A régi – analóg – tévék egyik karakteres jellemzője volt az a bizonyos, fekete-fehér pontokból és fülsértő sistergésből álló, kissé ijesztő, ám békebeli hangulatú statikus zaj vagy fehér zaj, amit akkor élvezhettünk, ha nem fogtunk be tényleges csatornát. A jelenséget itthon többnyire hangyafociként vagy hangyák háborújaként emlegették, de a világ többi táján is egészen hasonló neveket kapott: a románoknál bolhák, Portugáliában hangyaboly, Franciaországban és Hollandiában hó, a spanyoloknál eső, Japánban pedig homokvihar.
De honnan is eredt ez a tévézaj (nevezzük most így)? A howtogeek összefoglalója szerint a régi tévék működését a legegyszerűbben úgy érthetjük meg, ha úgy képzeljük el őket, mint a rádiókat – csak képpel. Azt valószínűleg sokan tapasztalták már, hogy a rádió szépen, tisztán és érthetően szól akkor, ha otthon vagyunk, de ha mondjuk épp hegyen-völgyön-erdőben kalandozunk az isten háta mögött, akkor nagy esély van rá, hogy sziszegni és zúgni kezd.
És ehhez hasonlóan: az analóg tévéjelek is a nagyon erőstől az alig foghatóig terjedtek. Amikor pedig egy analóg televíziót egy olyan csatornára hangoltunk, amely nem volt használatban az adott régióban, a tévé továbbra is próbált jelet venni, de egyszerűen nem talált megfelelő tévéadást. Ehelyett,
ha nem volt tényleges állomásjel, amit be tudott volna fogni, egyszerűen lejátszotta a körülötte lévő véletlenszerű háttérsugárzást: légköri zajforrásokat, helyi rádióhullám-frenkvenciákat, a televízió saját elektromos zaját vagy pedig az ún. kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás által kiváltott elektromos jeleket.
Utóbbinál érdemes egy kicsit elidőzni: ez ugyanis az ősrobbanásból származó gamma-sugárzás, amely évmilliárdok és az univerzum tágulása során mikrohullámú sugárzássá vált. Ennek a sugárzásnak egy kis része eléri a Földet, átjut a légkörünkön, és egyebek mellett statikus zajként jelenik meg az analóg tévéken.
Vagyis a televíziónk a hangyafoci idején részben gyakorlatilag
az univerzum születését közvetítette.
Erre a bravúrra pedig a legmodernebb, legokosabb digitális tévék sem képesek.
Az univerzum születése (fotó: Wikimedia Commons)
A kozmikus mikrohullámú háttérsugárzást 1964-ben fedezte fel Arno Allan Penzias fizikus és Robert Woodrow Wilson rádiócsillagász, miután egy szokatlan zajt észleltek, amely folyamatosan zümmögött, miközben a rádiótávcsövükkel (egyfajta irányított rádióantennával) megfigyeléseket végeztek. A zaj mindig ott volt, függetlenül attól, hogy milyen irányba irányították a távcsövet az égen. Először azt hitték, hogy magából a távcsőből jön, esetleg valamilyen földi interferecia zavar be, netán az antennában fészkelő galamboktól származik.
Miután azonban eltávolították a galambokat és kizárták a földi interferencia minden más formáját, a zaj megmaradt. Végül rájöttek, hogy ez nem más, mint az ősrobbanásból származó, halványan érzékelhető és az egész ismert univerzumot átható sugárzás; végső soron a világ teremtésének háttérzaja. Penzias és Wilson felfedezésükért fizikai Nobel-díjat kaptak.
