszerű megvalósítani, már csak azért sem, mert a Dateline nagyobb hangsúlyt fektetett a hosszú távú kapcsolatokkal, illetve a szexszel kapcsolatos kérdésekre. A nő nem hitt abban, hogy ez jó találatokhoz vezethetne, ezért inkább a saját álláspontjához ragaszkodott. 1969-re már felkapottabb lett a cége és szépen lassan az összes nagy újságban megjelent.
Joan Ball (Fotó: Jelenetkép Valentina Peri dokumentumfilmjéből)
Négy évvel később azonban olyan problémákkal volt kénytelen szembenézni, amik felett egyszerűen nem volt irányítása. Néhány újságban például hibásan nyomtatták ki a telefonszámát és a címét, ami miatt potenciális ügyfeleket vesztett, de olyan is előfordult, hogy sztrájk miatt 8 hétre leállt a posta. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a Daily Telegraph megváltoztatta a hirdetése szabályzatát, ezért visszavonták Joan cégének összes hirdetését. A vállalat legsikeresebb hirdetései ebben a lapban jelentek meg, éppen ezért a vállalkozót nagyon megviselte az eset. Mint oly sok női sorstársa, Joan abban az időben nagyon kevés támogatást kapott, ezért nem tudta gyarapítani a cégét. Végeredményben 1974-re a pénzügyi és magánéleti problémái miatt már súlyos depresszióval küzdött. Nehezen tudta feldolgozni a történteket, a helyzetet pedig tovább komplikálta, hogy a problémáiról senkivel sem tudott beszélni. Küzdött azért, hogy életben tartsa a cégét, de az adósságai egyre csak nőttek.
Végül úgy döntött, hogy eladja a Dateline-nak, amennyiben Patterson beleegyezik, hogy a felvásárlással egy időben a cég összes adósságát is kifizeti. Annak ellenére, hogy Joan Ball nem tudta fenntartani cégét, mindenképp hatalmas eredmény, hogy a rengeteg küzdelem ellenére is felépített egy sikeres vállalkozást, sőt, megalapított egy egész iparágat.
