Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szabadidő

Akik 18 ezer kilométert repülnek egy kiló mézért

Hogyan lehet továbbvinni a több ezer éves múltú méhészkedést a 21. században, mit tehetünk a méhekért, és van-e értelme a hobbiméhészkedésnek?

Einstein szerint ha kihalnak a méhek, négy éven belül kihal az emberiség. Mivel ők felelősek a virágok beporzásáért, táplálékunk 30 százalékát a méheknek köszönhetjük, és a méhészeknek, akik életben tartják őket.

Ahhoz, hogy a bevezetőben is feltett kérdésekre választ kapjunk, leültünk beszélgetni egy a mesterséget hagyományos módon, vidéken folytató fiatal méhésszel, Szabó Olivérrel a Szabóméztől, illetve a Közösségi Méz munkatársaival, Erdődi Katalin projektkurátorral, Kallós Viola projektmunkatárssal és Mák Csabával, aki továbbgondolta a városi méhészkedés ötletét.

Szabó Olivér nem méhészként képzelte el az életét, de beleszeretett a mesterségbe (Fotó: Berczi Dávid)

Munkamorál tekintetében igazán példamutatók a méhek

Szabó Olivér negyedik generációs méhész a családjában, dédapjától örökölte a családi rajongást a méhek iránt, aki a második világháború után, 1953-ban kezdett mézkészítéssel foglalkozni. Három méhcsaláddal indította a bizniszt, amit fia folytatott. Ezt a méhészetet Olivér és édesapja öt évvel ezelőtt vette át, jelenleg százhúsz méhcsaládjuk van, ami összesen nagyjából hatmillió méhet jelent. A hétköznapok Makón, a Maros folyó közelében telnek, majd hétvégén általában Budapesten árulnak, többek között a Pancs Gasztroplaccon, ahol én is felfigyeltem rájuk és különleges mézeikre – mustár-, pohánka- és olajretekmézzel ugyanis addig nem találkoztam sehol.

Olivér turizmust tanult, és egyáltalán nem méhészként tervezte leélni az életét, viszont az egyetemi évek alatt élni kellett valamiből.

Édesapám nem pénzt adott, hanem mézet, hogy ha bevételre van szükségem, áruljam. Beleegyeztem, de mondtam, hogy nem akarok méhészettel foglalkozni. Aztán valahogy rávezettek ennek a szépségére, megszerettem” – meséli, miközben körbevezet a házban és a kertben, ahol a méhek laknak. Egy régi bakterházat sikerült megszereznie a családnak néhány éve az egykori forgalomirányító unokájától, azóta újítgatják fel az épületet. Régen hatalmas vasútforgalom zajlott ezen a vonalon, most a három óra alatt, amit náluk töltünk, egyetlen vonat nem halad el, így senki nem zavarja a méhek munkáját.

Egy-egy csípés a rutinos méhészeket is éri, ezért kell a hálós kalap. Bár akad olyan kérges tenyerű veterán, aki arra is csak legyint (Fotó: Berczi Dávid)

Azért szeretem ezt a szakmát, mert rengeteget lehet tanulni a méhektől. Mindennap látom az áldozatos munkájukat, majd annak a hasznosságát. Napi tizennyolc órát dolgoznak, és egy kiló mézért tizennyolcezer kilométert repülnek. Megtanultam tőlük, hogy ha valamit szeretettel csinálok, abban kevésbé fáradok el” – mondja Olivér.

Háziállatok, amelyek megismerik a gazdájukat

A szakember szerint a méhek ugyanolyan okos háziállatok, mint a kutyák vagy a macskák, a gazdájukat például megismerik, és nem bántják. Bár Olivér naponta egy-két csípést azért kap, ez elég elenyésző szám a méhek számához képest – ráadásul a méhcsípés kifejezetten jó hatással van a szervezetre, már persze amennyiben nem vált ki allergiás reakciót. Olivér tényleg úgy tekint rájuk, mint házi kedvencekre, állatokkal foglalkozni valóban csak ilyen lelkesedéssel érdemes.

A méhek kiváló mérnökök is, mindenfajta segédeszköz nélkül építik a szabályos hatszögekből álló méhsejteket a kaptárjaikban. Emellett igen érdekes a társadalmuk felépítése: egy méhcsaládban nagyjából hatvanezer egyed él, közülük mindössze egy, a királynő alkalmas méhpeték létrehozására, így ő a felelős azért, hogy a család fennmaradjon és szaporodjon. A méhkirálynőket egyébként külön vásárolják a méhészetek, a királynőnevelés önálló szakma a méhészkedésen belül.

A méhcsaládok szigorú kasztrendszer szerint épülnek fel, a mézet kizárólag a dolgozók gyűjtik (Fotó: Berczi Dávid)

A piros színnel megfestett királynő naponta ezerötszáz méhpetét rak le, ami megegyezik a saját testsúlyával. Viszonyításképp ez olyan mennyiség, mintha egy nő mindennap tizenöt gyermeket hozna világra. A népes méhcsalád tagja továbbá két-háromszáz úgynevezett here, ezek termékenyítik meg a királynőt. Az összes többi méh a munkásosztályt képviseli, ők a dolgozók, akik nektárt gyűjtenek, illetve felnevelik a petéket.

Egy ekkora családban nincs helye konfliktusnak, a méhek sosem veszekednek egymással, mindenki teszi a dolgát. Van mit tanulni tőlük

– hangsúlyozza Olivér.

Persze ha ezt az egész társadalmi berendezkedést ráhúznánk az emberiségre, nagyjából A szolgálólány meséjének rendszerét kapnánk, így ezen a téren inkább ne akarjunk a méhektől tanulni.

Honnan tudják a méhészek, hogy a méhek biztosan akácot gyűjtenek?

Olivértől megtudjuk, hogy kétféleképpen lehet méhészkedni: vannak egyrészt a vándorméhészek, másrészt pedig azok, akik egész évben egy helyen tartják az állományt. Szabóék a vándorlás irányát követik, így többféle fajtamézet tudnak előállítani. A helyi gazdákkal jó viszonyt ápolnak, így amikor a méhek számára érdekes növény virágzik, Olivérék hajnalban felpakolják a kaptárakat egy teherautóra, és nagyjából tíz napra otthagyják gyűjtögetni a méheket a mustár-, akác-, napraforgó- vagy épp pohánkaföldön.

Ez nem csak nekik éri meg: a mezőgazdászok tapasztalata szerint nagyjából húsz százalékkal lesz jobb a termés, ha néhány szorgos méhcsalád segít a beporzásban.

A képen a keret nevű eszköz látható. Ha megtelt mézzel, mehet a pergetőbe (Fotó: Berczi Dávid)

Amikor a vándorlásból visszaértek, kipergetik az elkészített mézet, így a méhek újrakezdhetik a gyűjtőmunkát a Maros folyó árterében, ahol vegyes réti virágok nektárját gyűjtik.

A kaptártól a termelői piacig

A méhek szívószálszerű nyelvükkel kiszívják a nektárt a virágokból, majd hazaviszik a kaptárba. Ott a nektárt a hatszögletű méhsejtekbe teszik, ezután a dolgozók a sejtek fölé szállnak, hőt termelnek, és közben rebegtetik a szárnyukat. A nektár így kiszárad, és méz lesz belőle. Amikor az egész lép megtelt mézzel, a méhész kiveszi a kaptárból, és jöhet a már említett pergetés. Olivér azt is megmutatja nekünk, hogyan zajlik a méz pergetése, milyen eszközöket és gépeket használnak erre a célra, és végül hogyan kerül a méz az üvegekbe.

Mindent megtudunk a méhek itatásáról, legeltetéséről, átteleltetéséről is. Inni kifejezetten a kútvizet szeretik, mert abban sokkal több az ásványi anyag, mint a csapvízben. Az általuk megtermelt méz nagy részét a méhészet használja, de természetesen hagynak nekik valamennyit. A méhek étlapján az energiát a méz, a fehérjét a virágpor adja. Kilencven százalékban mézzel táplálkoznak, mert a sok munkához szükséges energiát ebből tudják a leghatékonyabban kinyerni.

Közben lépes mézet kóstolunk, amihez fel kell nyitni az egyik kaptárt, így közelről is megcsodálhatjuk az egyik családot. Olivér a hangjukból tudja, hogy szabad-e hozzájuk nyúlni, de most nyugodtnak tűnnek, így ebből arra is következtet, hogy nem lesz aznap nagy eső – a méhek ugyanis kiváló meteorológusok is, ha esőt éreznek, sokkal vadabbul zümmögnek.

A biztonság kedvéért azért begyújt egy kis füstölőt, ez ugyanis megnyugtatja őket, de közben minket is figyelmeztet, hogy ne aggódjunk, mert a félelmet is ugyanúgy megérzik az emberen, mint a kutya: ha rettegünk tőlük, olyan feromonokat bocsátunk ki, amik ingerlik őket. A lépes méz kóstolása után megismerkedünk a többi termékkel is, amelyek tényleg szokatlanok még a termelői és gasztropiacok kínálatában jártas embereknek is.

Miért az akácméz a legnépszerűbb mézfajta?

Aki egy kicsit is ért a mézhez, tudja, hogy az akácméz élettanilag a legkevésbé értékes, ugyanis minél világosabb egy méz, annál kevesebb ásványi só található benne. Az akácban húszféle aminosav található, ellentétben mondjuk a pohánkamézzel, amelyben 32-féle van. (A pohánka egyébként hajdinát jelent, de a Szabó család szívesebben használja a makói nyelvjárásban ismert nevét.) Emellett az akácméz főként fruktózból áll, ami szintén kevésbé értékes, mint mondjuk a vegyes virágmézben található glükóz. Három oka van annak, hogy mégis az akác a legnépszerűbb, legkeresettebb méz itthon: az egyik a kellemes íze, a másik az emberek tudatlansága, a harmadik egy jó marketingfogás – utóbbi kettő pedig természetesen össze is függ.

Az akácmézet a legolcsóbb előállítani, ugyanis ez a legnektározóbb virág, rövidebb idő alatt gyűlik belőle össze adott mennyiség, mint más virágokból, mégis ennek a legmagasabb az ára általában. Emellett magas fruktóztartalma miatt lassabban kristályosodik ki, mint a többi méz, és sokan azt gondolják, hogy a kristályos méz romlott vagy hamisítvány, így nem merik megvenni. Pedig a kristályosodás az igazi méz egyik legfőbb ismertetőjele, illetve azt sem árt tudni, hogy a méz nem tud megromlani: egyiptomi fáraók sírjában találtak olyan mézet, amely több ezer éves, és még mindig ehető.

Bevetésen a füstölő, amellyel a méhészek szelídítik az apró állatokat (Fotó: Seprűs P. Péter)

A főként Budapesten és vidéki nagyvárosokban zajló gasztroforradalomnak köszönhetően már nem számít valami extrának attól, hogy termelői, bió vagy kézműves, így ha valaki a termelői piacokon akar érvényesülni, ennél újabbat kell mutatnia. A Szabó család eléggé ráérzett erre, és bár Makón nem sok embert érdekelnének a különleges mézeik, a trendi gasztropiacokon gyorsan elkapkodják őket. Ők pedig nem a marketingtrükkökre, hanem az edukációra helyezik a hangsúlyt: a kóstolók mellé egy tájékoztatót adnak az embereknek, amelyeken a különféle mézek gyógyhatásait is ismertetik. Így tudtam meg többek között azt is, hogy a pajzsmirigy-alulműködésre már napi három-négy kiskanál mustárméz segítség lehet.

Méhészkedés a fővárosban? Lehetséges!

2013-ban a Műcsarnok hátsó terasza egy kis időre több méhcsaládnak adott otthont, a Közösségi Méz nevű projekt keretében ugyanis egy érdekes ötletet valósítottak meg: a városi méhészkedést kötötték össze egy művészeti programmal.

Az nlc-nek Erdődi Katalin, a Közösségi Méz projekt kurátora mesélt arról, hogyan merült fel egyáltalán a városi méhészkedés ötlete. A kezdeményezést a frankfurti „finger” művészcsoporttal közösen indították el 2013-ban, akik évek óta a részvételi művészet és a városi méhészet összekapcsolásán dolgoztak, így a Közösségi Méz Budapesten valóban egyszerre volt művészeti és méhészeti projekt.

„A projekt fő célja is ezt a kettősséget tükrözte: egyrészt megalapítottuk a méheket három hónapon át gondozó »vegyes méhészcsoportot«, ahová bárki jelentkezhetett, aki szerette volna kitanulni és egy kis közösségben, a művészek és egy helyi méhész vezetésével gyakorolni a méhészkedés alapvető fortélyait. A projekt másik eleme az »Új Múzeum Méheknek« volt: a kaptárak tetején, átlátszó, makettszerű kiállítóterekben három főbb témával foglalkoztunk: a méhdemokráciával és azzal, hogy vajon a méhek jobban értenek-e a demokráciához, mint mi, illetve  a fenntarthatósággal és a közösségi méhészkedéssel” – magyarázza Katalin.

A Közösségi Méz Projektben a méhek társadalmát is vizsgálták (Fotó: Seprűs P. Péter)

A csoport vegyes mivolta azért volt hangsúlyos, mert igyekeztek a projekttel különböző hátterű, korú és élethelyzetű embereket összehozni a közös tanulás és munka apropóján. Ebben fontos szempont volt egy alulról jövő társadalmi párbeszéd kezdeményezése, ami a 2012–2013-ban éppen zajló változások miatt – tiltakozások, diákmozgalmak szerveződése a felsőoktatási törvény kapcsán – a szervezők számára különösen aktuálisnak tűnt. A múzeum közel másfél hónapon át fogadta az érdeklődőket a Műcsarnok hátsó teraszán. Ez idő alatt nagyjából ezerkétszáz ember tekintette meg a szokatlan kiállítást. „A méhtársadalom megfigyelése sok szempontból inspiráló lehet számunkra a saját társadalmi és politikai folyamatainkról való gondolkodást illetően” – mondja Katalin.

A Közösségi Méz projekt kezdeményezői többek közt Thomas D. Seeley amerikai méhkutató Méhdemokrácia (Honeybee Democracy) című könyvéből merítettek ihletet. Szerintük a méhészkedés Magyarországon különös jelentőséggel bíró kulturális gyakorlat, fontos történelme és hagyománya van többek között kultúr- és művészettörténeti szempontból is. A Közösségi Méz a részvételi és közösségi működést egy erősen konceptuális, kritikus, de egyben játékos művészeti megközelítéssel kapcsolta össze. Fontos volt a megalkotói számára, hogy a projekt mindenki számára hozzáférhető és közérthető, de egyben elgondolkodtató és akár provokatív is legyen.

A Közösségi Méz mint városi méhészkedés sem fulladt ki teljesen, Mák Csaba az egyik tagja annak a csoportnak, akik továbbvitték az ötletet, és néhány évig három-négy méhcsaláddal aktívan méhészkedtek a fővárosban. Ennek egyébként elvileg sem törvényi, sem gyakorlati akadálya nincs, hisz a városban mindig virágzik valami, így könnyű begyűjteni a nektárt.

Fotó: Joe Raedle/Getty Images

Kerestük a következő városi helyszínt, amely számomra mindenképp egy intézmény lenne a belső kerületekben. Sok helyen megfordultunk, sokan érdeklődtek, jellemzően a külföldi cégek képviseletei voltak nyitottak, van, ahol céges előírás is a telephelyen egy-két méhcsalád tartása. Mindezek ellenére végül kertvárosi környezetben tudtuk folytatni, mivel a kezdeti nyitottság és érdeklődés a félelem miatt és a jól ismert közhelyes elutasításban kifulladt” – mesél a felmerült problémákról Csaba.

Előfordult, hogy átmeneti terek, foghíjtelkek, elhagyott vagy kiadó ingatlanok kertjei kapcsán kerestek meg minket, ahol nem tudtuk végül stabilan elindítani a közös munkát – folytatja Kallós Viola, a Közösségi Méz projektmunkatársa. – Azoknál pedig, akik nyitottak voltak a méhek befogadására, sokszor nem volt adott a megfelelő terület. Szerencsére emellett az elmúlt években több kezdeményezés is indult, amelynek központi eleme a méh a városban.

Egy kis darab természet

Ha valaki kedvet kapott volna, és belevágna, Mák Csaba szerint nincs szüksége pár szál deszkán kívül semmire, pusztán a gondoskodás képességére, hozzáértésre és rengeteg elköteleződésre. A városi méhészet egy létező, működő dolog, de nyilván nem ez fogja megmenteni a méheket a kihalástól – inkább amiatt fontos, hogy a gépek, appok és a természettől való teljes eltávolodás korában mutassunk az embereknek, főleg a még fogékony gyerekeknek valami élőt, amire oda kell figyelni, amire vigyázni kell.

A városi méhészkedés csak töredéke lehet a méhészetnek, a méhek élettere a szabad mező, erdő, termőföld. A városi méhészet feladata lehet rávilágítani az emberi túltermelésre, a túlfogyasztásra, a pazarlásra, elgondolkodtatni, hogy mégis miért oly kedvező a méheknek a városi környezet” – véli Csaba.

Ugyanez a célja Szabó Olivérnek is: a többi méhésszel összefogva minél többet tenni azért, hogy az emberek észbe kapjanak, és megelőzzünk egy ökológiai katasztrófát.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top