Nagy Borbála Mambo Maternica című első nagyjátékfilmjének főszereplője három, negyven körüli nő, akik épp arról hoznak döntést, hogy anyává váljanak-e, vagy sem. Az alkotás női szemszögből vizsgálja a dilemmát: ebben a fajsúlyos kérdésben mennyire vagyunk önazonosak, mennyiben határoznak meg minket szociális és társadalmi elvárások, illetve mennyire adottak a lehetőségek ahhoz, hogy valóban saját döntést hozzunk.
Univerzálisan aktuális kérdés a gyerekvállalásról: legyen vagy sem?
A gyermekvállalás kérdése időről időre visszatér, pláne, ha az ember női testbe születik. A biológiai korlátok viszonylag szűkek, a társadalmi nyomás pedig elsősorban a nőket terheli: a kimondott vagy kimondatlan üzenet szerint egy nő élete akkor teljes, ha gyermeke születik.
Nagy Borbála az nlc-nek elmondta, őt is akkor kezdte el igazán foglalkoztatni a téma, amikor a saját életében is megjelent az anyává válás dilemmája. Saját kérdéseire is választ keresett a három nő történetén keresztül, akiket Török-Illyés Orsolya, Sipos Vera és Székely Rozi alakítanak.
Nagy Borbála (Fotó: Salamon Sára)
„Úgy éreztem, hogy a társadalmi elvárás egyre jobban nyomaszt” – mondja a rendező. Ez a mondat kulcsot is ad a filmhez: talán nem is az a legijesztőbb, amit legbelül érzünk a témával kapcsolatban, hanem az a sok kimondott és kimondatlan elvárás, amelyeket hajlamosak vagyunk beépíteni az identitásunkba.
„Van egy képzeletbeli checklist, amit teljesíteni kell” – folytatja a rendező, reflektálva a társadalom által kijelölt útra, amelyet egy felnőttnek illik végigjárnia. A gyermekvállalás mint kipipálandó pont ott vibrál a film számos jelenetében, három különböző női élethelyzeten keresztül. A nem kívánt terhesség, az örökbefogadás és az egyedülálló gyerekvállalás (Single Mother by Choice) dilemmái szorongatják a karaktereket.
Nem az a kérdés, melyik a „jobb” döntés
A Mambo Maternica egyik legfontosabb állítása nem az, hogy ezek közül melyik út a „jobb”, hanem az, hogy mennyire eltérő terheket, elképzeléseket és akár ítéleteket pakolunk rájuk.
Nagyobb spoiler nélkül: Adél teherbe esik egy fiútól, akivel nem tervezett hosszabb távra. Becky úgy dönt, hogy egyedül vág bele egy lombikprogramba, annak ellenére, hogy a családjától távol él, és épp kiírják a sorozat szerepéből. Nóra pedig nagyon várja, hogy örökbe fogadhassanak, de a férje mintha szabotálná a folyamatot, amikor megcsörren a várva várt telefon.
Jelenet a Mambo Maternica c. filmből (Fotó: Budapest Film)
A történet sodrásában kirajzolódik, mennyire sokrétű egy ilyen döntés, és hogy bármilyen támogató is a szociális háttér, az elhatározáshoz vezető út gyakran magányos. A filmből kidomborodik az, amiről keveset beszélünk: az anyaság nem csupán egyéni választás, hanem társadalmi szabályrendszerek, elvárások, jogi csapdák, intézményi falak, családi minták és párkapcsolati mítoszok összetett hálója. Nagyon tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy ezeket a rétegeket észrevegyük, és ne gabalyodjunk beléjük, hogy alattuk végül megtaláljuk lecsupaszítva a saját belső hangunkat.
„Ha ezt nem tesszük, abban a hitben élhetünk, hogy individuálisan döntünk, miközben körülöttünk ott vannak a központi irányvonalak, amelyek finoman – vagy néha egészen direkt módon – formálják a kereteket, és akár a saját választásainkat is” – mondja Nagy, utalva a hazai kormánykommunikációra, amelynek fókuszában a konzervatív családmodell és a női princípium áll.
Ám ha mindezt felismerjük, már nem lehet nem látni: a gyerekvállalás dilemmája egyszerre személyes, társadalmi és politikai kérdés.
A film ettől nem válik pamfletté, inkább tükör marad: a három nő története mögött végig ott munkál a kérdés, amit a néző magára is tud vonatkoztatni: mennyire hagynak minket valóban dönteni, és mennyire csak választani engednek az előre kijelölt opciók közül. Vannak-e valódi lehetőségeink – legyen szó örökbefogadásról, IVF-kezelésekről, abortusztablettáról vagy mentális támogatásról?
Budapest–Berlin: más döntések, más közeg?
A Berlin–Budapest tengely, ahol a film jelenetei játszódnak, mindezek árnyalásában fontos háttér és személyes szál is. A rendező 15 éve él külföldön, mégis rendszeresen hazajár, így rálátása van a lehetőségek és a hozzáállásbeli különbségekre. „A német társadalom sokkal nyitottabb, sokszínűbb… a női öntudat máshol tart Berlinben, mint Budapesten. Itthon nagyon erős a nyomás a nőkön, hogy teljesíteni kell, hogy gyereket kell szülni, mert fogy a magyar” – mondja.
Fotó: Salamon Sára
Ezek a szorító elvárások, ami az itt élő nők valósága, a filmben hétköznapi, átélhető jelenetekben jelennek meg: elejtett vagy épp direkt kérdésekben, egy osztálytalálkozón, ahol a „kinek hány gyereke van” a központi téma, egy tekintetben vagy sokatmondó grimaszban.
A film egyértelmű abban, hogy a szereplők nem „rossz döntéseket” – hanem csak döntéseket hoznak. Ettől válik az alkotás univerzálissá: nem azért, mert mindenki ugyanabban a helyzetben van, hanem mert mindenki ismeri azt a pillanatot, amikor a határidő, a test, a pénz, az orvosi protokoll és a családi reakció egyszerre nehezednek rá. A végén mindenki eljut egy döntésig: a kérdés az, hogy ez a saját megdolgozott elhatározása lesz-e, vagy csak sodródás az eseményekkel.
Lehet csak a nő döntése a gyerekvállalás?
Single Mother by Choice vonal kimondatlanul is fontos kérdést tesz fel: attól függően, ki hol él, mennyire dönthet arról, egyedül, nőként, hogy vállal-e gyermeket vagy sem? Becky történetszála arra is rámutat, hogy a gyerekvállalás „tökéletes” körülményei – ha egyáltalán léteznek ilyenek – csak ritkán valósulnak meg, hogy sokszor a járt utat járatlanra kell cserélni, és fejben fel kell nőni ahhoz, hogy a döntésünkkel ne másoknak akarjunk megfelelni.
Az egyik jelenet ábrázolásával nem teljesen értettem egyet érintettként: amikor Becky elmondja az édesanyjának, mit tervez. Az elutasító, agresszióba csomagolt „féltés” nézőként számomra azt a sztereotípiát erősítette, amelyet sok SMBC anya egyáltalán nem érez a magáénak. Saját tapasztalataim szerint, akik ma erre az útra lépnek, gyakran kifejezetten támogató családi háttérrel teszik: nagyszülők, testvérek, barátok partnerként lépnek be a helyzetbe, nem pedig akadályozóként.
Az egyszülős felállás, a statisztikai adatok szerint is, ma már annyira gyakori, hogy egyre kevésbé meglepő, ha valaki nem válás után lesz szóló anya, hanem eleve így indul el a szülővé válás útján.
A rendezőnek is felvetem az aggályomat, és válaszával sokat árnyal a képen: „Itt nem az SMBC elutasításán volt a fókusz, hanem az anya és lánya között feszülő fizikai távolság és a kimondatlan hiány. Az anya sérült abban, hogy a lánya elment, és ezt inkább agresszióval fedi le, mert képtelen őszintén kommunikálni a saját sérülékenységét” – magyarázza. A jelenet így, az én értelmezésemmel ellentétben, nem társadalmi állásfoglalás, hanem egy kommunikációs hiány és egy rossz családi minta bemutatása.
Jelenet a Mambo Maternica c. filmből (Fotó: Budapest Film)
Nem „női film”
Bár női sorsok állnak a középpontban, a film legalább annyira szól a férfiakhoz is. Sőt, a rendező szeretné, ha minél több férfi látná, hiszen a döntéshozók többsége ma is közülük kerül ki, így jelentős részben felelősek a nőket érintő ügyekben, és nálunk ez különösen igaz, hiszen például alig van nő a parlamentben.
A Mambo Maternica végül nem is azt vizsgálja, mi a „jobb” döntés – gyereket vállalni vagy sem –, hanem a döntés szabadságát. Azt, hogy gyerekkel és gyerek nélkül is lehet teljes életet élni, hiszen mindkét út vezethet bárhová. Ahhoz azonban, hogy döntéseket hozzunk, látnunk kell azt is, mennyi módon dönthetünk: „Számomra a film legnagyobb hozadéka az volt, hogy rengeteg emberrel beszélgettem, és ráébredtem: elképesztő színesség és spektrum létezik az életutakban.
Korábban nem láttam ennyire tisztán, hogy mennyire egyedien alakíthatjuk a saját történeteinket.
Jó lenne, ha ezt a sokféleséget minél többször megmutatnánk filmen, könyvben, művészetben – hogy ne csak a normatív magcsalád legyen látható, hanem az is, hogy millióféleképpen lehet élni” – mondja Nagy, és lényegében ez a film fő feladata, főleg itthon, ahol a központi cél az egységesítés, mindenáron: a különféle mintákat láthatóvá tenni.
Mert, ha nem látunk példákat alternatív életútra, addig nyelvünk sincs arra, hogy kimondjuk: így is lehet élni. És amíg nincs nyelvünk, marad a ránk hagyott lista, amit összeszorított foggal pipálgatunk.
