Hope-gyémánt
A Hope Diamond (a remény gyémántja) egy golcondai gyémánt, vagyis a világ legértékesebb drágakövei közül való. Ismert története 1666-ban kezdődött, amikor Jean-Baptiste Tavernier francia drágakő-kereskedő Indiában csiszolatlanul megvásárolta. 1668-ban, miután a drágakövet megcsiszolta és átnevezte francia kéknek (Le bleu de France), eladta XIV. Lajos francia királynak. A gyémántot 1792-ben ellopták és újracsiszolták, majd Hope néven bukkant fel egy 1839-es drágakő-katalógusban.
A gyémánt utolsó tulajdonosa Harry Winston amerikai ékszerész volt, aki 1949-ben vásárolta meg a dúsgazdag bányatulajdonos családból származó Evalyn Walsh McLean hagyatékából. 1958-ban aztán a washingtoni Smithsonian Természettudományi Múzeumnak adományozta, ahol ma is állandó kiállításon látható.
A Hope-gyémánt a Smithsonian Természettudományi Múzeumban (fotó: Mbalotia/Getty Images)
Ez tehát a Hope-gyémánt hivatalos története dióhéjban. Csakhogy van ennek egy jóval szövevényesebb és hátborzongatóbb verziója is: a legenda szerint ugyanis a drágakő el van átkozva, tulajdonosára pedig balszerencsét, szomorúságot és halált hoz. Egy gyűjtés szerint a gyémántot
- Jacques Colet megvásárolta Simon Frankeltől, majd öngyilkosságot követett el.
- Ivan Kanitovszkij herceg megvette Colet-től, nem sokkal később pedig orosz forradalmárok ölték meg.
- Kanitovszkij kölcsönadta Mlle Ladue-nak, akit „kedvese meggyilkolt”.
- Simon Mencharides, aki egykor a török szultánnak adta el, feleségével és kisgyermekével együtt levetette magát egy szakadékból.
- Hamid szultán Abu Sabirnak adta, hogy fényezze ki: Sabirt később bebörtönözték és megkínozták.
- A kő őrzésével megbízott Kulub Beyt Törökországban a csőcselék felakasztotta.
- Egy Hehver Agha nevű török férfit ugyancsak felakasztottak, mert nála volt a kő.
- Tavernier-t, aki a követ Indiából Párizsba hozta, „Konstantinápolyban vad kutyák tépték darabokra”.
- XIV. Lajos király Madame de Montespan-nak adta, akit később elhagyott.
- Nicholas Fouquet, Franciaország intendánsa ideiglenesen kölcsönkérte, hogy viselje, de „kegyvesztett lett és a börtönben halt meg”.
- Egy ideiglenes viselőjét, de Lamballe hercegnét „a francia csőcselék darabokra tépte” a forradalom idején
- William Fals ékszerész, aki újracsiszolta a követ, „tönkrement emberként halt meg”
- William Fals fia, Hendrik ellopta apjától az ékszert, és később öngyilkosságot követett el.
- Néhány évvel (Hendrik után) „eladták Francis Deaulieu-nak, aki nyomorban és nélkülözésben halt meg”.
És így tovább. A történetek egy része igaz lehet (Lamballe hercegné alighanem tényleg hordta egy ideig az ékszert, és valóban a párizsi tömeg lincselte meg), egy részük nehezen bizonyítható (például Tavernier halálának körülményei meglehetősen homályosak), a maradék meg gyakorlatilag ellenőrizhetetlen anekdota. Ettől függetlenül a remény gyémántja a mai a napig az egyik leghíresebb (vagy leghírhedtebb) elátkozott ékszer.
Modell a Hope-gyémánttal a nyakában (fotó: Bettmann/Getty Images)
Orlov-gyémánt
A Brahma szemeként is ismert fekete Orlov-gyémánt 67,50 karátos, és egykor egy sokkal nagyobb, 195 karátos csiszolatlan gyémánt része volt, amely Indiából származik. A legenda szerint a csiszolatlan kő eredetileg Brahmának, a teremtés hindu istenének egyik szemeként funkcionált egy szoborban, amely a dél-indiai Pondicherry városának egyik szentélyében állt. Úgy tartják, hogy a gyémántot egy vándorló szerzetes lopta el, ami után szörnyű átok sújtotta a követ.
A gyémánt 1932-ben került az Egyesült Államokba: egy J. W. Paris nevű európai gyémántkereskedő hozta be, aki vevőt keresett. New Yorkba érkezése után egy héten belül el is adta a gyémántot, és nem sokkal később, még ugyanezen év április 7-én felment egy manhattani felhőkarcoló tetejére, és a halálba ugrott.
Egyesek szerint ő volt a gyémánt átkának első ismert áldozata.
Modell az Orlov-gyémánttal 2005-ben (fotó: Bruno Vincent/Getty Images)A gyémánt korábban, egészen a századfordulóig egy orosz örökösnő, Nadia Orlov hercegnő birtokában volt. Az 1917-es októberi orosz forradalom idején Nadia hercegnő Rómába menekült Oroszországból, mint akkoriban sok orosz a cári udvarból. Néhány évtizeddel később, egészen pontosan 1947. december 2-án, mintegy 15 évvel J. W. Paris tragikus halála után, Nadia hercegnő leugrott egy Róma központjában álló épület tetejéről; a hivatalos magyarázat szerint öngyilkosságot követett el. Halála idején a hercegnő egy orosz ékszerész felesége volt.
Nadia hercegnő halála előtt mindössze egy hónappal az orosz királyi család egy másik tagja, Leonyila Viktorovna-Bariatinszkij hercegnő is a halálba ugrott, amit szintén öngyilkosságként könyveltek el. Leonila hercegnő halála idején Andre Glinstine herceg, a királyi haditengerészet tisztjének felesége volt, de ezen kívül keveset tudni az akkori életkörülményeiről. Egy biztos: élete vége felé ő volt a tulajdonosa a fekete Orlov-gyémántnak.
Lila Delhi Zafír
A Bánat Ékköve néven is ismert ékszer nem halált hoz, hanem inkább szerencsétlenséget és – ahogy a neve is mutatja – mély bánatot. A rejtélyes követ a szóbeszéd szerint egy brit katona lopta el Indra (a háború és az időjárás hindu istene) templomából az indiai Kanpurban, az 1857-es lázadás idején. Ezután hazatért a feleségéhez és a gyerekeihez Angliába. Nem sokkal később Ferrist pénzügyi csapások sorozata kezdte sújtani, amelyek az egész családját az összeomlás szélére sodorták.
Ferris először a saját rossz ítélőképességét hibáztatta, de amikor szerettei sorra estek ágynak valamilyen rejtélyes betegségtől, a drágakőre kezdett gyanakodni. Félelmei beigazolódtak, amikor kölcsönadta a követ a család egyik barátjának, aki váratlanul és megmagyarázhatatlan módon öngyilkos lett.
A kő később, 1890-ben egy Edward Heron-Allen nevű tudós-íróhoz került, aki gyűrűt csináltatott belőle; az addig racionális férfiú hírében álló Heron-Allen elméje pedig lassan kezdett elborulni, folyamatos paranoia és mély melankólia gyötörte.
1902-ben Heron-Allen vonakodva beleegyezett, hogy kölcsönadja a Delhi Zafírt egy barátjának, és láss csodát: a barátot azonnal katasztrofális események sorozata sújtotta.
Ezt követően a követ a Regent’s csatornába dobta, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljon az átoktól.
Ám a zafírt néhány hónappal később kiemelték a csatornából, és elvitték egy helyi ékszerészhez. Az ékszerész azonnal felismerte, hogy ez az a kő, amelyet Heron-Allen gyűrűjét ékesítette. Abban a hitben, hogy jót cselekszik, visszaadta a gyűrűt. Miután az ékszer továbbra is csak bajt hozott a férfi és közvetlen környezetének fejére, Heron-Allen hét darab, bűbájokkal védett dobozba csomagolta. Ezután a bankja széfjében helyezte el, azzal az utasítással, hogy legkorábban a halála után 33 évvel nyithatják ki. Mint írta, a kő „átkozott, mindazok vérével és gyalázatával szennyezett, akik valaha is birtokolták”.
Heron-Allen 1944-ben meghalt. A lánya igen bölcsen megszabadult tőle, és elküldte a Természettudományi Múzeumnak. Ott maradt 1972-ig, egy fiókban sínylődve, amíg Peter Tandy kurátor fel nem fedezte a zafírt és a mellékelt különös levelet, amely részletesen leírta a kőhöz fűződő különös történetet. Amely így végződik: „Bárki is nyitja ki ezt a dobozt, azt csinál vele, amit akar. Én azonban azt tanácsolom, hogy dobja a tengerbe.”
