A törökül deli balnak, angolul pedig mad honey-nak nevezett mézfajta (amelynek nincs hivatalos magyar neve, úgyhogy nevezzük csak bolondméznek) szinte varázslatos tulajdonságokkal rendelkezik:
már egy kiskanálnyi is képes bizsergést, szédülést, eufóriát és még hallucinációkat is kiváltani. Ha azonban túl sokat fogyasztunk belőle, a mellékhatások között hányás, hasmenés, eszméletvesztés, görcsrohamok és – bár ritkán, de – halál is előfordulhat.
A hagyományosnál kicsit keserűbb és pirosasabb árnyalatú bolondmézet nem varázsgombával vagy LSD-vel spékelték meg; grayanotoxinnal (vagy más néven rodotoxinnal) szennyezett, amely – ahogy a nevéből is látszik – egyfajta toxin, és a rododendron-félékben található.
A rododendron-félék nektárját és virágporát gyűjtő méhek ezeket a toxinokat is felszedik, amelyek aztán bekerülnek a mézbe. A világon csak néhány helyen, nevezetesen Törökországban és Nepálban nőnek olyan nagy mennyiségben ezek a típusú növények, hogy abból értelmezhető mennyiségű bolondméz készülhessen.
Méz egy kenyai méhészetben (fotó: Boniface Muthoni/SOPA Images/LightRocket via Getty Images)
A bolondmézről szóló történetek egészen az ókori Görögországig, egészen pontosan a delphoi jósdáig nyúlnak. A mindenkori orákulum, más néven Püthia az istenek nevében beszélt, és az egész görög világ figyelt a jóslataira és kinyilatkoztatásaira. A Hermészhez írt homéroszi himnuszban (amelyet valószínűleg Kr. e. 520 körül jegyeztek le) három jósra történik utalás a delphoi Parnasszosz-hegyről: ezek a nők csak akkor tudtak jósolni, ha meli chloront, azaz zöld mézet ittak, ami talán a bolondmézre való korai utalás lehet.
A bolondmézről szóló egyik legkorábbi beszámoló az athéni történész-filozófustól, Xenophóntól származik, aki az Anabaszisz című krónikájában azt írja, hogy Kr. e. 401-ben egy görög hadsereg tagjai a Fekete-tenger partjára vetődtek, ahol úgy döntöttek, hogy helyi mézből lakomáznak. Néhány órával később zavartak lettek, hányni kezdtek és hasmenésük volt. Másnapra azonban már jól voltak, és hazautaztak Görögországba.
A bolondméz egy másik alkalommal is fontos szerepet játszott a történelemben: legközelebb akkor, amikor Nagy Pompeius római hadvezér Kr. e. 97-ben üldözőbe vette VI. Mithridatész, Pontus királyának seregét. Hogy a római sereget kijátssza, Mithridatész megparancsolta csapatainak, hogy helyezzenek ki bolondmézzel teli edényeket az előrenyomuló ellenség útjában. Amikor a katonák rátaláltak, megették, és a méz hatására félrebeszéltek és elájultak. A pontusi király ezután visszatért, és katonáival hidegvérrel lemészárolta mindannyiukat.
Hasonló taktikát alkalmazott Olga kijevi császárnő is, – akiről ebben a cikkünkben írtunk hosszabban – 946-ban, amikor mézből készült szeszes italt itatott ellenségeivel, majd kivégeztette őket. Bár nem tudjuk, hogy a mézsör tartalmazott-e bolondmézet, a források szerint kb. 5000 embert ejtett mély kábulatba, így könnyen elképzelhető, hogy abból készült.
Méhészet Spanyolországban (fotó: Manuel Medir/Getty Images)
Ezt a mézfajtát persze nem csak háborúkhoz és szakrális rituálékhoz használták. A 16-18. században az európaiak például azért importálták nagy tételben, hogy italaiknak afféle extra löketet adjanak. Ekkoriban kezdték a franciák miel fou-nak, vagyis őrült méznek nevezni. New Jerseyben a tizennyolcadik században szándékosan adtak bolondmézet a szeszes italhoz, hogy olyan italt készítsenek, ami feldobja az embert, bár ebben az esetben a grayanotoxinok nem a rododendronból, hanem a hegyi babérból származtak.
A nem olcsó (de azért nem is megfizethetetlenül drága) és a legtöbb helyen amúgy nem is illegális bolondmézet ma is fogyasztják: a Royal Society of Chemistry szerint „ főként középkorú férfiak használják szexuális teljesítményük fokozására”, vagyis afrodiziákumként. Ha valaki ki akarná próbálni, azért csak óvatosan: egy alkalommal egy kávéskanál bőven elég belőle.
