Közelképen látunk egy kiskamasz lányt. A lassított felvételen egy kéz lendül az arca irányába: mi pedig végig nézzük, ahogy megpofozzák. Na, nem a szülei, hanem az egyik osztálytársnője, miután Marielle hangosan leribancozta őt. Csúnya konfliktus ez az iskolában, de végül is csak egy konfliktus két érzékeny kamasz között. Viszont nem várt mellékhatásokkal jár.
Marielle-nek a pofon hatására (?) furcsa telepatikus képességei lesznek. Amikor épp nincs a szüleivel, akkor is pontosan látja és hallja, hogy mit csinálnak vagy mit beszélnek éppen. Olyan, mintha lenne egy-egy rejtett kamerája – a film látványvilága nem véletlenül idézi többször is a biztonsági kamerás felvételekét – , amivel egyfolytában az édesanyját és az édesapját követné. Ez a kiindulópontja a What Marielle Knows (Amit Marielle tud) című ragyogó német komédiának, amit a Berlinale világpremieren végigkacagott a közönség.
Marielle szerepében Laeni Geiseler (forrás: Berlinale)
Az a híresen jó német humor
Régi filmes tanulság, hogy a német nem egy jó humorú nemzet, így a német vígjáték már önmagában is egy paradoxon. Csakhogy ez is csak egy előítélet a sok közül: a németek időről időre képesek bizonyítani, hogy tudnak jó vígjátékot készíteni. Az elmúlt tíz évben például Európában aligha készült jobb komédia a 2016-os Toni Erdmann-nál. Frédéric Hambalek filmje, a What Marielle Knows a Berlinale Filmfesztivál leírása és a műfaji besorolása alapján dráma, de ha valaki végigülte a vetítést a Berlinale Palast legendás nagytermében és hallgatta a sok-sok nevetést, aligha fog rá drámaként visszagondolni:
ez egy ízig-vérig ragyogó fekete komédia arról, mennyire piszok nehéz egy kamaszgyerek mellett jó szülőnek lenni.
Bizonyos szempontból családi film, amire talán érdemes lehet elvinni a kamasz gyerekünket, de kizárólag akkor, ha lelkileg fel vagyunk készülve egy filmet követő hosszú és talán kicsit kényelmetlen beszélgetésre.
Marielle szüleinek szerepében Julia Jentsch és Felix Kramer (forrás: Berlinale)
Mielőtt Marielle szülei, Julia és Tobias szembesülnének a lányuk újdonsült képességeivel, még bepillanthatunk egy napjukba. Az anyuka a munkahelyi szünetben cigarettázik – miközben odahaza mindenki úgy tudja, hogy nem dohányzik – az egyik férfi kollégájával, akivel látványosan flörtölni kezdenek egymással. Eközben Marieele édesapja a könyvkiadóban próbál főnököt játszani, de az egyik kollégája/riválisa megfúrja a terveit, és nyilvánosan „megalázza” a többi kolléga előtt. Azonban odahaza a vacsoraasztalnál a fenti sztori már úgy hangzik el, hogy apa a briliáns beszólásával helyre rakta a pofátlan, ifjú kollégáját. Marielleből kibukik az igazság: szembesíti az apját azzal, hogy hazudik, hiszen ő látta az egészet, és egyáltalán nem úgy történt, ahogyan azt a férfi meséli. És amikor az anyja képébe vágja, hogy titokban dohányzik, a nő rögtön tagadni kezdi a dolgot, és a két sértett szülő jól megbünteti a lányt: elkobozzák az iPadjét.
Szeretnénk jó példát mutatni, de nem mindig megy
A szülők egy darabig azt gyanítják, hogy Marielle valahogy a telefonjuk segítségével hallgathatta le őket – külön vicces, hogy miközben ezt az elméletet megosztják egymással, mindketten tagadják, hogy igaz lenne, amit a lányuk állít róluk – , ám idővel rájönnek, hogy ez nem így van.
Bár sokáig maguk előtt is tagadják, egy idő után nyilvánvalóvá válik, hogy bár nem értik hogyan és miért, de Marielle tényleg mindent lát és hall, amit mondanak és tesznek.
A film egyik legviccesebb része kétségtelenül az, hogyan próbálnak a szülők megküzdeni a folytonos megfigyeltség érzésével. Szenzációs a jelenet, amikor a hálószobában francia nyelven kezdenek egymással beszélgetni, ugyanis rájönnek, hogy Marielle ugyan látja és hallja őket, de a telepatikus képességek mellé a számára ismeretlen idegen nyelv megértése szerencsére nem párosult. De mit tehet anya, ha iszonyatosan kívánja már az affért a jóképű kollégájával, de ha félrelép, arról a lánya nemhogy tudni fog, hanem konkrétan végig fogja nézni az egészet? És mit tehet apa, aki úgy érzi, hogy nemcsak a munkatársai, hanem a lánya előtt is megalázták őt a munkahelyén, és mindenképp meg akarja mutatni, hogy az úr a háznál?
Laeni Geiseler és az ő “szuperképessége” (forrás: Berlinale)
A What Marielle Knows egy univerzális problémát dolgoz fel, méghozzá nagyon egyedi módon. Szeretnénk jó szülővé válni és jó példát mutatni a gyerekeinknek.
Szeretnénk, ha magukkal vinnék belőlünk mindazt, ami jó, és közben egyáltalán nem látnánk azt, ami rossz bennünk. Csakhogy a gyerekek kamasz fejjel többnyire már vannak olyan okosak, hogy átlátnak a szitán, márpedig ebben a korszakban a gyarlóságainkat garantáltan az arcunkba tolják, főképp olyankor, amikor épp fontoskodva nevelni próbáljuk őket.
Szeretnénk, ha szeretnének minket, de közben időnként ellent kell mondanunk nekik, mert nem adhatunk meg mindent, amit kérnek, csakhogy a konfliktusokkal pont a szeretetüket tesszük kockára. Azt szeretnék, hogy osszák meg velünk a gondolataikat, legyenek büszkék ránk és önmagunk jobb verzióját lássák bennünk, miközben biztosak lehetünk abban, hogy idővel a gyerekeink előtt már aligha titkolózhatunk, hiszen ismernek minket annyira, hogy észrevegyék, amikor kamuzunk.
A szuperszülő szerepében tetszelegni próbáló Julia és Tobias megpróbáltatásai a mindent látó lányukkal, Marielle-lel épp azért annyira viccesek, mert szülőként és gyerekként (de akár volt gyerekként is, hiszen egyszer mindenki volt gyerek…) is könnyen kapcsolódni tudunk hozzá.
A What Marielle Knows című filmet a 75. Berlinale Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában láttuk. Az év későbbi részében a magyar mozikban is látható lesz a Mozinet forgalmazásában.
