Emerald Fennell (Saltburn) rendező nem győzi hangsúlyozni a vele készült interjúkban, hogy az általa készített Üvöltő szelek nem adaptációja, inkább csak egy értelmezése Emily Brontë gótikus klasszikusának és egyetlen regényének, amivel azt az érzést próbálta visszaadni, amit még tizenévesen érzett, amikor először vette kezébe a kötetet.
Én teljesen elfogadom, hogy tizenéves korban, amikor az embernek szinte mindenről csak AZ jut az eszébe, akkor Brontë remekéből is az elfojtott vágyak bemutatása lesz a legnagyobb hatással rá. Csakhogy Fennell immár 40 éves, és ennyi idősen azért már nem ártott volna, ha ennél többet is kiolvas az amúgy témáiban rendkívül gazdag, ám kétségtelenül – most egy kollégámat idézem, aki nemrég újraolvasta a könyvet – „baromi nyomasztó” regényből.

Margot Robbie és Jacob Elordi az Üvöltő szelekben (forrás: InterCom)
Fennell leegyszerűsítése nagyjából olyan szintű,
mintha valaki elolvasná A nagy Gatsbyt, és azt a következtetést vonná le, hogy a partizásról szól.
A 35 éves szűz
Pedig olyan jól kezdődik. Hangot hallunk, halk, egyre erősödő nyögéseket, majd fa halk recsegését. Meggyőződésünk, hogy mindjárt egy ágyjelenetbe nyerhetünk bepillantást, hogy aztán jöjjön a meglepetés: egy zsákkal a fején akasztott ember fuldoklásának képe jelenik meg a vásznon, a recsegés pedig nem egy mozgó ágyból jön, hanem a bitófából.
Szex és halál képe mosódik össze bennünk egy briliáns audovizuális ötletnek köszönhetően, azt sejtetve, hogy a film majd később is ilyen zavarba ejtő ellentmondásokkal tesz azért, hogy emlékezetes élmény maradjon.
Felettébb ritkán fordul elő, hogy egy film a legelső jelenetével érje el a csúcspontját, csakhogy Emerald Fennell Üvöltő szelekjével pont ez történt: később egyszer sem sikerül a nyitány merész és provokatív kreativitásának a közelébe jutnia.
Margot Robbie az Üvöltő szelekben (forrás: InterCom)
Cathy és Heathcliff gyerekkorának bemutatása még a film erősebb részei közé tartozik, majd kezdődik a felnőtté válás, rögtön egy megkérdőjelezhető rendezői döntéssel. A két karaktert ugyanis a 35 éves Margot Robbie és a 29 éves Jacob Elordi alakítja, akik ugyan mindketten nagyszerű színészek, de ettől még túlkorosak ezekhez a szerepekhez. Nagyon nehéz komolyan venni, hogy először akkor kezdenek szexuálisan komolyabban érdeklődni egymás iránt, amikor véletlenül meglesik a házukban dolgozó két szolga aktusát:
ott áll előttünk Margot Robbie, a minden ízében érett nő és az alfahím, ereje teljében lévő Jacob Elordi, nekünk pedig el kéne hinnünk, hogy ők éppen csak elkezdtek megismerkedni a testiségükkel, és a szexualitás teljes újdonság az életükben.
Ha megfeszülnek, ez akkor is hiteltelen marad.
Cathy karakterében eredetileg van valami nagykamaszos, fiatal felnőttes attitűd, amit egy harmincas színésznőtől nehéz elfogadni. Tényleg csak egy tapasztalatlan, naiv és még kissé önző fiatal képzelheti azt, hogy bebiztosítja magának a vagyonos férjet, ám mellette megtartja a csóró, de vonzó csődört is, és ezért a döntéséért nem kell majd magas árat fizetnie.

Jacob Elordi és Margot Robbie romantikáznak (forrás: InterCom)
Az élek levágása
Emily Brontë 1847-ben megjelent regénye a zavarba ejtő komplexitása miatt válhatott vitathatatlan irodalmi klasszikussá. Generációs traumák, osztálykülönbségek, rassz-kérdések, szerelem álcájába bújtatott bántalmazás, önámítás és önzés, önpusztítás és még annyi minden más keveredett benne, hogy
tényleg rendkívül felszínesnek kell lenni ahhoz, hogy kizárólag egy tiltott és elkésett szerelem tragédiába torkolló történetét lássuk csak benne.
Márpedig Emerald Fennell új adaptációja gondosan törekedett rá, hogy szinte minden más réteget gondosan lefejtsen a könyvről, hogy aztán a végeredmény sokkal jobban emlékeztessen Shakespeare Rómeó és Júliájára (amit egyébként egy filmbéli beszélgetés során szóba is hoznak a szereplők), mint az Üvöltő szelekre.
Nincs azzal semmi baj, ha egy regény adaptálása során az alapanyag komoly változásokon megy keresztül. Eltolódhatnak a hangsúlyok, eltűnhetnek szereplők vagy témák, vagy akár össze is olvadhatnak – ez itt mind meg is történik – , feltéve, ha az adaptációt végző művész gondol valamit a műről, amit meg akar osztani velünk.
Sosem hittem volna, hogy a rendezőként a gondolatgazdag Ígéretes fiatal nővel bemutatkozó Emerald Fennell semmit se gondol majd az Üvöltő szelekről, már azon felül, hogy az élei levágásával és a kényes témái lemetszésével
valahol ott lapul benne egy kosztümös Alkonyatba oltott A szürke ötven árnyalata, amennyiben valaki nagyon ezt szeretné belelátni.
És Emerald Fennell nagyon ezt szerette volna.

Jelenetfotó az Üvöltő szelekből (forrás: InterCom)
Heathcliff a XXI. századból
Fennell a legjelentősebb változásokat – már azt leszámítva, hogy a második generáció „kalandjait” teljesen kihagyta, ezzel elengedve a generációkon átívelő traumák témáját – Heathcliff karakterén végezte. Bár az írónő sosem mondta ki, hogy a karakter pontosan mely rasszhoz tartozik, barna bőre és cigányszerű megjelenése azért említésre került, és ezek egyikét sem lehet felfedezni az ausztrál Jacob Elordin, amivel máris egy újabb téma esett ki a filmből.
De erősen tompítva lett Heathcliff vad, nyers bosszúálló, önző természete is: még az Isabellával való bántalmazó kapcsolatánál is nagyon figyeltek arra, hogy az konszenzusos legyen. Heathcliff ebben a verzióban inkább csak egy szomorú szemű, csalódott, összetört szívű szerelmes, akinek a legnagyobb hibája csupán annyi, hogy nem tud úrrá lenni az érzelmein. Egy mély érzésű szerető, akinek minden szörnyű tette megbocsátható amiatt, mert csúnyán összetörték a szívét.
A románc-faktor
Valószínűleg azok szórakoznak majd a legjobban az új Üvöltő szeleket nézve, akik nem olvasták a regényt, illetve nem látták a belőle mostanáig készült számos filmadaptáció egyikét sem, és csupán az előzetesek által harsogott szenvedélyes románc miatt váltanak rá jegyet.
Emerald Fennell vizuálisan izgalmas filmkészítő, aki jó tempóban mesél. Lehet, hogy folyton hiányérzetünk lesz az Üvöltő szelek nézése közben, de unatkozni biztosan nem fogunk. A rendező és operatőre, Linus Sandgren (Kaliforniai álom) valóságos vizuális orgiát rendez nekünk: gyönyörködhetünk a lápvidék sejtelmes ködösségében vagy Edgar ultrastílusos kúriájában, ami lakóépület helyett inkább tűnik egy kísérleti lakberendező és designer show kiállítóterének.
És akkor még egy szót sem ejtettem a legendás jelmeztervező, Jacqueline Durran (Vágy és vezeklés, Kisasszonyok) párját ritkító, egyáltalán nem korhű, de annál látványosabb ragyogó ruháiról, melyeket mintha az extravagáns Margot Robbiera öntöttek volna: ha egyszer valaki nyitna belőlük egy kiállítást, a megtekintésük jó eséllyel nagyobb élményt adna, mint maga a film.
Fennell és alkotótársai nem esnek a túlstilizálás csapdájába, hanem szándékosan trappolnak bele: a lelküket is eladják néhány méregdrága parfümreklámba illő, jól koreografált, minden képkockájában gazdagságot sugárzó képért. Csodálni persze lehet az ilyen mértékű külsőségekben tobzódást, ám valódi érzékiséget nem nagyon hoz magával. Bár a film marketingjéből kiindulva az új Üvöltő szelek elsődleges célja a fülledt románc megjelenítése lehetett a nagy vásznon, a film valódi érzékiséget csak nyomokban tartalmaz.
Egy-egy eltalált pillanatban valóban ott van az a szikra Margot Robbie és Jacob Elordi között, de mindent elemésztő lánggá sosem változik, és ez nem feltétlenül a színészeken, inkább a rendezőn múlott.
Amikor eljön az a pont a történetben, hogy Cathy és Heathcliff egymáséi lesznek, Fennell egy jól kitalált, érzéki módon megvalósított szexjelenet helyett inkább egy Charlie XCX dalával alázenélt klipszerű montázst használ, márpedig így a fülledt erotikából nagyjából annyi valósul meg, mint amit az MTV korszakban egy átlagosan szexi klipben láthattunk. Pedig Fennell az előző filmjében, a Saltburnben már bizonyította, hogy van érzéke az erotikához.
A 2026-os Üvöltő szelek így végeredményében minden téren kudarcot vall, hiszen teljesen kiüresíti a klasszikust, és szimpla erotikus drámaként is legfeljebb középszerű. Mentségként mégis fel kell hoznom, hogy filmes kudarc ritkán ennyire látványos, bombasztikus, sodró lendületű és szemet gyönyörködtető.
Az Üvöltő szelek már látható a magyar mozik műsorán.