A filmed egyik kulcskérdése az a fizikai és pszichológiai kár, amit az emberek hajlandók elszenvedni pusztán azért, hogy megfeleljenek egy bizonyos szépségideálnak – jelen esetben a karcsúságnak. Te mit gondolsz erről?
Ez a filmem központi eleme. A Sacharin hőse, Hana a történet elején még magát hibáztatja azért, hogy ilyen helyzetbe került: gyakorlatilag magába építette a túlsúlyossággal szembeni összes előítéletet. A film gyakorlatilag azt járja körül, hogyan tudjuk lebontani azt a negatív kulturális örökséget, amit magunkban hordozunk. Amikor a filmet írtam, magam is a felépülés folyamatában voltam. Fontos volt számomra szétszálazni a régi elképzeléseimet és beidegződéseimet. Ebben az írásnak gyógyító hatása volt. Remélem, a filmmel nyitok egy lehetőséget arra, hogy az emberek elkezdjenek beszélgetni a saját hasonló jellegű problémáikról.
Úgy tudom, ez egy nagyon személyes történet számodra, ami részben a saját múltadból merít.
Volt egy időszak az életemben, amikor rendkívül egyedül éreztem magam a küzdelmeimmel. A film segített abban, hogy általa kapcsolatot teremthessek mások életével és tapasztalataival. Általa kibeszélhettem magamból olyan dolgokat, amiket egyébként szégyen övez, és emiatt az emberek nem szívesen beszélnek róla. A film viszont képes volt rá, hogy ezeket kihozzam a fényre. Amint valami láthatóvá válik, már lehet beszélni róla.
Natalie Erika James a 29. Sundance Filmfesztiválon, 2026. január 26-án (Fotó: Fred Hayes/Getty Images for SAGindie/AFP)
De ettől még ez nem volt egy könnyű folyamat. Már maga az írás is nagyon nehezen ment. Azonban a felépülésem szempontjából katartikus élménynek bizonyult. Ugyanakkor voltak buktatói is: ha valamibe túl mélyen beleásod magad, az könnyen el is nyelhet. Fontos volt az óvatosság.
Az evészavarokból való felépülés nem egy lineáris folyamat, nem úgy működik, hogy egyszer csak megérkezel az áhított pontra. A gyógyulás egy folyamat, igazából sosincs teljesen vége.
Azt hiszem ez a filmem egyik fontos üzenete.
Hana mintha az összes szorongását a szüleitől örökölte volna. Ez a rész is személyes tapasztalatokon alapul?
A filmben bemutatott karakterek azért elég szélsőségesek. Az én kapcsolatom például sokkal szorosabb az édesanyámmal. De ettől még a családi dinamika, amit a filmben látunk, bizonyos értelemben emlékeztet a saját családomra. Egyfelől öröklöd ezeket a perfekcionista hajlamokat, másfelől viszont van egyfajta feszültség is a családon belül.
Nem volt fájdalmas egy ennyire intim időszakról mesélni?
Számomra azért volt ez vállalható, mert egy körülbelül 10–15 évvel ezelőtti időszakról beszélünk. Úgy éreztem, már kellő távolságból tekintek rá ahhoz, hogy megpróbáljam megragadni a lényegét. Az édesapám például valóban küzdött ételfüggőséggel, és emiatt számos egészségügyi problémája volt. Végül azonban sok mindent sikerült leküzdenie, és mielőtt meghalt, mentálisan már sokkal jobb állapotba került.
A filmben Hanat először azért kritizálják, mert „túl nagy”. Aztán amikor lefogy, akkor azért, mert túl sovány, és már egészségtelennek tűnik. Beszélnél egy kicsit erről az állapotról? A nők esetében mintha soha nem lehetne „jól csinálni”: vagy túl kövér valaki, vagy túl sovány. Hogy látod ezt?
Szerintem a diétakultúrának van egy nagyon alattomos természete. Ráadásul mára részben „wellnesskultúraként” márkázta át magát.
Nagyon vékony a határ aközött, ami valóban az egészségről, az egészséges életmódról szól, és aközött, ami valójában csak diétakultúra üzleti oldala egy új köntösben.
A filmben Hana úgy érzi, mintha őt személyesen támadnák vagy kritizálnák. Mindannyiunkban ott vannak ezek a diétakultúrából származó elképzelések, melyeket ki kell bontanunk és meg kell vizsgálnunk magunkban. Tényleg létezik a filmben ábrázolt „ha ezt teszed, az a baj, ha azt teszed, az a baj” jellegű csapdahelyzet. Ezeknek az elképzeléseknek a lebontása részben kulturális kérdés. Ha közösen újragondoljuk, mi számít normálisnak – például, hogy elfogadható-e a nők testének folyamatos kommentálása –, akkor változhat a kultúra is. Hiszek abban, hogy a változás egyrészt bennünk indul el, másrészt abban, ahogyan egymáshoz viszonyulunk.
Sacharin (2026)
Fontos karakter a filmben Hana legjobb barátnője, Josie, aki felelősséget érez a lány iránt.
Josie valójában Hana ellenpontja. Ő is egy testesebb nő, mégis jól érzi magát a bőrében. Van szerelmi élete, és megvan benne mindaz, amit Hana keres – csak ő mindig a rossz helyeken keresgél. Amikor az élete kisiklik, egy lefelé tartó spirálba kerül: ez a barátság válik a legfontosabb kapaszkodójává. A Josieval való kapcsolata segít neki abban, hogy végül szembenézzen önmagával.
Hiszem, hogy az életben is valahogy így működik: sokszor ahhoz, hogy kellő rálátásunk legyen önmagunkra, arra van szükség, hogy mások valóban lássanak minket, így nem maradunk egyedül a szenvedéseinkkel.
Ez az, ami megmenthet bennünket. Ezért volt fontos számomra, hogy ez a barátság egy erős, stabil pillére legyen a történetnek.
Miért pont horrorként ábrázoltál egy ennyire személyes sztorit?
Nyilván korábban is születtek filmek az evészavar témakörében, de ezek inkább hagyományos drámák voltak. Számomra a horror lehetőséget adott arra, hogy ezeket az elképzeléseket tovább feszítsem, akár a végletekig. Így talán másféle hatást lehet elérni – egyszerűen ez egy másik módja a történetmesélésnek. Remélhetőleg az érzelmi igazság így is megmarad, de a „csomagolás”, a forma sokszor a szürreális szélsőségekig eltolható.
Sok ember számára az evészavar valóban élet-halál kérdése:
ezért is illeszkedik a téma annyira a horror zsánerhez.
A Sundance-premier után az online világban a filmedet sokan csak fogyasztószer-horrorként emlegetik. Ez zavar téged?
2018 körül kezdtem el írni a filmet, amikor a GLP-1 típusú gyógyszerek még egyáltalán nem voltak ennyire köztudatban. Most mindenki ezekről beszél, szóval valahol érthető, hogy a film kapcsán a többség a gyógyszerekre fókuszál. De ettől még nem gondolom, hogy ez a jelenség a gyógyszerekről szólna. Ez egy túlzottan leegyszerűsítő értelmezés. A kultúránkban a fittség és a karcsúság lett a fő aspiráció, az elérendő ideál. Az, hogy ennek eléréséért gyógyszerekhez nyúlunk, már csak a következmény.
Hiszel a szellemekben? Ha nem is a klasszikus értelemben, akkor inkább metaforikusan?
Hiszek abban, hogy az elménk képes felnagyítani dolgokat és akár egy saját, önálló valóságot létrehozni. A „kísértetjárás” gondolatában mindenképp hiszek – akár érzelmi értelemben, akár eszmeként, vagy olyan dologként, amit másoktól öröklünk. Ezek bizonyos értelemben szellemként működnek. A filmemben Hannah gondolkodásmódja nagyrészt a szüleitől származik, ők pedig a kulturális közegükből örökölték mindezt. Jómagam a film megírása során próbáltam ezeket a „szellemeket” megérteni és kibogozni.
A filmed nemcsak horror, hanem testhorror, ami az utóbbi időben A szernek vagy A csúf mostohatestvérnek köszönhetően nagyon divatosnak számít.
A Szacharinnál az volt a cél, hogy a nézőt bevonjam abba a szubjektív tapasztalatba, milyen érzés a testdiszmorfia és az evészavar szorításában élni. Azt akartam, hogy a néző ezt fiziológiailag, szinte testileg is átélje. Ezért tűnt a testhorror a megfelelő megközelítésnek. Még az evésről szóló jelenetekben is használunk egyfajta horror-nyelvet, ami reményeim szerint kellemetlen közvetlenséget teremt – olyasmit, amitől a néző teste is reagál a látottakra.
Bár kritizálod a testkép miatti elnyomást, a Szacharinban az elhízott test mégis szörnyetegként van jelen, gyakorlatilag a horror eszközeivel démonizálva láthatjuk. Hogyan látod az ebben rejlő ellentmondást?
A főhős egy olyan karakter, aki az önpusztítás felé sodródik, és közben teljesen a magáévá teszi a túlsúllyal szembeni előítéleteket. Ezt azzal próbáltam érzékeltetni, hogy a filmbéli szellem alakja idővel egyre nagyobb, egyre szörnyűbb lesz. Mindez azonban Hannah torz világképének kivetülése. A valóság azonban az, hogy ő is csak egy ember, akit az életében szerettek és ő is szeretett. Fontos volt, hogy a film során ezt is megmutassam. Az, hogy Hana előtt szinte embertelenül hatalmas kísértetként jelenik meg, az a lány belső küzdelmének része, nem pedig az, amit a film állítani akar.
Mesélnél arról, hogyan hoztátok létre az Éhes Szellemet?
Mind Hana, mind Bertha esetében különböző „fázisokban” gondolkodtunk. Ahogy Hana egyre soványabb lesz, úgy változik a másik figura megjelenése egyre terebélyesebbé. Berthát négy különböző állapotban ábrázoltuk, és a szerepet két színész játszotta. Itt is az volt a célunk, hogy hangsúlyozzuk: ez egy eltorzult kivetítés, nem pedig a valódi személy. Emiatt a testén fokozatosan megjelenik egyfajta rothadás és bomlás érzetét keltő vizuális hatás. Az átalakítást protézisekkel, vagyis praktikus effektekkel kezdtük, a CGI-t csak arra használtuk, hogy bizonyos dolgokat finomítsunk vagy kiegészítsünk.
A filmed elég sajátos formanyelvvel bír, vizuálisan elég megterhelő. Mesélnél ennek a kidolgozásáról?
Az volt a célunk, hogy túlterheljük a nézők érzékszerveit. A testhorror-jeleneteknél például olyan objektíveket használtunk, melyek szinte „belehelyezik” a nézőt a test belsejébe. Így alakul ki ez a nagyon zsigeri képi világ.
Ugyanakkor vizuálisan igyekeztünk játszani a „cukorkás”, élénk színek és a mocsok kontrasztjával is. Vagyis megjelennek élénk, dopaminszerű színvillanások, mert bár sok minden sötét a történetben, jelen van a vágy eksztatikus izgalma is – különböző vágyaké. De mindennek mindig ott van a sötétebb, baljós árnyoldala is.
Midori Francis és Natalie Erika James (Fotó: Mat Hayward/Getty Images for IMDb/AFP)
Milyen filmek hatottak rád? Engem elsősorban Julia Ducournau első filmjére, a kannibálos Nyersre emlékeztetett a Szacharin.
Szeretem Julia munkáit, a Nyers tényleg inspiráló volt számomra, de legalább ugyanennyire inspirált a szexfüggőségről szóló Shame – A szégyentelen is. De hatott rám a Valami követ lassan kúszó, nyomasztó atmoszférája is. Valószínűleg ez a három film jelentette a legfőbb inspirációt.
Szerinted a filmkészítés lehet terápiás élmény?
Nem gondolok a filmkészítésre terápiaként. Ha terápia lenne, nem járnék mellette valódi terápiára is. (nevet) Az ember óhatatlanul azokról a témákról készít filmeket, amik a leginkább foglalkoztatják. A filmjeim gyakran azoknak a kérdéseknek állítanak tükörképet, melyekkel épp küzdök, tehát ez is egy módja annak, hogy feldolgozzam és értelmezzem a világot. De ettől még semmiképp sem helyettesítik a valódi terápiát. És nem úgy tekintek a filmkészítésre, hogy ez által szeretném megjavítani magamat.
A film érinti a kannibalizmust is. Miért volt fontos számodra használni ezt a metaforát?
Erről mindig a Dorian Gray képének logikája jut eszembe. Csakhogy itt nem egy festmény vagy valamilyen műtárgy hordozza a változás következményeit, hanem egy másik ember. Szerettem volna ezt a természetfeletti kapcsolatot két ember között megteremteni. A film több szinten is a vágyról szól. Ezek közül az egyik a „fogyasztó” vágy: az a késztetés, hogy birtokoljuk a másik embert – akár vágyból, akár szerelemből. Emiatt éreztem helyénvalónak, hogy a hamvakon keresztül megjelenjen egyfajta kannibalizmus-motívum. Van ebben egy másik gondolat is: hogy
az emberi test egyfajta árucikké válik, valamivé, amit meg lehet vásárolni vagy fel lehet használni.
Ez a gondolat sajnos ma nagyon is aktuálisnak tűnik.
Hana szerepéhez olyan színésznőre volt szükséged, aki teljes erővel bele tud állni a szerepbe. Milyen szempontok alapján kerested a megfelelő embert?
Midori Francisnek elképesztő energiája van. Olyan színészt kerestem, aki nem fél időnként egészen problematikus, morálisan bajos dolgokat megtenni. Akiben van egy természetes, erőlködés nélküli hitelesség. Ő pontosan ilyen. A jelenléte ösztönös, természetes. Ezért is volt izgalmas elképzelni, hogyan alakul át egy olyan karakterré, aki a sztori elején nagyon elfojtott, visszafogott. Kellett valaki, aki képes végigvinni ezt az átalakulást. Nagyon inspiráló volt vele dolgozni.
Voltak színészek, akik visszautasították Hana szerepét korábban? Nagyon sokan kíván meg ez a szerep.
Több olyan színésznővel beszélgettem, akiknek nagyon tetszett a forgatókönyv, de úgy érezték, pszichológiai szempontból nem lenne biztonságos egy ilyen projektben részt venni. Értékelem, ha valaki ezt ennyire tisztán látja, és felismeri magában. Sőt, nézőként is azt gondolom, hogy
ha valaki éppen aktívan küzd az evészavarral, akkor ez talán nem az a film, amit érdemes megnéznie.
Az ilyen történeteknél nagyon fontos a körültekintés, és az is, hogy milyen környezetben meséljük el őket.
Sacharin (2026)
Tegnap a vetítés után néhány kritikus „nagy kis filmnek” nevezte az alkotást – arra utalva, hogy bár viszonylag alacsony költségvetésből készült, mégis nagyon látványos.
Ez egy ausztrál film, tehát részben állami támogatásból készült – állami és szövetségi finanszírozásból egyaránt. Emellett volt egy amerikai partnerünk is, valamint egy ausztrál streaming-szolgáltató és hazai forgalmazó. A forgatásnál az egyik kihívás az volt, hogy rengeteg protézist és speciális effektet használtunk, ezért végül közel két hónapig tartott a forgatás, ami hosszabb idő, mint amennyi általában rendelkezésemre áll.
Természetesen minden forgatáson érezni lehet a költségvetés korlátait, de ennél a filmnél különösen sok apró, komplex jelenetünk volt. A díszlet-, látvány- és maszkmesteri részlegnek rengeteg különböző „állapotot” kellett létrehoznia. Minden osztály elképesztően sokat tett hozzá, hogy működjön a film. Nagyon hálás vagyok sok olyan alkotótársamnak is, akikkel még a filmes iskolában találkoztam – ez tényleg egy igazi szerelemprojekt volt.
Hana karaktere a fél filmet végigeszi. Hogyan vettétek fel a „zabálós” jeleneteket?
Tulajdonképpen
kaszkadőrjelenetekként kezeltük őket.
Nagyon odafigyeltünk arra, hogy az evés önmagában is rendkívül intenzív fizikai tevékenység lehet. Még akkor is, ha vannak úgynevezett „köpőedények” – vagyis edények, amelyekbe a színész kiköpheti az ételt. Mert a cukor például így is bekerül a szervezetbe, ami fejfájást okozhat, vagy más reakciókat válthat ki, attól függően, milyen jelenetről van szó.
Ezért rengeteget próbáltunk előre, megbeszéltük, hány felvételt vállalunk egy jelenetből, és azt is nagyon tudatosan terveztük meg, hogyan vesszük fel ezeket a jeleneteket úgy, hogy közben a színész fizikai terhelését is figyelembe vegyük.
A következő projekted is horror lesz?
Egy sorozaton dolgozom az Apple TV számára. Egy pszichológiai horror lesz, amely egy dokumentumfilmesről szól. A nő egy világvége-kultusz túlélőit kezdi vizsgálni – egy olyan szektáét, melynek története egy mészárlással végződött. A túlélők azt állítják, hogy természetfeletti dolgok történtek velük, és ezek a jelenségek lassan a dokumentumfilmes életébe is elkezdenek beszivárogni.
A Sacharint a 2026-os Berlinale programjában láttuk. A magyar forgalmazásról egyelőre nincs információnk.
