Arisztotelész
Arisztotelész a filozófia történetének egyik legfontosabb gondolkodója, a nyugati filozófia atyja. Vérbeli polihisztorként a szellemtudományok minden ága foglalkoztatta a logikától az etikán, a politológián és a nyelvészeten egészen a természettudományokig. Emellett pedig fáradhatatlan gyalogló is volt.
Arisztotelész 18 éves korában költözött Athénba, hogy Platón Akadémiáján tanuljon, ahol közel két évtizedet töltött. Platón halála után Kr. e. 335-ben saját iskolát alapított: a Peripatetikus Iskolát – amelynek neve a görög peripatetikosz ( járkáló) nyomán, a peripateó (járkál, sétálgat) igéből keletkezett. Arisztotelész ugyanis tanítványaival sétálgatott, miközben mély és szenvedélyes filozófiai vitákat folytattak. Mivel nem athéni polgár volt, és ezért nem birtokolhatott ingatlant, Arisztotelész iskoláját a város szélén található Lyceumban (vagy Lükeionban) rendezte be. Az épület fedett oszlopcsarnokában és kellemes árnyat adó fasorai alatt pedig kiválóan lehetett sétálgatni.
Arisztotelész (jobbra) séta közben filozofál Raffaello freskóján (forrás: Wikimedia Commons)
Arisztotelész számára a séta több volt, mint egy pedagógiai stílus: tükrözte kutatási módszerét, amely a megfigyelésen, a folyamatos mozgáson és a párbeszéd révén történő igazságkeresésen alapult. E tekintetben az idő múlásával a peripatetikus kifejezés nemcsak Arisztotelész tanítási stílusára, híres iskolájára és annak építészetére utalt, hanem a filozófiai gondolkodás közbeni séta gyakorlatára is.
Rousseau
A genfi órásmester fiából korának megkerülhetetlen gondolkodójává növő Jean-Jacques Rousseau volt a feltartóztathatatlanul vágtató és összevissza csapongó 18. századi európai szellem egyik legfőbb letéteményese. Megírta a francia szentimentalizmus főművét, az Új Héloïse-t, illetve az emlékiratirodalom egyik csúcsművét, a Vallomásokat, sok botrányt kavart nevelési regényével, az Emillel új irányt adott a pedagógiának, társadalomtudományi munkáival megágyazott a francia forradalom eszméinek, komponált operát és egyéb zeneműveket, és emellett még arra is maradt ideje, hogy bekalandozza a kontinenst (bár ez a kalandozás időnként inkább emlékeztetett fejvesztett menekülésre), hogy szenvedélyes vitákban csapjon össze nyilvánosan Voltaire-rel, valamint hogy idősebb, de kívánatos szépasszonyokat szórakoztasson a hálószobában.
A hosszú sétákra vélhetően akkor szokott rá, amikor épp a száműzetését töltötte a svájci Neuchâtel környékén, mivel az Emil és a Társadalmi szerződés által okozott óriási felháborodás miatt sürgősen távoznia kellett Franciaországból és aztán Genfből is.
Jean-Jacques Rousseau portréja (forrás: Wikimedia Commons)
Arisztotelésszel ellentétben Jean-Jacques Rousseau számára a séta inkább személyes, introspektív cselekvés volt, semmint a filozófiai beszélgetések és viták színtere: mivel meglehetősen elszigetelve, ugyanakkor folyamatos üldöztetésben élt ekkoriban, a hosszú, önreflexív, magányos séták valamiféle szellemi menedéket nyújtottak számára. Gondolatai halála után A magányos sétáló álmodozásai (1782) címmel jelentek meg. Ahogy a könyv fülszövege is írja, az emberekben csalódott, magányos öregember sétái során végiggondolja a múltat, vizsgálja önmagát és tetteit, hogy aztán papírra vetve határozza meg gondolkodása, érzései és cselekedetei összefüggő rendszerét. A tíz sétára tagolódó önvizsgálat célja az emberi természet megismerése, illetve az emberi boldogság meghatározása.
Rousseau álmodozásainak szabálytalan rendszerében a beletörődés nyugalma biztosítja a szellem fejlődésének megismerését; módszere az önmagába fordulás, mert az igazi boldogság forrása is önmagunkban rejlik. Ezek a szemlélődő, magányos séták és elmélkedések lényegében azt az önvizsgálatot folytatják, amelyet a Vallomásokban kezdett el. Egyre elborultabb elmével, az elhatalmasodó üldözési mánia szorításában veszi sorra és ítéli meg élete nagy bűneit, miközben rálel az egyedüli, igaz értékekre: a türelemre, szelídségre, becsületességre, igazságosságra.
Nietzsche
A 19. század – illetve úgy általában az egész nyugati civilizáció – egyik legfontosabb és legellentmondásosabb filozófusát, Friedrich Nietzschét felnőtt életének nagy részében különböző egészségügyi problémák gyötörték: egyebek mellett krónikus migrén, látászavarok, extrém fáradtság és súlyos gyomor-bélrendszeri problémák. Gyakran napokig az ágyához volt kötve, és az intenzív fizikai szenvedés mélyen meghatározta világnézetét.
Friedrich Nietzsche portréja (fotó: Wikimedia Commons)
Amikor elég jól érezte magát, sokat sétált – néha akár nyolc órát is egy nap –, egyrészt terápiaként, másrészt a kreativitás ösztönzése érdekében. A svájci Alpokban, Sils-Maria faluban található alpesi kunyhóját bázisként használva rendszeresen órákon át túrázott a jegyzetfüzetével, és számos művét gyaloglás közben írta meg. Minden nagy gondolat gyaloglás közben születik – írta a Bálványok alkonyában.
forrás: the collector
